Gyerekként kínozták a fogyatékossága miatt, uralkodása világháborúba torkollott – II. Vilmos császár traumái

A szülésnél megtörtént a baj

1859. január 26-án az évszázad egyik legfontosabb szülése indult be a német császári udvarban. A születendő gyermek, a későbbi II. Vilmos császár apja Frigyes Vilmos herceg volt, későbbi császár, anyja pedig a brit Viktória királynő legidősebb lánya, Viktória, azaz ismertebb nevén Vicky. A 17 éves hercegnőt nagy remények közepette adták hozzá a német herceghez. A szász eredetű brit uralkodócsaládot ily módon akarták újraegyesíteni a német koronával – nagyszabású, és nem kis mértékben romantikus elgondolás volt ez mindkét fél részéről.

Amikor a fiatal anya fájásai megkezdődtek, hívatták az uralkodói ház szülészorvosát, a kezdeti örömöt azonban nagyon hamar aggodalom váltotta fel. A görcsök a szokásosnál erősebbnek tűntek, a baba pedig mintha nem akart volna elindulni.

Vicky láthatólag borzalmasan szenvedett: annyira jajveszékelt, hogy az orvos drasztikusabb eszközökhöz nyúlt. Valami oknál fogva hánytatót adott neki, majd amikor ez nem használt, egy mérsékelt adag kloroformmal kábította el. Ez volt akkoriban az új csodaszer: egészen elképesztő eredménynek számított, hogy tökéletesen eltüntette az elviselhetetlen fájdalmat. Mivel maga Viktória királynő is használta számos szülése alkalmával, természetes volt, hogy a lánya is él vele. Ez ugyan lelassította a szülés folyamatát, de időt adott a nőgyógyásznak, hogy megvizsgálja a magzat fekvését. Kiderült, hogy a baba farral kifelé helyezkedik el az anyaméhben. A veszélyes pozíció és Vicky szenvedése miatt végül teljesen elaltatták őt, az orvos pedig nekilátott annak a kockázatos manővernek, amellyel világra segíthette a csecsemőt.

Mindenféle diagnosztikai eszköz híján fogalma sem volt, hogyan helyezkedik el a gyermek karja, ezért miután kihúzta a két lábat, be kellett nyúlnia, és kitapogatni a többi testrészt, majd erősen lefelé nyomni a magzat karját és vállát annak érdekében, hogy meg tudjon születni. A kis Vilmos végül világra jött, de hosszú percekig némán, mozdulatlanul feküdt. Már mindenki meg volt győződve róla, hogy meghalt, amikor végre felsírt. Nagy volt az öröm és a büszkeség, de csak három napig. Addigra ugyanis kiderült, hogy a baba bal karja egyáltalán nem mozog. A szülészorvosnak komoly nyomást kellett kifejtenie, hogy világra jöhessen a gyerek, és ezzel a manőverrel súlyos károsodást okozott.

Az áldozati nyúl

Amikor a királyné megtudta a rossz hírt, és felfogta a hosszú távú következményeket, úrrá lett rajta az elkeseredés és a szégyen.

Egy testi hibával született trónörökösnek még a gondolata is elborzasztotta őt. Rossz ómen volt az ilyesmi, és alapvetően megkérdőjelezte egy leendő uralkodó legitimitását.

A férfiasság és a királyi erények alapkövetelményeivel nem fért össze – Vicky szavaival élve –, ha valaki „nyomorék”. A fiatalasszony intelligens volt és céltudatos. A méhéből fakadó élettel céljai voltak, a fiát grandiózus célok felé akarta terelni. A szava domináns volt a családban, férje akarata ritkán jutott érvényre.

