Képekben mondjuk el, amit érzünk? – Kis, képes emoji-történet

Az „örülök a nagyszerű sportteljesítményednek” posztreakció helyett manapság (korosztálytól függetlenül) sokkal kevésbé hat modorosan egy kupaikon, like-jel vagy esetleg egy mozgó gif.

No de melyik milyen is?... 

A fogalomtisztázáson túllépve felmerül a kérdés: honnan jön és hová tarthat ez a fajta képdömping?

Mindenki művészete

A hivatalosan elsőnek kikiáltott emojiconokat 1999-ben Shigetaka Kurita alkotta meg egy japán telekommunikációs cégnek. Két évvel ezelőtt a New Yorki Modern Művészeti Múzeum design-alkotássá nyilvánította, és egy kiállítással egybekötve megvásárolta a művet. (Egyébként ugyanígy ők vették meg a 2010-ben az @ jelet is). Sem a kiállításnak, sem pedig a vásárlásnak nem volt túl nagy visszhangja. Érthető, hogy a 25 dolláros napi belépőért inkább a Picassók és Monet-k között időznek a felnőtt látogatók, mintsem gyermekük kinagyított chat-ábécéjénél.

Indiana Jones óta azonban már a legkisebbek is tudják, hogy ezek a pixeles ábrák nem a világtörténelem legelső képjeles ábécéi.

A piktogramokkal kommunikálás az írás történetének egészen korai fejezete, mondhatni a legelső.

Az ősember barlangrajzaitól a sumér ékíráson és az egyiptomi hieroglifákon át, a mai írások közül például a kínaiig (nem beszélve a különböző titkosírásokról) jó néhány hasonló elven működő írásrendszert sorolhatnánk fel.

Az „anya + szeret” hieroglifákkal leírva pl. látszólag nagyon hasonlít egy mai chat-üzenethez:

Sírva vigadunk vagy kínunkban röhögünk? ¯\_(ツ)_/¯

2015-ben az Oxford Dictionaries a könnyezve nevető emojit (ismertebb nevén LOL) választotta az év szavának.

Lelkes kritikusok szerint nagyszerű választás, hiszen ez az emoji „sokrétű és titokzatos, nem tudhatjuk jót jelent-e vagy rosszat”.

Jogos lehet a kritika, de tegyük a kezünket a szívünkre: hányszor üzentünk képes plecsnivel (írás helyett) az elmúlt időszakban – mert közvetlenebb, viccesebb, tömörebb és instantabb, mintha írnánk?

„Hatvanezerszer gyorsabban értünk meg egy mozgóképet, mint egy írott információt.” A Psychology Today ezen állítása alapján sokkal hatékonyabbak vagyunk, ha egy vicces giffel kommunikálunk egy érzelmet pl. e-mailben, mintha körmondatokban próbálnánk megmagyarázni a főnökünknek a sziszifuszi munka vállalhatatlan határidejét.

A titok, a rébusz, a szerelem...

Érzelmeket vagy érzeteket adott esetben azért is könnyebb képpel vagy mozgóképpel kifejezni, mert úgy érezzük, hogy sokrétűbb, és ezáltal a célszemély is megleli benne azt az üzenetet, ami pusztán mondatba foglalva, leírva félreérthetőbb.

A képes rejtjelezés, rébuszokban kommunikálás, mint afféle „gyerekes szimbolizáció” ugyancsak örök divat.

Így például a 19. század végi viktoriánus flörtkártyák is mosolyogásra késztető chat-karikatúrának hatnak mai szemmel:

„Meglátogathatom otthon, kedvesem? (May I see you home my dear?)

Mai piktogramos kommunikációnk tehát nem tekinthető sem egyedülállónak, sem kirívónak. Csupán a technikai fejlődéssel párhuzamosan fokozódó népszerűség az, ami figyelemre méltó. „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél” – így szólt a János vitézből írt operett egyik nagyon népszerű, romantikus dalának egyik sora, amelyet Heltai Jenő írt. Ebből a megközelítésből, ha a kedvesünknek ma egy csokros matricát küldenénk, akkor csak Heltai Jenőt idéznénk, Viberon.

A világtörténelem legelső fennmaradt emojiconja

Időrendben visszafelé lépdelve elérkezünk a szakértők által eddig legrégebbinek vélt emojiconig, egy 16. századi lapszéli firkálmányig, amely elemzések szerint kétségbevonhatatlanul párhuzamba állítható a mai „MEH”, azaz unalmat, érdektelenséget kifejező emojiconnal. Pont úgy, mint amikor a nyelvtankönybe orrokat és szemeket rajzolgattunk unalmunkban:

Posztbábeli állapotok

Nehéz megítélni vagy megnevezni azt, hogy mi történik írott és képi kommunikációnkkal. Annyi biztos, hogy visszavonhatatlanul és meredeken változik. Az emojik szakértője, Marcel Danesi szerint elkezdtünk másként, más szavakkal érezni – úgy, ahogyan azt a hagyományos nyelv és írás nem tudja kifejezni.

Szerinte tanúi vagyunk a képi és írásos nyelv összeolvadásának és a keresztezéséből kialakuló új nyelv születésének.

Talán egyetértünk vele, talán nem. Ne felejtsük azonban, hogy nem az a fontos, ami történik velünk, hanem ahogyan viselkedünk benne.