A jó, a rossz és a valóság – A Bounty-lázadás története

A Bounty útnak indul

A 18. század végén a Karib-szigeteken dolgozó több millió rabszolga élelmezése komoly fejtörést okozott a „tulajdonosoknak”, hiszen minden egyes adag étel a hasznukat csökkentette. Olyan megoldást akartak találni, amelynek segítségével olcsón és egyszerűen tudják táplálni a rabszolgákat. Az egyik lehetőség a kenyérfa gyümölcse volt. Feltételezték, hogy a tápláló, lédús termény önmagában elegendő a nehéz fizikai munkát végző emberek életben tartására, így nem kell drága gabonával vagy hússal etetni őket. A kenyérfa ugyan a Karib-szigeteken nem termett, a brit birodalom mérete és szervezettsége viszont lehetővé tette, hogy a világ másik végéből importálják. Abban reménykedtek, hogy Tahiti szigeteiről betelepítik a Nyugat-Indiákra is, és ezzel megoldják az ültetvényesek egyik legfőbb gondját.
Egy Bethia-nevű szénszállító hajót átalakítottak gyümölcsszállítóvá, átnevezték Bountyra, és egy William Bligh nevű, harminchárom éves főhadnagyot neveztek ki kapitányának.

Bligh tapasztalt hajós volt, részt vett például James Cook utolsó utazásán a híres Resolution nevű hajó navigátoraként. A Bounty navigációs tisztje a tíz évvel fiatalabb Fletcher Christian lett.

A küldetésnek már az indulása sem sikerült jól. Hiába akartak Dél-Amerika megkerülésével, a Horn-fokot körülhajózva átjutni a Csendes-óceánra, a viharos szél többször is visszakergette őket. Egy idő után Bligh feladta a küzdelmet, és megindultak az ellenkező irányba. A dél-afrikai Jóreménység foka mellett, szinte az egész Földet megkerülve voltak kénytelenek eljutni Tahitire.

Bligh kiváló kapitány volt, a kor átlagához képest emberséges és felvilágosult. Igaz ugyan, hogy makulátlan rendet követelt meg a hajóján, de cserébe odafigyelt a legénységére. A hosszú utazásokon a legpusztítóbb betegség, a skorbut elkerülésére gondosan összeválogatott, vitamindús étrendet vezetett be, megfelelő pihenőidőt biztosított a tengerészeknek, és még szórakozási lehetőségeket is adott nekik. A büntetések a brit szokásokhoz képest enyhék voltak: Tahitiig mindössze egyetlen tengerész kapott tizenkét korbácsütést tiszteletlen viselkedésért.

Hedonistákból lázadók

Amikor 1788 októberében végre odaértek, a hajó már egy éve úton volt, és ötvenezer kilométert tett meg a tengeren. Óriási megkönnyebbülés következett. Az őslakosok, akik alig több mint húsz évvel korábban találkoztak először fehér emberrel, barátságosak voltak. A nők szabadon közeledtek az egzotikus, fehér férfiakhoz, a legénység átadta magát a pihenésnek és az érzéki örömöknek. Bligh azonban önmegtartóztató életet élt, és egyre jobban felháborodott a legénység kicsapongásai miatt. A pihenés öt teljes hónapig tartott, ez idő alatt fellazult a szigorú rend, amelyben mindaddig éltek. A Bountyt végül teljesen megpakolták kenyérgyümölccsel, és a tengerészek nagy bánatára 1789 áprilisában útnak indultak.

A hajózás ettől kezdve egyre feszültebb hangulatban zajlott. A kapitányban forrtak az indulatok és a korábbi sérelmek. Bántotta, hogy nem kapott hivatalos elismerést, miután Cook kapitánnyal hajózott huszonegy évesen, és frusztrált volt, mivel az amerikai függetlenségi háború után kevés pénzért számára megalázó munkákat kellett végeznie a haditengerészetnél. Ezt a küldetést is csak komoly anyagi áldozatok árán érte el, ráadásul minden személyes kényelméről le kellett mondania, mivel még a tágas kapitányi kabint is a gyümölcsök tárolására alakították át.