Utasítására a királyi család mindent megtett annak érdekében, hogy korrigálja a kis Vilmos sajnálatos defektusát. Napi rendszerességgel végeztek különböző méréseket és mozgáspróbákat a csecsemőn, és mindent aprólékosan feljegyeztek. Amikor hat hónapos lett, megkezdődtek a kezelések. Amíg még nem lehetett mozgásterápiával kísérletezni, középkori varázslatokat vetettek be. Minden héten két alkalommal megjelentek a Vicky által kijelölt udvari „szakemberek”, és nekiláttak a beteges szertartásnak. A kezükben egy nyúl fickándozott, amelyet a helyszínen, Vilmos jelenlétében leöltek. Ezután felvágták a hasát, majd a vérző testet a kis trónörökös beteg bal karjához kötözték. Mindezt annak reményében tették, hogy az állat „elszivárgó életenergiája” átszáll a gyermek béna testrészébe. Ezzel a módszerrel elindították azt a pusztító folyamatot, amely a fiú egész gyermekkorán át húzódó traumatikus élmények hosszú sorát hozta magával.

Kép

Vilmos ötéves korában – Forrás: Wikipedia

Kínzás, megaláztatás. áramütések

Már hároméves korától kezdve olyan tortúráknak volt kitéve, mintha egy középkori kínzókamrában nevelkedett volna. Az udvari orvosok útmutatása alapján szerkesztettek neki egy vasból készült tartásjavító rudat, amit szíjakkal rögzítettek a törzséhez. Ezt azért látták szükségesnek, mert Vilmos a karja bénasága miatt egyre ferdébben tartotta a fejét. A merev rúd vége a tarkójának feszült, ahol állítható csavarral feszítette egyenes irányba a gyerek fejét.

Amikor elég idősnek tartották a komolyabb kezelések megkezdéséhez, az éveken át tartó „állatfürdőt” és a gerincmerevítőt további kínzásokkal egészítették ki.

Vilmosnak sokáig úgy kellett élnie a mindennapjait, hogy a működőképes karját hátrakötötték. Remélték, hogy a bal karjának izmai a fokozott megerőltetés hatására „hozzáerősödnek” a jobb oldalához.

Fogalmuk sem lehetett arról, hogy a kínkeserves szülés során az orvos visszafordíthatatlan károkat okozott a nyaktól a kar felé tartó idegpályákban. Vilmos bal karja jól láthatóan rövidebb volt a másiknál, szinte egyáltalán nem mozgott, és nem volt az a testgyakorlás a világon, ami az idegkárosodástól elsatnyult izmokat újra működésre késztethette volna.

Vicky nem volt hajlandó elfogadni a fia állapotát. Neheztelt rá, szégyellte, és ezt éreztette is vele. Amint egymás után születtek a további gyermekei, anyai szeretete egyre inkább feléjük fordult. Vilmosnak jóformán csak a megaláztatás és a kínzás jutott.

A kuruzslás mellett a kor legmodernebb gyógymódjait is igyekeztek felhasználni, hogy megnyerjék ezt a reménytelen küzdelmet. Ilyen volt például az elektroterápia. A kisfiú bal karját rendszeresen áramütésekkel próbálták életre kelteni. Ez a terápia – bár egyes izomproblémák esetében látványos eredményeket hozott – Vilmosnak csak a fájdalmat és a rettegést jelentette. A szülei minden kegyetlen erőfeszítése ellenére semmiféle javulás nem állt be az állapotában. Ráadásul nap mint nap éreznie kellett azt a kimondatlan vádat, hogy valami módon ő a hibás a fogyatékosságában. Az elkerülhetetlen fotózások alkalmával valaki mindig elrejtőzött a háttérben, és megtartotta a fejét, a beteg kart pedig vagy ravaszul tervezett ruhaujjakba rejtették, vagy férfiasnak szánt kalapok, sisakok, fegyverek mögé rejtették.

Kép

II. Vilmos tizenkét és tizenhat éves korában – Forrás: Wikipedia

Egészségtelen vágyak

Mint minden valamire való uralkodónak, Vilmosnak is kötelességül írták elő, hogy kiváló lovast neveljen magából. Hosszas, kínlódással teli kiképzésben részesült annak ellenére, hogy mozgásképtelen kezével nem tudta megfogni a kantárt. Minden alkalom, amikor nyilvánosan kellett lovagolnia, szorongást és megaláztatást váltott ki belőle, és soha nem is sikerült „méltóképpen” elsajátítania ezt a kötelezően férfias tevékenységet.

