73 éves ráktúlélő, futónagykövet nagymama: „Szeretném megmutatni a sorstársaimnak, hogy soha nem szabad feladni”

„Milyen kedvedben vagy?” – szegezi nekem a kérdést, amit hirtelen nem is tudok mire vélni. Ám ahogy beljebb kerülök, a nappaliban, az ablak alatti asztalon előre kikészített akvarellfestéket, ecsetet és papírt pillantok meg. Magdi – mint kiderült – engem várt velük. Azt, hogy egy műteremnek használt kis lakásban fogunk találkozni, már a telefonban egyeztettük, ebből pedig sejthettem, hogy interjúalanyom annál is sokoldalúbb, mint amilyennek a róla olvasottak alapján képzeltem.

„Nagyon szeretek kísérletezni a színekkel! Nézd csak meg ezeket, megfestettem a hét napjait – mutatja a nonfiguratív sorozatot. – Látszik, mennyire különbözőek: más és más színekhez nyúltam aszerint, hogy épp milyen kedvemben voltam. Arra gondoltam, ha szeretnéd, tehetnél egy próbát…” Amíg a színek a maguk útját járva spontán keveredésnek indulnak az akvarellpapíron, beszélgetni kezdünk. 

„73 éves futónagykövet, a mellrák elleni küzdelem »arca« és elkötelezett támogatója” – olvasni rólad a legtöbbször. Azt viszont szerintem sokkal kevesebben tudják, hogy festesz is. Mióta?

Agrármérnök, vadgazdálkodási szakmérnök vagyok, a férjem erdőmérnök, nagy vadászkönyvgyűjtő. A természet iránti szeretetem gyermekkoromból ered. 

A Bükk-fennsíkon töltött nyarak egész életemre meghatározók voltak: kislányként – Pöttyös könyvek helyett – inkább vadászati témájú könyveket, útleírásokat bújtam.

 Később, aktív vadászként is évtizedekig jártam az erdőt-mezőt. A kapcsolatom a festészettel a vadászképekkel kezdődött, és semmi köze a betegségemhez. A festészet fortélyait a Budai Rajziskolában, illetve nyaranta, a szabadságaim alatt a Mártélyi Szabadiskola keretei között, Holler László festőművész irányításával tanultam. Szerkesztettem képzőművészeti albumot is, egy időben rendszeresen írtam a Nimród vadászati lapnak, és évekig szerveztem vadászati témájú alkotó- és festőtáborokat. Saját alkotásaim 50 csoportos és 15 egyéni kiállításon szerepeltek eddig. Épp a napokban nyílt állandó tárlatom Szarvason, a GySzC Székely Mihály Technikum, Szakképző Iskola és Kollégiumban. Az ott kiállított 50 képet az iskolának ajándékoztam.

Gondolom, aktív nyugdíjas évekre készültél, ám a diagnózis közbeszólt. Azaz mégsem, mert nem hagytad. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Valójában mindig is elég aktív voltam. Amikor kiderült, hogy beteg vagyok, és már megkaptam az első kezelést, az ágyam melletti kisebb asztalkát egy „motivációs” asztalnak rendeztem be: azokat a tárgyakat pakoltam ki rá, amik a számomra legfontosabb dolgokra emlékeztettek, amikor csak rájuk néztem. Így került fel egy sízokni, a túracipőm – akkor már elkezdtem magashegyi túrázni – egy festőecset és a lemondott félmaraton papírja. Ez a sokféle kapaszkodó mindig a szemem előtt volt, és tartotta bennem a lelket a rosszullétek között. Hiszem, hogy nagyon nagy szükség van rájuk, ezt a tapasztalatomat igyekszem átadni másoknak – nemcsak betegeknek, hanem bárkinek, akinek szüksége lehet rá. Az pedig, hogy meg tudtam küzdeni a betegséggel, csak még jobban megerősített: jöhet szinte bármilyen kihívás, én bátran állok elébe. 

Ez egyfaja küldetéstudat? 

Azért is nagyon jó, ha vannak ilyen támaszaink az életben, mert ezekbe tudunk belekapaszkodni akkor, ha egy ilyen betegség ér. A kemoterápiák között, amikor nem voltam rosszul, rendszeresen jöttek hozzám a sorstársak, akiket – ahogy most téged is – festeni tanítottam. Hiszek abban, hogy ez bárkinél, előképzettség nélkül, kiegészítő terápiaként működhet. Amellett, hogy nekem is nagyon jó volt, amikor közösen alkottunk – mert engem is kizökkentett a betegséggel összefüggő gondolatkörből –, tudom, ezek az alkalmak a többieknek is erőt és lendületet adtak és adnak a mai napig. Nekem az is nagyon fontos, hogy valamilyen formában megpróbáljak visszaadni egy kicsit abból a támogatásból, amit én kaptam annak idején. 

Ezért is önkénteskedem, nemcsak az onkológián, hanem bárhol, ahol adódik alkalom: például olyan városokban szervezek mellrákos sétákat, ahol korábban ilyen még nem volt.

Azért is beszélek sokat a betegségemről, mert hiszem, hogy rengetegen azért nem mennek el szűrővizsgálatokra, mert rettegnek tőle. Még mindig sokan halnak meg azért, mert a félelem a nagyobb úr. Viszont úgy láttam, hogy azok, akiknek nem voltak kapaszkodói, nagyobb eséllyel ragadtak benne a betegségben. 

Kép

Fotó: Dalmadi Andrea

A másik nagy fogódzód a futás. Ezt mióta műveled? 

65 éves korom körül kezdtem el azt érezni, hogy hatalmas fáradtság van rajtam, és szintén ebben az évben kaptam kézhez a behívómat az utolsó mammográfiás szűrésre. Előtte Korzikán jártam magashegyi túrán, és a kezemben volt életem első félmaratoni nevezése. Alig néhány hónapja futottam, amikor meglett a diagnózis: pontosan azért kezdtem bele a futásba, mert már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Amikor kiderült, hogy az elváltozás rosszindulatú, és kezelést kell kapjak, azt mondtam a doktornőnek, erre most nem érek rá, van egy befizetett nevezésem a félmaratonra. Megsimogatott, és azt mondta, tegyem csak el, majd egy év múlva lefutom. Kaptam kemoterápiát, megműtöttek és sugaraztak, de a kezelések között – amikor csak tehettem – futottam. Nem véletlen kapta a BSI (Budapesti Sportiroda) futócsoportunk a Második esély nevet: a feladatom, hogy ebben a közegben is megpróbáljam motiválni az embereket. Ezen keresztül is azt szeretném megmutatni a sorstársaimnak, hogy soha nem szabad feladni. Arra gondoltam, a futás minden lépéssel közelebb visz a célomhoz: így kerülök majd minden méterrel közelebb a gyógyuláshoz is. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenkinek félmaratonokat kellene lefutnia. Ha csak felsétálunk egy hegyre, és gyönyörködünk a napsütésben, az is megteszi. Ma is rendszeresen járok futni, de már rövidebb távokra vállalkozom, kímélem a térdeimet. Viszont sikerült megtalálni egyfajta egyensúlyt a futás és a túrázás között.

Vallod, hogy mindig kellenek álmok, de ezeket le is kell írni. Ennyire fontos a bakancslista? 

Hiszek benne, folyamatosan írtam a betegségem alatt. Ha leírjuk a céljainkat, úgy könnyebben valósággá is válhatnak. A megvalósításukat pedig ne halogassuk akkorra, amikor majd meggyógyulunk – mondván, betegen minek. Lehet, hogy hogy épp ezek a dolgok segíthetnének a gyógyulás, a tünetmentesség felé vezető úton. 

Bár könyvírás nem szerepelt a saját bakancslistámon, mégis nekiültem, akkor kezdtem bele, amikor megéltem a diagnózistól számított ötödik évet: úgy éreztem, ezt az utat, a tapasztalatokat le kell írnom. Csak a harmada szól magáról a betegségről, leginkább azt próbálom megmutatni benne, hogyan lehet együtt élni vele; az aktív kezelések időszakában, és később is. 

Sokan mondják – és én is ebben hiszek –, hogy a kezelés csak az 50 százalék, és minden más, ami a gyógyuláshoz kell, rajtunk múlik, azért nekünk kell „megdolgozni”. 

Az egyik legnehezebb időszak, amikor véget érnek a kezelések, és az orvosok „elengedik” a beteg kezét. Ez sokaknak majdnem olyan ijesztő, mint kézhez kapni a diagnózist: félünk, hogy magunkra maradunk, és nem tudjuk, hogyan lesz ezután. De ha van mibe kapaszkodni, az rengeteget segíthet. 
Betöltöttem a 73. évemet, nyolc éve tünetmentes vagyok. Nem tudom, mit tartogat még az élet számomra, de jó lenne még maradni, egy kis lámpásnak mások számára.