Káromkodásból katedrális
Nem szép dolog csúnyán beszélni. Ez evidencia. De szép dolog azt mondani, „drága testvérek, a szívemet a testvéreknek szentelem a Mennyei Atya szeretetében”, satöbbi satöbbi. Pedig ennél durvább káromlás nem nagyon van, amit sokan folyamatosan művelnek.
Eszembe jutott egy régi barátom, sajnos már nem él. Folyamatosan káromkodott, pedig bennfentes volt egy egyházközségben. Senki sem értette. Mivel beteg volt, ezért a legtöbben igyekeztek ezt a betegség kategóriájába tenni, és ezen a szemüvegen keresztül jóságosan elfogadták. Most már azt hiszem, értem. Van olyan helyzet, amikor ez a szó az egyetlen kimondható. Aki lefojtja, belebetegszik. De lehet, hogy még a kimondásuk sem segített, mert a barátom belehalt. Talán a káromkodás a posztmodern kor tragédiáját fejezi ki? Talán ebben van benne az a sokszor teljes képtelenség, amiben élünk?
Van két szó, amit nem bír befogadni a fülem.
Azt, hogy „békesség”, és azt, hogy „szeretet”. Ezek ugyanis már szinte nem jelentenek semmit sem. De nem olyan egyszerű ez a dolog. Hiszen mégiscsak ezekkel a szavakkal szoktunk leírni valami olyasmit, ami hitünk lényege! Valahogy újra kellene fogalmazni őket!
Létezik a világháló korában egy olyan program, amit úgy hívnak, hogy bullshit generátor. Ezzel a programmal megadott szavakból tetszőleges szövegeket lehet alkotni. Valahogy így beszélünk ma.
Folynak a szavak, és beadagolunk száz kifejezést, aztán verkliként tekerjük azt a semmit, amit mondunk. Szavaink szétmállottak.
De miért éppen ez a két szó lett ennyire lejáratva?
Mert azt érezzük, hogy nincs meg a környezetünkben sem a béke, sem a szeretet. Éppen a hiányunkat fejezi ki ennek a két kifejezésnek az ismételgetése. Környezetünk azonban ma azzal csap be, hogy ha kimondjuk ezeket a szavakat, akkor el is jön az az érzés, amit takarnak.
A csúsztatások korában, fogyasztói világban élünk. A túltermelést csak úgy lehet túlfogyasztással ellensúlyozni, ha elhisszük azt, hogy szükségünk van arra a sokféle kacatra, ami körülvesz bennünket. Ez egy nagyon bonyolult gazdasági folyamat, de bennünket témánkkal kapcsolatban az érint, hogy a szavainkat is elfogyasztjuk. Annak érdekében, hogy minél több vásárló legyen, össze nem illő fogalmakat összemosunk.
Ki vásárolna annyit, ha felfogná, hogy igazán mire van szüksége?
Akkor szépen otthon maradna, és megpróbálna inkább főzni valami egyszerű ételt a gyerekeinek. Hiszen megértené, hogy nem tárgyakra, finomságokra, hanem közös és hasznos tevékenységekre van szüksége. De így mi lenne „szegény” pénzes emberekkel? Ha mindenki nevetne azon a feliraton, hogy „itt mindent megvásárolhatsz, ami ahhoz kell, hogy mozogjál”, akkor senki sem nyújtaná oda a bankkártyáját a pénztárosnak azért, hogy kifizesse a különleges, lyukacsos és légáteresztő és testre feszülő gatyáját, ami felszívja az izzadságot, hanem egyszerűen csak futna egyet.
Ezért van ma nagy szükségük azoknak, akik fogyasztásra ösztönöznek, már nemcsak a perceinkre, de a legszentebb szavainkra is.
Elszivarozzák őket, ahogyan a Michael Ende Momójában a szürke urak elfüstölik az időt. Ha itt nem teszünk valamit, akkor létezésünk, keresztyén hitünk alapját szüntetjük meg, mivel a mi hitünk alapja az, hogy a Szó, Isten kimondott akarata megvalósult. A szavak lejáratása elértékteleníti a hitünket is.
Az a barátom, akit említettem, hogy sokat káromkodott, egy lelkésznő férje volt.
Egy végtelenül kedves ember, aki az indulatait nem tudta kezelni. Én is kerültem hasonló helyzetbe, és bevallom, sokszor kicsúszott a számon olyan szó, ami nem szalonképes. Mert vannak olyan feszültségek, amiket valahogy ki kell sütnie az embernek. Van, amikor a normális szótárunk címjegyzékében nincs benne egyetlen használható sor sem. Ebben az esetben az embernek az a célja, hogy indulatainak szabad folyást engedjen, és erre meg is találja azokat a szavakat, amelyek segítenek. Igen, van ilyen helyzet!
Ráadásul ez sokkal jobb, mint az, amikor még magunknak is hazudunk.
Annál rosszabb állapot nincsen, mint amikor az ember érzi, hogy mennyire kiszolgáltatott, érzi vágyait, viszont ezeket nem tudja és nem akarja megfogalmazni. Ezeket a valódi célokat behelyettesíti valami mással, ami segíti a felejtést, mint valami tudatmódosító szer. Tehát azt mondja, hogy a szeretet a legfontosabb, és közben képtelen arra, hogy lelke szeretetlenségben való sebzettségét feltárja. Itt van egyházaink nagy baja. Mert pontosan ugyanezt a folyamatot erősíti a konzum világ is!
Ne mond ki! Ne keresd a szíved mélyén a dolgok megoldását, hanem inkább vásárolj!
Keresd a szeretetet egy jégkrémben, egy focimeccsen meg a fittness szalonban és a fodrásznál! Pótcselekvésekre ösztönöznek, mert így leszünk jó vásárlók.
Amikor az egyházban szaporítjuk szavaink szétmállását, ugyanerre a folyamatra erősítünk rá. Ez a legnagyobb baj, ami köztünk történhet. A fogyasztásra is úgy vesznek rá bennünket, hogy egy álomvilágot festenek elénk, egyfajta kábítószerként javasolják a gyűjtögetés szenvedélyét. És nincs az a pont, amikor egy álomhoz képest azt mondhatnánk, hogy most már elég.
Sose jó az, ami van! – gondoljuk.
Sípoltunk nektek, és nem táncoltatok – mondják a gyerekek Jézus példázatában (Máté 11,17). Mindig több és más kell!
Pedig a másik ember valóságos megtapasztalása a jelenben, megértése, közelebb engedése a dolog kulcsa.
Milyen érdekes lenne egy kicsit csendben lenni, elhallgatni, és csak nézni egymást. Lehet, hogy ez elhozná a békét is meg a szeretetet is.
„Nem hiszek többe a szótárnak, amióta a jog azt jelenti, hogy aki többet hazudik, kiverheti a fogát annak, aki kevesebbet.” (Hamvas Béla)
A szerzővel, Fekete Ágnessel felveheti a kapcsolatot a [email protected] e-mail-címen.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>