A fiúcska a sok szenvedés hatására búskomorrá és agresszívvá vált. Neheztelt az anyjára, dühkitöréseit pedig egyre nehezebb volt kontrollálni.

Vicky az édesanyjának, Viktória királynőnek panaszkodott hosszas, részletes levelekben, amelyekben néha rajzokkal illusztrálva próbálta érzékeltetni, mennyi boldogtalanságot okozott neki a fia. Vilmos életében kizárólag a nagyanyja jelentett valamiféle szeretetet. Nyaranta hosszasan időzött a brit királyi udvarban, ahol vigasztalást talált a szenvedései közepette.

A hétköznapjai azonban a német iskolarendszerben teltek. A keménységre nevelő porosz világban őt is beíratták egy gimnáziumba, ahol a többi gyerek között kellett nap mint nap bizonyítania a rátermettségét. Mire 16 éves lett, a lelke hadban állt szinte az egész világgal, különösen a saját anyjával. Ebből az időszakból származnak azok a zavarba ejtő és beteges levelek, amelyeket Vickynek írt. Ezekből úgy tűnik, hogy minden áron szerette volna visszaszerezni az édesanyja szeretetét, olyannyira, hogy egészségtelen vágyakozással fordult felé. Álmairól és testi vágyairól írt neki, amelyekben az anyja az ő arcát simogatja, ő pedig „a tenyere lágy belsejét csókolgatja”, könyörgött neki, hogy maradhassanak végre intim kettesben, és ez a valóságban is megtörténhessen. Egy elkínzott gyerek utolsó, elkeseredett kísérlete volt ez arra, hogy megkaphassa a tőle elvett szeretetet.

Vicky reakciója azonban a lehető legkegyetlenebb volt: ahelyett, hogy megpróbálta volna érdemben kezelni a láthatólag súlyos problémát, válaszlevelében a fia nyelvtani hibáit javította ki.

Uralkodóként haragban a világgal

Ebben a hangulatban élte az életét a felcseperedő fiatalember, és az 1880-as évek végén ilyen körülmények között élte meg azt is, hogy az apja, Frigyes Vilmos gégerákban haldoklott. Az Angliából hívott orvos megpróbált segíteni rajta, de hiába. Mindez végleges törést jelentett anya és fia viszonyában. Vilmos ettől kezdve nem is válaszolt Vicky hosszas leveleire; meggyűlölte őt a korábban szeretett Angliájával együtt. Mint ettől kezdve sokszor mondogatta: „Egy angol orvos megnyomorította a karomat, egy másik pedig éppen most gyilkolja meg az apámat”.

Frigyest szomorú állapota ellenére császárrá koronázták 1888-ban, de szinte azonnal belehalt a betegségébe. Mindössze 99 napig uralkodott. Vilmos 29 évesen lett a porosz-német birodalom császára. Az egykori megkínzott kisfiúból egyszerre a világ legnagyobb katonai hatalmának a korlátlan ura lett, minden keserűsége, gyűlölete és komplexusa tápot találhatott az új hatalom birtokában. Azonnal nekilátott, hogy megvalósítsa uralkodói álmait: nagyhatalommá tenni a frissen egyesített Németországot, és letaszítani Nagy-Britanniát az addig szinte korlátlan hatalmi pozíciójából.

Kép

II. Vilmos a fronton – Forrás: Wikipedia

Vilmos hamar elszigetelte az anyját mindenféle hatalomtól: elrekesztette őt egy angol módra épített kastélyban, ő pedig minden erejét arra fordította, hogy a brit birodalomhoz hasonló hegemóniát építsen. Elkezdte felépíteni a német haditengerészetet, és egyre ellenségesebb hangot ütött meg a világ többi része felé. A harcias hangulatot csak a nagyanyja iránti végtelen szeretete tompította. Továbbra is rendszeresen látogatta őt, és elkeseredetten látta, amint az idős Viktória királynő egyre gyengébb és betegebb lett. 1901-ben Vilmos is jelen volt a királynő halálos ágyánál, és állítása szerint Viktória az ő karjai között halt meg.

