Így neveli gyermekeit egy látássérült anya – „El kellett fogadnom, hogy nem tudok rajzolni a gyermekeimmel, sem képeskönyvből felolvasni nekik”

Egyéves gyermekeddel rendszeresen jársz Ringató foglalkozásra. Az oda járó édesanyák mesélik, milyen szelíden engeded, hogy a fiad elmenjen az öledből, járkáljon a teremben, nem láncolod magadhoz. Nem aggódsz, hogy esetleg baja esik? 

Addigra már, hogy ilyen helyekre megyek velük, kialakult köztünk egyfajta bizalom, rutin. A gyermekeim tudják, hogy nem látok, érzik a határaimat, és tisztában vannak azzal is, mikor kell nekik vigyázniuk magukra. Nem gondolom, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha az ölemben ülnek vagy fogom a kezüket. Bízom bennük, hiszen nekem is az az alapélményem az életről, hogy rengeteg dolgot meg tudok oldani anélkül, hogy látnék. Óvodáskorú gyermekemet – más látássérült vagy egyéb fogyatékossággal élő szülőhöz hasonlóan – már bátran el mertem engedni egy parkban vagy játszótéren, mert olyan köztünk a kapcsolat, hogy tudom, nem rohan el, és nem csinál semmi veszélyeset. 

Nyugodtan játszik egyedül vagy másokkal, öt-tíz percenként odajön, szól, hogy „minden rendben, ezt és ezt csinálom”. 

A nagyfiamnak már teljesen természetes, hogy időnként jelentkezik nálam, remélem, nem teherként éli meg. 

Ennek ellenére volt olyan helyzet, amikor megállt benned az ütő?

Szerencsére nem sokszor fordult elő. Egyre emlékszem a Covid-időszakból: azt a feladatot kaptuk az óvodában, hogy ültessünk virágot a Föld napja alkalmából és fotózzuk le (ez utóbbi külön kihívást jelent nekem). Lementünk virágot ültetni, de Barni egy idő után megunta, és elment anélkül, hogy szólt volna. Hirtelen azt sem tudtam, merre induljak, hol keressem. Nem csinált semmi veszélyeset, csak megkerülte a tömböt. Valószínű benne is több feszültség volt a bezártság miatt. 

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Szerinted hogyan élik meg a gyermekeid, hogy nem lát az édesanyjuk? Szoktatok erről beszélgetni? 

Ők ebbe születtek bele, már egészen pici korban tapasztalták, hogy nem tudnak velem szemkontaktust teremteni, csak másokkal. Nekik az a természetes helyzet, hogy én nem látok. Az iskolás fiam már érti, mit jelent az, hogy ő lát, én meg nem, mekkora előny neki ez az életben. Szokták mondani neki az utcán: „Milyen jó, hogy van segítsége anyának!” Én azonban nem várom el tőle, hogy segítsen, csupán az „európai minimum szintjén”, szóljon például, ha lépcsőhöz érünk, hogy ne essek le. A gyermekeimnek nem az a feladata, életküldetése, hogy engem támogassanak, nem is akarom, hogy erre rendezkedjenek be. Nyilván van olyan, amire jobban kell figyelniük, és szólniuk kell. 

Hogyan készültél a gyermekvállalásra? Volt esetleg félsz benned, hogyan oldasz majd meg bizonyos dolgokat?

Nagyon szerettem volna anyává válni, sosem vetődtek fel bennem kérdések azzal kapcsolatban, hogyan fogok tudni gondoskodni a gyermekeimről. Mivel másfél éves koromtól kezdve nem látok, szert tettem egyfajta önállóságra, rutinra. Mint bárki másnak, nekem is – úgymond – egy meglévő, jól működő rendszerbe kellett beillesztenem a gyermekeket. Mindannyiunk életében történnek változások – befejezzük a tanulmányainkat és elkezdünk dolgozni, munkát váltunk, elköltözünk –, amelyekkel meg kell birkóznunk, azzal az egy különbséggel, hogy nekem ezekben a helyzetben is ott van plusz teherként, hogy látássérült vagyok. 

Én akkor sem fogok látni, ha elköltözöm, munkahelyet váltok vagy anyává válok. Ezzel együtt kell élnem, el kell fogadnom, hogy én például nem tudok velük rajzolni, sem képeskönyvből felolvasni nekik. 

Ezeket az élményeket az apjukkal vagy mással élik át. Igyekszem mindent megadni nekik, amit más gyermekek is megkapnak az ép édesanyjuktól. Emiatt olykor kompenzálok, és talán túl sok helyre szeretném elvinni őket. Közben azt látom, hogy mások sem hordják állandóan programokra a gyermeküket. Úgyhogy én is megengedhetem magamnak, hogy azt mondom, most nem megyünk sehova, csak itthon vagyunk. 

Van állandó segítséged? A férjed mennyi terhet vesz le a válladról? 

Ő soha semmit sem akart helyettem megcsinálni, persze, ha kérem, segít. Már amikor az első gyermekünket vártuk, is biztos volt abban, hogy én majd mindent megoldok, ha pedig nem megy valami, akkor megszervezem magamnak a segítséget. A munkamegosztás ugyanúgy működik nálunk, mint más családokban. A férjem első pillanattól kezdve egyenértékű társként tekint rám. Enélkül nem is működik egy ép és egy fogyatékossággal élő közötti párkapcsolat. Szerencsére tudok mástól is segítséget kérni, vannak civil szervezetek, akik ezzel foglalkoznak. Minden családnak, ahol van fogyatékossággal élő, jól jön egy olyan külső személy, aki pozitív személyiségével, türelmével meg tudja adni azt a segítséget, amire épp szükség van, és nem kell érte óradíjban fizetni.   

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Mi okozza a legnagyobb kihívást a mindennapokban? 

Ugyanúgy élem a mindennapjaimat, mint minden más otthon lévő kisgyermekes édesanya, azzal a különbséggel, hogy bizonyos feladatok nekem jóval több időt vesznek igénybe. Például a hozzátáplálás, a péppel etetés majdnem egyórás művelet volt nálunk. 

Mivel szemtől szemben nem tudtam etetni a gyereket, mert nem találtam el a száját, a kád szélére ültettem nekem háttal, így egyszerűbb volt mindkettőnknek, ám így is minden alkalommal fürdetni kellett és átöltöztetni, mert minden pépes lett. 

Kakis pelenkát is a zuhany vagy a csap alatt cserélek, mert csak így válik bizonyossá számomra, hogy tiszta a gyerek popsija. Visszatérve a kérdésre, mindig más okoz nehézséget. Teljesen hétköznapi helyzetek: el kell érnem időben a vonatot, és nekem dupla annyi idő eljutni az állomásra; szakad az eső, és el kell indulnom a két gyerekkel, de babakocsit nem tudok használni, csak hordozót; nem látom a fiam füzeteit, és nem tudom átnézni, hol tart; nem úgy kapok segítséget, ahogy nekem jó stb. Ha sok olyan helyzet van egymás után, amiket meg kell oldanom, szerveznem, akkor kicsit elszomorodom, de alapvetően szeretek élni, és sokkal több a jó az életemben, mint a rossz. 

Az említett praktikákra magadtól jöttél rá, vagy másoktól tanultad? 

Volt, amire időközben jöttem rá, hogy nekünk hogyan működik a legjobban, de másoktól is tanultam, például pelenkázni egy látássérült édesanyától. Vele most is tartom a kapcsolatot, időként felhívom, és kérdezek tőle. Legutóbb azért kerestem, mert nem tudtam, hogyan kell megkötni az új hordozómat. Fontos, hogy az embernek legyenek ilyen kapcsolatai, legyen kihez fordulni tanácsért. 

Pszichológusként dolgozol. Hogyan viszonyulnak ahhoz a pácienseid, hogy látássérült vagy? 

Bemutatkozáskor egyből elmondom minden új kliensnek, hogy nem látok, és ha kérdése van, nyugodtan tegye fel. 

Felajánlom azt is, hogy nyugodtan keressen más szakembert, ha nem komfortos neki így a beszélgetés. Csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy inkább mást választottak helyettem.

Tapasztalataim szerint az emberek nagy részének mindegy, hogy látok-e vagy sem, az a fontos, hogy milyen a konzultáció légköre, kap-e segítséget, támogatást. 

Kép

Makádi Zsófia - Kép: Solti Emese

Mivel foglalkozol szívesen, ha van egy kis énidőd?

A foglalkozásomból adódóan is nagyon szeretek beszélgetni, új embereket megismerni, jönni-menni. Szívesen kirándulok, olvasok, sportolok, kamaszkoromig versenyszerűen úsztam is. 

Irigylésre méltó nyugodtság, derű árad belőled, egyszerűen jó a környezetedben lenni. Minek köszönhető ez? 

Igyekszem Viktor E. Frankl tanítása szerint élni, és nem azt nézni, hogy én mit várhatok az élettől, hanem hogy az élet mit vár tőlem. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.