Kép

Fletcher Christian - Kép: Wikipedia

Ingerült volt, és egyre gyakrabban osztogatott büntetéseket. Mindennapossá vált a korholás, a megalázás, egymás után következtek a korbácsolások. Bligh haragja valami oknál fogva egyre inkább Fletcher Christian felé irányult. Annak ellenére, hogy korábban szívélyes viszonyban voltak egymással, sőt Bligh még pénzt is kölcsönzött a fiatalembernek, hazaúton a kapcsolatuk elmérgesedett. Ahol tudott, bosszút állt a navigátoron. A mai Tonga-szigeten például néhány tengerésszel a partra küldte vízért, de nem engedte, hogy fegyvert vigyen magával. Miután a gyanakvó őslakosok megfutamították Fletcheréket, a kapitány gyáva gazembernek nevezte őt, és még azzal is megvádolta, hogy kókuszdiót lopott a kabinjából.

Christianban végül megpattant valami, és elhatározta, hogy elfoglalja a hajót. Több tengerésztársa is jelezte neki, hogy benne vannak a dologban, ezért akcióba léptek.

Egy csöndes hajnalon váratlan rajtaütéssel átvették az uralmat a fedélzeten, majd a hajó puskáit tartalmazó ládáról leparancsolták az őrzésére kirendelt, rajta alvó matrózt, és felfegyverkeztek. Bligh kapitányt felébresztették, a kezét megkötözték, és közölték vele, hogy a hajót mostantól ők irányítják.

Christian nem volt lovag

A lázadás és a hajó elfoglalása halálbüntetést vont maga után, ezért tudták, hogy nincs visszaút. A kapitányt és a hozzá hű emberek jó részét a hajó legnagyobb, hét méter hosszú mentőcsónakján a tengerre tették. A számkivetetteket ellátták valamennyi élelmiszerrel, néhány karddal, átengedték nekik a hajónaplót és a megbízási dokumentumokat. Christian nagylelkűen átadta Bligh-nek a saját szextánsát, majd útjára bocsátották a tizenkilenc emberrel veszélyesen túlterhelt járművet.

A Bounty először Tubuai szigetére hajózott, ahol azonban még partra sem szállhattak, az őslakosok máris harci kenukon támadtak rájuk. Christian ágyúval lövette őket, megölt tizenkét embert, majd diadalmasan partra szállt a lázadókkal. Tudták, hogy Bligh valószínűleg partot ér valahol, hazajut Angliába, majd a törvény emberei rövidesen keresni kezdik őket.

Az volt a tervük, hogy létrehoznak egy tartós települést, ahol egy kis szerencsével soha nem találják meg őket. Csakhogy a helyiek segítsége, és főleg nők nélkül semmire sem mentek volna, így kénytelen-kelletlen visszamentek Tahitire.

Fletcher Christianról itt már egyértelműen bebizonyosodott, hogy korántsem az a gáncs nélküli lovag, akit évszázadokkal később Clark Gable és Mel Gibson is megszemélyesített a filmvásznon. A tahiti őslakosoknak azt hazudta, hogy az általuk szinte istenített Cook kapitánnyal alapítanak falut. Így szerzett sok élelmiszert és szerszámot, nem is beszélve arról a körülbelül harminc emberről – nőkről és férfiakról vegyesen – akik hajóra szálltak velük, hogy visszamenjenek Tubuaira.

Bligh kapitány kitartása

A tervük itt sem vált be. A helyiek és az újonnan érkezettek között állandósult a konfliktus: a nők és a vagyontárgyak végletesen megosztották őket. Mindez egy szabályos csatában csúcsosodott ki, ahol Christian követői hatvanhat embert öltek meg. A kezdeti lelkesedés elpárolgott, és csak nyolcan maradtak hűek Christianhoz. A többiek azt követelték, hogy vigyék vissza őket Tahitire. Ez meg is történt, de az ottaniak időközben értesültek az angolok hazugságairól, és megtudták, hogy Cook kapitány már húsz éve halott. Fletcher megint a megtévesztés eszközéhez folyamodott. Engesztelő ünnepségre hívta a tahitiakat a hajóra, majd az evés-ivás ideje alatt titokban felszedte a horgonyt, és elhajózott. A kilenc brit tengerész húsz embert, köztük tizennégy nőt ejtett foglyul, és hurcolt magával. Tizenöt brit matróz Tahitin maradt.

Kép

A hajó filmhez készült másolata - Kép: Wikipedia

Most már végleges menedékhelyre volt szükségük, ezért úgy döntöttek, a térképeken sem szereplő Pitcairn-szigeten fognak letelepedni. Hosszas keresgélés után a Bounty megtalálta a teljesen lakatlan szigetet, és a vegyes társaság partra szállt. A hajót felgyújtották, és a harmincöt ember 1798 szeptemberében letelepedett.