Ezek után mindössze hét hónap telt el, és az ifjabbik Viktória is követte az anyját. Elkeseredetten, kétségek közt halt meg: utolsó leveleiben arról panaszkodott, hogy a fia pusztulást és rombolást fog hozni a világra.

Vilmos végképp egyedül maradt. Minden kapcsolat megszűnt, ami Nagy-Britanniához kötötte, semmi nem akadályozta tovább abban, hogy az országaik közötti konfliktus egyre súlyosabbá váljon. Viktória királynő temetésén még együtt lovagolt VII. Eduárd angol királlyal, de ez volt a két ország között az utolsó civilizált kontaktus. Az ellentétek a császár számára nemcsak politikaiak, hanem személyesek is voltak. A haragja részben a saját fizikai és lelki megpróbáltatásai eredménye volt.

A fogyatékos fiúból háborús bűnös lett

Tizenhárom évvel később kitört a világháború, Vilmos pedig minden háborús döntést a porosz hadi vezetés kezébe adott. A német császárság katonai diktatúrává vált. Különös, szinte középkori, feudális színezetet ad ennek a háborúnak, hogy Vilmos legfőbb ellenségei a saját unokatestvérei voltak. VII. Eduárd 1910-es halálakor a fia, V. György került a brit birodalom trónjára, ő is Viktória királynő unokája volt, csakúgy, mint II. Miklós orosz cár.

A háborús veszteség tragikus állapotba taszította Németországot. Kaotikus állapotok uralkodtak, a politikai viszonyok átláthatatlanná váltak, elszabadult az infláció. Amikor bűnbakra volt szükség, a kézenfekvő választás a császár volt. Vilmosnak le kellett mondania, és szégyenszemre menekülnie kellett a saját egykori birodalmából.

Hollandiába emigrált, ahol egy Utrecht melletti középkori várban telepedett le, és innen ettől kezdve alig mozdult ki. Háborús bűnösnek tartotta majdnem az egész világ, egyesek börtönbe akarták záratni, mások akasztásról beszéltek.

Német származása már önmagában szégyenné vált, olyannyira, hogy a vele szoros rokonságban álló brit uralkodóház kénytelen volt Szász-Coburg-Gotháról Windsorra változtatni a nevét. Vilmos sértett dühvel élte meg ezt a minden korábbinál súlyosabb megaláztatást. Mivel politikai ügyekben tilos volt nyilvánosan véleményt mondania, jobb híján a hozzá csatlakozó családtagok körében tartózkodott, velük osztotta meg a sorsa miatt érzett keserűséget. A világ pszichológusai szinte azonnal rávetették magukat a témára, és azóta is rendszeresen elemzik személyiségét. Örök kérdés marad, vajon mennyiben az ő hibája volt az első világháború kitörése, milyen szerepet játszott az egészben az egykori, fogyatékossággal született kisfiú sanyarú sorsa, illetve mennyire tehettek róla a kérlelhetetlen szülők.

A valamikori II. Vilmos még huszonhárom évet élt ebben a keserű számkivetettségben, végig a saját mellőzöttsége és vélt igazsága bűvkörében. 1941-ben, 82 évesen halt meg. Kívánságára nem a saját hazájában, hanem Hollandiában temették el.

Felhasznált források:

• The Bizarre Life Of Victoria's Disabled Grandson | Crippled Kaiser | Real Royalty https://www.youtube.com/watch?v=8BWgm_pe4k0
• Diagnosing the Kaiser: Psychiatry, Wilhelm II and the Question of German War Guilt The David Freis https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC6113757/
• Wilhelm II, German Emperor https://en.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_II,_German_Emperor#Traumatic_b irth