„A kényszercselekvés az én biztonsági zónám”

Jánosnál, aki most harmincnégy éves, kilenc éve hatalmasodott el ez a viselkedési zavar.

„Van egy szint, amikor már nem maximalista valaki, hanem kényszerbeteg. Én is kényszerbeteg vagyok, erről papírom is van. Az egész kilenc évvel ezelőtt kezdődött, kézmosással, és ma is tart… Háromszor szappanozom be a kezem, majd pontosan hét másodpercig öblítem vízzel. Ha nem teszem meg, talán eltörik a lábam napközben” – mondja János, aki külön kéri, hogy a beszélgetés alatt kerüljek minden fizikai kontaktust, és a közelében található tárgyakat se fogjam meg, mert ha hozzáérnék valamihez, attól azonnal piszkosnak érezné magát, és az tönkretenné az egész napját. Elárulja, hogy a zebránál sose nyomja meg a gombot, és hogy évekkel ezelőtt napi száz darab gumikesztyűt használt – csak így tudott érintkezni a világgal.

A nappaliban hatalmas könyvespolc. János a könyveket színek szerint rendszerezi, a polcok két szélén mindig azok a könyvek vannak, amelyeknek a gerince a leghosszabb, így szép szabályos ívet ír le minden könyvcsoport. „Ragaszkodom a szimmetriához, hosszú percekig képes vagyok szabályos alakzatba rendezgetni a tárgyakat az asztalon is.

A kényszercselekvés az én biztonsági zónám. A konyhai törlőrongyot háromszor rázom ki. Ha nincs meg a három, akkor a fiamat baleset érheti.

Állandóan veszélyt szimatolok, és figyelem, hogyan lehetne azt elkerülni: folyamatos készenlétben állok, és ez nagyon fárasztó. Nem vagyok képes kapcsolatban lenni napi szinten senkivel, mert az embereket piszkosnak érzem. A fiamat azért kerülöm, mert tartok attól, hogy eltanulná tőlem a kényszerességet. Párkapcsolatról már rég letettem. Vicces lenne azt mondani egy randin, hogy „szia, naponta harmincszor mosok kezet, még a nyelvemet is fertőtlenítem, ha piszkosnak érzem magam, de szeretnék tartós kapcsolatot”. Sajnos nem tudom leállítani ezt az egészet magamban. Rettenetesen félek, hogy az állapotom rosszabbodik, attól pedig egyenesen rettegek, hogy magam ellen fordulok; például leégetem magam, vagy közterületen kényszerből valami megalázó dolgot csinálok.”

János elmondása szerint a koronavírus-járvány csak növelte benne a szorongás fokát. „Beoltatnám magam, de azt gondolom, hogy az oltással vírust fecskendeznek belém, ezért nem is merek regisztrálni. Egyébként úgy hallottam, hogy a pandémia megjelenése óta megnőttek a szorongásos reakciók, és ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma is, akik tisztálkodási kényszer miatt fordulnak szakemberhez. Nem is csodálom, hiszen még a gyerekek is megélik a korábbi kapcsolatok hiányát, az élet beszűkülését, az anyagi veszteségeket.”

Kényszerképzetek táptalaján, maximalistáknál

A kényszerbetegség, vagyis az obcesszív-kompulzív zavar kényszergondolatokból és kényszercselekvésekből áll, amelyek jócskán megnehezítik az ebben szenvedők életét. Olyan állandóan visszatérő, nyugtalanító, sőt egyenesen félelmeket keltő gondolatokkal küszködnek nap mint nap, amikről tudják, hogy nem reálisak, mégsem bírnak szabadulni tőlük, így újra meg újra ugyanazokat a köröket futják.

Kép

Kép: Pexels / Amir Esrafili

„A kényszercselekvések mögött minden esetben kényszergondolatok állnak – ezek azok, amelyeknek a leküzdéséhez a beteg a cselekvéssorokat alakítja. A betegség jellemzően perfekcionista személyeknél alakul ki.

Egyesek a mérgezéstől, a betegségektől, a szennyezéstől félnek, emiatt jön létre a kényszeres takarítás és tisztálkodás. Mindez olyan méreteket ölthet, hogy az illető akár két-három órát is tölthet a fürdőszobában, és a keze egy idő után sebes lesz a tisztálkodási szerektől. Kényszercselekvés az is, amikor valaki negyvenedszerre is visszaszalad a lakásba ellenőrizni, hogy kihúzta-e a vasalót – hiába tudatosult benne az előző harminckilenc alkalommal, hogy nincs veszély, mert a vasaló hideg. Kismamáknál gyakori, hogy rettegnek attól, hogy gyermekükkel agresszívan fognak viselkedni, például kidobják az erkélyről. A potenciális rossz történés nem reális, sokkal nagyobb veszélynek élik meg, mint amekkora valójában. Egyes betegek feje szexuális képzetekkel van tele, és akadnak olyanok is, akik kóros döntésképtelenségben szenvednek, és kilencven fokos szögbe igazgatják a tárgyakat az asztalon” – avat be Dr. Bácskai Mária pszichiáter szakorvos.

Van kiút?

Az érintettek szégyellnek beszélni a betegségükről, pedig ha a kényszercselekvések és -gondolatok kezeletlenek maradnak, idővel egyre erősebbé válhatnak. Olyan gént még nem fedeztek fel, ami felelős lenne a betegség kialakulásáért, de gyakori a családi halmozódás – ahol egy gyerek például azt látja, hogy az apja folyton mossa a kezét, később ő is mosni fogja. A szakember szerint érdemes felkeresni szakorvost, aki dönthet a kognitív pszichoterápia és a magatartásterápia mellett, illetve, ha szükségesnek ítéli, antidepresszánsokat ír fel.

„Az antidepresszánsok a szerotonin szintre hatnak, a kényszerbetegség pedig a szerotoninnal áll összefüggésben. Amint a páciens elkezdi szedni a gyógyszert, a szorongás csökkenni kezd, és maga is tudja majd kontrollálni a kényszercselekvéseket.

Létezik úgynevezett „fárasztásos terápia” is, amikor feladatba adják a betegnek, hogy menjen vissza a lakásába huszonnégyszer, és ellenőrizze, hogy kikapcsolta-e a vasalót. Ez olyan megterhelő lesz, hogy egy idő után az illető elhagyja a kényszercselekvést.”

Mindenkinek vannak furcsa gondolatai. Az átlagember gyorsan túllép rajtuk, mások azonban képtelenek ezt megtenni. Ha neked is vannak apró „rituáléid”, amiktől, ha úgy hozza a helyzet, meg tudsz szabadulni, akkor nem vagy kényszerbeteg. Ha viszont rá kell szánnod az elindulásra plusz fél órát, mert tudod, hogy jó párszor vissza fogsz fordulni – például, hogy ellenőrizd, bezártad-e az ajtót –, akkor érdemes kivizsgáltatnod magad egy szakemberrel.