Bligh és társai, miután egyedül maradtak a tengeren, úgy döntöttek, hogy az európai civilizáció legközelebbi pontjára, az Ausztráliától északra fekvő holland gyarmatra, Timor szigetére indulnak. Hatezerötszáz kilométeres útra vállalkoztak egy túlterhelt lélekvesztőn. Bligh azonban vérbeli hajóskapitány volt, a szaktudását és a tapasztalatát itt is nagyszerűen használta ki. Tűző napon, hidegben, viharokban, állandóan nedvesen, gyakran a végső kétségbeesés szélén navigálta a csapatát.

Menet közben rendületlenül folytatta a nyakas brit kapitányok munkáját: térképet rajzolt, hajónaplót vezetett, miközben énekléssel és közös imádkozással próbálta tartani a lelket a társaiban.

Végül június 2-án, majdnem másfél hónapnyi kínlódás után partra szálltak Timor szigetén. Bligh azonnal jelentette a lázadást a hatóságoknak, és 1790 márciusában már Angliában volt. Hősként ünnepelték, a hatóságok pedig azonnal útnak indították a Pandora nevű hajót a lázadók kézre kerítésére.

Erőszak és révbe érés

A Tahitin maradt hajósok ezalatt két részre szakadtak. A kisebbik társaság az alkohol és az erőszak csapdájába esett: gyilkosságok és vendetták áldozatai lettek. A többiek fenntartották a hajón megszokott, Bligh-féle rendet, beilleszkedtek a tahiti társadalomba, nyelvet tanultak, megházasodtak, és még a bőrüket is kitetováltatták. Őket találta meg a Pandora 1791 márciusában. Akárhogy kérdezősködtek, a Bounty hollétéről senki nem tudott. Minden túlélőt elfogtak, és a hajón a Pandora szelencéje gúnynevű zárkába csukták őket. Diadalmasan elindultak velük Angliába, nemsokára azonban zátonyra futottak, a hajó elsüllyedt, és a megbilincselt foglyok közül négyen tehetetlen rabként fulladtak meg. A túlélők – megint csak bilincsben – egy Bligh kapitányéhoz nagyon hasonló csónakkaland során értek Timorba, onnan pedig haza. A lázadók közül a bíróság négyet felmentett, a többieket halálra ítélte, de végül csak kettőjüket akasztották föl.

Fletcher Christian és társai sem jártak jobban a Pitcairn-szigeten. Igaz ugyan, hogy a rejtekhelyüket sokáig senki nem találta meg, de az erőszak itt is utat talált magának. A nők „tulajdonjoga” miatt borzalmas mészárlás kezdődött, a tahitiak és az európaiak vérbosszúk egész sorozatában gyilkolták egymást. Volt, akit lelőttek, másokat fejszével vertek agyon. Christiant és négy társát tahitiak ölték meg. Az európaiak közük csak négyen maradtak életben, végül ők teremtették meg a rendet. A tahitiakkal együtt létrehoztak egy békés közösséget, majd mintaszerű minitársadalmat építettek ki az apró szigeten.

Amikor 1814-ben két brit hajó érkezett, egy jól működő települést találtak. Férfiak, nők, és gyerekek éltek tisztességben, köztük Fletcher Christian fia, akit az egyik tahiti nő szült neki.

A lázadók közül már csak egy John Adams nevű férfi volt életben.
A britek okafogyottnak látták az igazságszolgáltatást, ezért elköszöntek és hazamentek. Adams 1829-ben, a pitcairni közösség megbecsült alapítójaként halt meg. A lázadók leszármazottai a mai napig ott élnek. Nem akarnak túl szoros kapcsolatot tartani a külvilággal: a szigetre csak évente négyszer, külön engedéllyel tizenkét ember látogathat el a postahajóval.

Bligh kapitány még többször bajba került a lobbanékonysága miatt, egyszer például káromkodásért hadbíróság elé állították, és figyelmeztetésben részesítették. Végül így is szép karriert futott be, altábornagyként halt meg 1817-ben. Az első filmet alig több mint száz évvel később készítették a Bountyról. Bligh már ebben is a negatív hős volt, Christian pedig a szabadságharcos.