Ivády Nóra: Isten nem az Instagramon lakik

Úgy érzem, hogy egy ideje rivaldafényben állok, holott csak Zsolti sürgető tekintete feszélyez. A sötét utcán vagyunk, most váltunk el a dílertől. Tenyeremben kis zacskó, benne fehér por. Állítólag a legjobb cucc, pörög tőle az ember egész éjjel, és mégis teljesen legális. Nem merem megkérdezni Zsoltit, mit is veszünk be tulajdonképpen, hiszen a választ sem érteném. Lehet, ő se tudja, sőt, talán a díler sem, de neki aztán mindegy, ha valami balul üt ki, a kapcsolat lenyomozhatatlan.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

Zsolti egyébként is azt hiszi, hogy bennfentes vagyok a témában, bár csak viccből szaladt ki a számon, hogy a barátnőkkel jeget toltunk a Soundon. A Soundon sem voltam, csak Szántódon, családi nyaraláson, mondjuk pont a Sound idejében. Azt, pedig, hogy a kristálymetet hívják jégnek a szlengben, az internetről szedtem. Nagyot akartam mondani, hogy Zsolti felfigyeljen rám. Hát sikerült.

Elítéljük a drogokat, pedig nincs abban semmi rossz, ha kicsit ki akarunk kapcsolni, igaz? Az egyetemi bulikban a fiúk rendszeresen feles versenyt tartanak: az a menőbb, aki a többit az asztal alá issza. Emlékezetkieséssel telik a hétvégéjük, sokszor a csütörtök is, a kispéntek. Csak vasárnap józanodnak ki, akkor viszont mennek a fürdőbe, utána meg a mamahotelbe tápolni.

Aztán ott a híres ügyvéd, aki a faktot tartja. Elmesélte egyszer a szünetben, hogy a cégtársával ebédre rendszeresen becsapnak egy-egy pálinkát – a pohár bor mellé –, mert ez a rendje az életnek. – Alkoholisták vagyunk – mondta viccesen –, de januárban nem iszunk! Dry January! App is van hozzá! – és megmutatta a telefonját.

Az öcsémnek a szerepjátékos élete fontosabb, mint a hús-vér valóság. Online bandázik a többi geekkel, igazi haverja nincs is.

A legjobb barátnőmet, Annát csak az érdekli, mit gondolnak róla mások, influencer akar lenni az Instagramon, ez az élethivatása.

Anya éjjel altatóval alszik, a kis drogos, így szoktam becézni, persze puszta szeretetből. Apa is egyfajta videójátékban él, munkának hívják. Csak a kollégákról tud beszélni meg a főnökről, aki persze tök hülye. Hétvégén is dolgozik, ideges, csapkod, káromkodik, nagyon beleéli magát ebbe a látszatvilágba.

De ki vagyok én, hogy megjegyzést tegyek másokra?! Vannak éjszakák, amikor le se hunyom a szemem, mert egész éjjel binge-zek a Netflixen, miközben kiürítem a fél hűtőt. Reggelre persze jobban gyűlölöm magam minden korábbinál. Olvastam egy portálon, hogy a sorozatnézés ugyanolyan káros, mint a drog, hiába nincs benne kémiai szer, kutatások bizonyítják, hogy összefügg az elhízással, depresszióval, szorongással.

Mindenki egyfajta kábulatban él! – ez most már világos. A srácok az egyetemen, a jól menő ügyvéd, öcsi, Anna. De még Anya és Apa is. Mindenki függő! Nem is kell ahhoz drog, hogy valaki látszatvilágban éljen. Nem akarunk a saját életünkkel foglalkozni, szabályosan menekülünk előle! Mindenki a saját módszere szerint kapcsol ki belőle.

Kép: Unsplash

 

Nem csoda, hiszen extrém stressznek vagyunk kitéve. Ezer oldalt kell egy vizsgára bemagoljak, pár év múlva pedig alkalmaznom kell azt, amire már a vizsga másnapján sem emlékszem. De mindenki extrém stressznek van kitéve! Életünk a munka. Állandóan aggódunk, főleg olyan dolgokért, amire nincs ráhatásunk. Agyunk túlterhelt a folyamatos információáradattól. Krónikusan fáradtak vagyunk. Soha nem állunk meg. Mindenhez értenünk kell. A teljesítménykényszer jelen van valamennyi pillanatunkban, belénk van égetve, hogy a tökéletességre törekedjünk. Ha viszont egy pillanatra megállunk, és őszinték vagyunk magunkhoz, rájövünk, hogy semmink nincs, ami igazán fontos lenne. Amit igazán nagyon szeretnénk. Hiába a sok munka. Ezért kell a menekvés, a kábulat, mint egy kapcsoló, amely hirtelen feledteti ezt a terhet és elvezet az adott pillanat legideálisabb érzékeléséhez vagy éppen a letagadásához. Elvezet oda, ahol önfeledtek, gondtalanok vagyunk. Megszabadulunk magunktól vagy éppen önmagunk lehetünk. 

Pedig mindez kábulat nélkül is lehetséges, a boldog, önfeledt élet elérhető, ha az ember dolgozik önmagán, olvastam valahol a Facebookon. De én nem akarok várni! Én most akarok boldog lenni! Pedig abban sem vagyok biztos, mi is a boldogság. Pedig tanulható, ezt is olvastam. Mégsem tanítják. Kovalens kötésekről és másodfokú egyenletekről tanultunk az iskolában, de a boldogságról nem. Arról sem tanultunk, mit tegyünk, ha szomorúak vagy stresszesek vagyunk, vagy hogy mit kezdjünk az érzelmeinkkel. Annyi mindent tudunk a világról, de magunkról semmit sem tudunk. Ismerd meg önmagad! Lehet, hogy nem is ismerem önmagam? Nem is tudom, ki az az önmagam, akit meg kellene ismerjek.

Pedig, ha ismerném magam, tudnám, hogy ez az egész igazából nem kell nekem. Nem csak a fehér por, de Zsolti sem, aki nem is tetszik igazán. Kár volt tőle elfogadni a drogot, csak be akartam vágódni nála. De most már késő. Látom a riadalmat a fiú szemében. Segítségért kiált. Mindenki körülöttem guggol, szólongatnak, csapkodják az arcomat. Mindezt már felülről látom. A flitterekbe öltözött lányokat, a telefonokat szorongató kezeket, a DJ-t a tömeg felett, ahogy a zenét lehúzza, majd felkapcsolják a fényeket a tánctéren.

Most már tudom, hogy Isten nem az Instagramon lakik, hiába hiszi azt mindenki. Az igazi boldogság nem a külsőségekben lakozik, hanem a kis dolgokban, a véletlenszerűségekben. Naplementékben és napfelkeltékben. A mosolyokban és a tiszta ágyneműben. A tenger hangjában és a Balaton illatában. Önmagunk elfogadásában. A szeretetben és az együttérzésben. A hálában.

A mában, mert a holnapot senki nem ígérte meg nekünk.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti