Kedvenc verseink a magyar kultúra napja alkalmából

„Nagyon pontosan fogalmazza meg ez a vers, amit én is átéltem többször. Végigmentem minden leírt fázison, aztán jött a megoldás – magától.”
Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő

Reményik Sándor: Kegyelem

Először sírsz.

Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.
 

„Párom ezzel a verssel kérte meg a kezem. Szeretem őt is, Pilinszkyt is: boldogan igent mondtam!”
Ivánkovics Szonja, szerkesztő
 

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 
Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 
Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 
Halandóból így lettem halhatatlan.
 

„Számtalan művész mondta el ezt a verset vagy zenésítette meg, hallhattuk a Kaláka, Koncz Zsuzsa, a Kormorán zenekar és Sebő Ferenc előadásában is. Legjobban mégis azt a régi, Magyar Televízió által készített archív felvételt szeretem, amely az interneten is fellelhető, ahol a költő maga mondja el a versét. A maga egyszerűségében nagyszerű.”
Koltay Anna, az Egyensúly rovat vezetője
 

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,

kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
 

„Az aktuális kedvenc versem? Jaj, de nehéz kérdés! Talán a napokban kisfiamtól kikérdezett Toldi-szakaszt hoznám ide. Nagy ajándék, hogy többszörös anyaként többször is újraolvashatom az irodalom-tanagyag gyöngyszemeit. A tankönyv papírja megelevenedik, Arany János egy kiskamasz szívében, elméjében hatni kezd – lehet-e ennél szebb ajándék a magyar kultúra napján?”
Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője
 

Arany János: Toldi, Negyedik ének 1–5

1.
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyillal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhitő vizére,
És ezerjófűvet tépni a sebére;
Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófűvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:
2.
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’,
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.
3.
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.
4.
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
Mert félt a szunyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.
5.
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyüjte éjtszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.
 

„Nagyon pörgős, stressztől sem mentes, agilis hétköznapjaimban ennek a békének az ígérete, ami ebben a versben benne van, elbűvölő számomra.”
Molnár-Bánffy Kata, a kepmas.hu főszerkesztője
 

Farkas Árpád: Dúdoló

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
vigasztaló-nagy csöndes ének,
lélegzete a mindenségnek.

Havazás lennék, mintha volna
kedvem és pénzem annyi hóra,
mellyel ember ily hitvány bőrben
havazhat egész esztendőben.

Lassún, mint akit nem is kérnek,
lennék Föld felett lengő ének,
egy szál ingben is elringatnám,
elmúlásommal sem ríkatnám.

Lennék mindenség ingecskéje,
öltözködnék a szegénységre,
ne üssön át az éjszakákon
vacogó lélek, fázó álom.

Havazás lennék, lengőn áldó,
gyűrött arcokra, földre szálló,
csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
 

„14 éves voltam, amikor Erdélyből Magyarországra költöztünk, azóta így vannak velem a gyermekkori tájak, a fenyőerdők, a hágók, a hegyoldalakra kapaszkodó házak, a havasi gyopár... legbelül.”
Péterfy Hajnal, lapmenedzser, a Híresztelő rovat szerkesztője
 

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
 

„Vannak kedvenc versek, amelyek örökre beléd íródtak és erősítenek, mint vitamin a testet. És vannak olyanok, amelyeket vészhelyzetre tartogatsz magadban, mint a fájdalomcsillapítót a táskádban. Ma épp eszembe jutott, hogy ezzel a verssel, amelynek akkor még csak a szépségét éreztem, egyszer sokat segítettem valakinek, aki már a valóságát is átélte.”
Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője
 

Mezey Katalin: Akár a rozsdás késeket

Műfogból, szemüvegből,
néhány régi ruhából
összetákolom
anyámat reggelente.
Csontváz lába közé
pelenkát simítok,
harisnyát, szövet-
papucsot adok rá,
aztán két kézen vezetve
kicsoszogunk a nagyszobába.
Az önállóság bajnoka, ő,
aki soha nem szorult senkire,
és a szabadság bajnoka, én,
aki már kamaszfővel
elszöktem tőle,
nem akartam a szigorában élni.
Csodálkozhat most az, aki
ismert bennünket azelőtt.
Akár a rozsdás késeket,
egymással élesít
minket az Isten.
 

„Bármerre nézek, vélt vagy valós ellentétes érdekek szabdalják a világot. Evilágot. Lehet, hogy az örökkévalóságban a mostani harcok, egymás ellen feszülések elveszítik a jelentőségüket? Így remélem, és ebben a hitben boldogan hagyatkozom Pilinszky János látomására.”
Kölnei Lívia, a kepmas.hu felelős szerkesztője
 

Pilinszky János: Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok, 
de a végítéletet magam előtt látom. 
Az a nap, az az óra, mezítelenségünk 
fölmagasztalása lesz. 

A sokaságban senki se keresi egymást. 
Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi 
a keresztet, s az angyalok, a mennyek 
állatai, fölütik a világ utolsó lapját. 

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: 
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt 
tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja 
a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.