Így élek káros szenvedélyek nélkül
Régi megfigyelés szerint csupa rendes ember hal meg: a gyászbeszédekből kirajzolódó kép ugyanis mindig becsületes, családszerető, jószívű alakokat mutat, és szinte sosem búcsúzunk léha, gonosz, kártékony lelkektől. Az iskolai ballagásokon elhangzó beszédek többnyire szorgalmas diákokról, a szalagavatókon vetített videók összetartó, remek osztályokról és szerethető iskolákról szólnak, ahová öröm volt járni strébernek és léhűtőnek egyaránt. A nyugdíjba vonuló munkatársaknak rendezett kis céges ünnepségeken pótolhatatlan, szakmáját értő és azt áldozatosan művelő kolléga készülhet jól megérdemelt pihenésére.
Ugyanakkor kár lenne azt a következtetést levonni mindebből, hogy szükségszerűen hazugság a sok szép szólam, inkább csak igyekszünk mindenkiben megtalálni azt, amire büszke lehet. Nekem például seregnyi rossz tulajdonságom van (ezeket inkább nem fedném fel, csak ha már nagyon kifogyok a témákból), de – hangozzék bár hihetetlenül kérkedően – nincsenek káros szenvedélyeim. Legalábbis a közvélekedés szerint elsősorban annak nevezettek közül. Nem iszom alkoholt (a kívülálló értetlenségével figyelem a „száraz hónap”-szerű kezdeményezésekkel birkózókat, amikor én száraz évtizedekre is könnyedén benevezek), nem dohányzom, nem élek kábítószerrel (drogot még nem is láttam) és nem vagyok a szerencsejátékok rabja. Ez utóbbival volt egy kis flörtöm, iskoláskoromban totóztam (akkoriban ezt nem tiltották), és minden vasárnap este azzal ültem le a tévé elé, hogy ha nyerek, másnap már nem kell mennem suliba. (Ez nyilvánvalóan képtelenség volt, hiszen vonatkozott rám a tankötelezettség és a szüleim sem áltattak vele, hogy megúszhatnám. Nem is nyertem.) A cigarettát is kipróbáltam. Édesanyám dohányzott, de tőle sosem csentem, ellenben néhányszor, ha a haverok megkínáltak, rágyújtottam.
A gimnáziumban a fiúvécében folyt a bagózás, s mivel menőnek éreztem tőle magam, olykor bekapcsolódtam. A szervezetem viszont hevesen tiltakozott ellene, ezért édesapám egyik barátjának példáján felbuzdulva – aki a szesztől való tartózkodását fogadta meg addig, míg idegen megszálló csapatok vannak az országban – a nyolcvanas évek közepén úgy döntöttem, nem veszek a számba cigit, míg ki nem mennek az oroszok.
Attól kezdve a kínálásokat ezzel az ürüggyel hárítottam, ami legalább olyan vagánynak tűnt, mintha rágyújtanék. (Talán még veszélyesebb is volt.) Mit ad Isten, 1991-ben a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok eltávoztak, így becsületből az egyetemen rá kellett gyújtanom. Néhányszor megtörtént, de aztán könnyedén lemondtam róla; az elmúlt 26 évben hozzá sem nyúltam. Egyébként valamennyi elszívott cigaretta együtt sem adná ki egy masszív dohányos 2-3 napos adagját, az általam elfogyasztott összes szesztől pedig egy derék alkoholista be sem rúgna. Ez azonban nem a mértékletességem és önfegyelmem bizonyítéka, egyszerűen nem szeretem az alkohol ízét. Ha a földimogyorótól be lehetne rúgni, bizony gyakran fetrengtem volna már árokszéleken öntudatlanul.
Egy másik szenvedélyem pedig egészen messzi múltra tekint vissza: jószerivel kakaón nőttem fel. Felkeléskor és lefekvés előtt fél liter; esetenként napközben is benyomtam egy adagot. Sokáig apám ágyba hozta reggelenként, szent meggyőződésem, hogy ettől nőttem nagyra, bő húsz centivel túlnőve a szüleimet; más magyarázatot ugyanis eddig nem találtam rá. Alig vártam, hogy a gyerekeimet is megörvendeztethessem vele, de egyikük sem rajong a kakaóért. Remélem, ebből logikusan nem az fog következni, hogy más szenvedélyeket keresnek maguknak.
Ez a cikk a Képmás magazin 2020. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>