Kádár Annamária: „Nem mindegy, hogy áldozatként vagy túlélőként tekintünk magunkra”
Kádár Annamária pszichológust arról kérdeztük, hogy hogyan alakul ki a gyermekeknél a családhoz, közösséghez, nemzethez tartozás érzése, mikor lesz ez biztonságos és önismeretet fejlesztő kapcsolódás, és hogyan érdemes a fiataloknak mesélni nemzeti történeteinkről a határon innen és túl.
John Gillis amerikai történész szerint két családunk van. Az egyik, amellyel nap mint nap együtt élünk, a másik pedig a szimbolikus család, amely az élő, az eltávozott és a még meg sem született családtagokat is magába foglalja, akik benépesítik a gondolatainkat, az emlékeinket, a fantáziáinkat. A szimbolikus család túlnyúlik a saját életünkön, és a rítusokon, szertartásokon keresztül összeköti a nemzedékeket, a múltat, a jelent és a jövőt.
A családi rituálék hiánya kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat jelez – minél diszfunkcionálisabb egy család, annál nehezebben alakítanak ki és tartanak meg rituálékat, ez pedig egyértelműen negatív hatást gyakorol a családtagok életminőségére. A gyermekek számára különösen fontos, hogy az életük kiszámítható legyen, olyan fix pontokkal, ismétlődő eseményekkel, amelyek kevés kivétellel mindig ugyanúgy, ugyanabban az időben történnek.
Számukra a mindennapi élet rituáléi erős védőfaktort jelentenek, az érzelmi biztonság egyik alapvető összetevőjét a folyamatosan változó világban.
A közös családi étkezések, hétvégék, nyaralások, családi évfordulók, különleges családi ünnepek (keresztelő, konfirmáció, ballagás, diplomaosztó, aranylakodalom), a vallási ünnepek, a kulturális és nemzeti hagyományok keretet biztosítanak az együttlétekhez és lehetőséget a valódi figyelemre. Arra indítanak, hogy elgondolkodjunk azon, kik vagyunk, hová tartozunk, honnan jövünk és merre tartunk. Egy hagyomány nélküli világban könnyen talajvesztetté válunk, ezért fontos az ünnepeket újraértelmezni, önmagunkra szabni. Önazonosságunkban az emlékezet különböző formái – az önéletrajzi, a történelmi és a kollektív emlékezet – meghatározó szerepet játszanak.
Gyerekként hogyan élted meg a családi és nemzeti kapcsolódást, az erdélyi kisebbségi létet?
A mindennapi családi élet rítusai jelentették számomra a biztonságot és az állandóságot. A dédnagymamáméknál például mindennek szigorú forgatókönyve volt. Az asztalt fél tizenkettőkor terítették meg, de enni csak a Kossuth Rádióban elhangzó déli harangszó után lehetett. Unokatestvérem egyszer viccesen megkérdezte dédnagyapámat, amikor már nem volt türelme várakozni: „És addig mit csináljak, szívjak el egy szivart?”. Dédszüleim a három lányukat minden héten meglátogatták, hétfőn, szerdán és pénteken römipartikat tartottak. Az ünnepi családi vacsorákról senki sem hiányozhatott, sokszor húsznál is többen ültük körbe az asztalt. Mindenkinek megvolt a maga helye, és az eseményeknek is a maguk rendje: a koccintás, a vacsora, az éneklés, a történetmesélés…
Még a vicceknek és beszólásoknak is megvolt a maguk ideje. Mindenki elénekelte a nótáját. Majd a borozgatás után előkerültek a pajzánabb dalok is. Nyári estéken a család női tagjai hárászkendőben, csipkekesztyűben és kalapban érkeztek meg az ünneplésre. Mennyire büszke voltam, amikor nekem is lett kis hárászkendőm... A családunk közben gyarapodott is, fogyott is, de a családi rituálénk mindig stabilitást kínált a külső változásokkal szemben.
Szokásaink, hagyományaink szent teret és időt teremtettek, amelyhez nem férhetett hozzá a világ. Harsány nevetések közepette ismételtük el a siker- és kudarctörténeteket.
A fogságból való szabadulástól, a háborús történetektől, Erdély elcsatolásától a családi bor elkobzásáig minden elhangzott, és egy idő után már mindenki előre tudta a csattanókat. Ehhez az asztalhoz mindenki leülhetett: a sikeres életutat bejárók ugyanúgy, mint a család fekete bárányai. Itt mindenkinek és minden történetnek helye volt.
Miért fontos a tágabb családhoz, a nemzethez való kapcsolódás gyerekkorban, kamaszként, fiatal felnőttként?
A nemzet történelmileg kialakult, tartós emberi közösség. A közös nemzeti ünnepek révén a gyerekek az együvé tartozó ünneplő közösség részévé válnak, ezek az alkalmak a történelmi emlékezet forrásai is lesznek. A közös együttlét, a nemzeti szimbólumokhoz való viszonyulás révén a gyermek is beavatódik a közösségi élménybe, elsősorban érzelmileg. A személyes kapcsolat során azonban meg tudjuk osztani a történeteinket, élményeinket.
Ti hogyan értelmezitek szülőként a gyerekeiteknek a kisebbségi létet?
József Attila mondta, hogy a többnyelvűség áldás és átok egyszerre. Két kultúra között élni sajátos életmóddal, a nyelvhasználattal is jár. Ha úgy állunk hozzá, jóval több az áldása. Nem mindegy, hogy áldozatként vagy túlélőként tekintünk magunkra.
Szerintem ezzel kapcsolatosan gyermekeink azt kell lássák, hogy megharcolunk a saját céljainkért, hogy nem adjuk fel, hogy nem használjuk kifogásként azt, hogy mi kisebbségiek vagyunk.
Szerinted milyen tényezők nehezítik ma a határon átívelő kapcsolódást?
Elsősorban az előítéletek és a politikai csatározások. Mindenkinek vannak személyes kapcsolódásai, barátai, rokonai, és ha ezeken a szálakon mozgunk, akkor nincs nehézség. Sokszor fáj látni, hogy a külföldi magyarok is több pártban egymás ellen dolgoznak. Mikor előadásokat tartok külföldön, volt olyan, hogy egy semleges helyszínre kellett mennem, hogy mindkét csoport tagjai eljöjjenek. Szomorú látni, hogy nem lehet ezt felnőttek módjára kezelni. Hiszen a történeteink örökre összekötnek.
Ez a cikk a Nemzetpolitikai Államtitkárság szakmai támogatásával készült.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
