Időskor és függőség – A utolsó életszakasz minőségét meghatározza az ember hozzáállása

Az időskori lelki folyamatokkal a gerontopszichológia foglalkozik, amely az 1980-as évek végén jött létre mint önálló terület. Az első tudományos kutatások eredményei 1990-ben jelentek meg. Az öregedést nem lehet megállítani még akkor sem, ha jelenleg ez az emberiség legfőbb vágya. A mai technológia pusztán annyit tud elérni, hogy a folyamatot némileg lassítja. Erik H. Erikson német származású amerikai fejlődéspszichológus elmélete szerint az egyén életútja során nyolc életciklusban éli az életét. Az életciklusokat pedig bizonyos konfliktusok és feladatok jellemzik. Az időskor konfliktusa az énintegritás szembenállása a kétségbeeséssel.  

Időskorban megpróbáljuk korábbi tapasztalatainkat értelmezni, illetve meggyőzni magunkat arról, hogy az életünk értelmes volt. 

Az Erikson-féle életciklusok szerint a személyiség fejlődése, a változás és a tanulás élethosszig tart. Az időskor krízise általában a hatvan-, hatvanöt éves kor után következik be. Természetesen pusztán a naptári évek alapján nem lehet ezt meghatározni, figyelembe kell venni a szociális és a pszichológiai jellemzőket is. Az első krízist általában a nyugdíjazás, a munkaerőpiacról való kikerülés idézi elő. Személyiségünk is „átlép” az érett felnőttkorból az időskorba, amelyben mint életünk utolsó fejlődési szakaszában újabb nehézségekkel találjuk szembe magunkat. Számot kell vetnünk a múltunkkal, összegeznünk kell az életünket. E folyamat során pedig kínzó kérdéseket is fel kell tennünk magunknak, amelyekre megnyugtató válaszokat kell keresnünk, hogy teljesnek érezhessük az életünket és békére leljünk, valamint idős érett identitásként megtaláljuk a helyünket a világban. 

Biztonságkeresés és függőség   

A függőség kialakulása minden életszakaszunkban valaminek a tünete. A tünet mögött rejlő állapotok és helyzetek pedig önmagunkkal szembesítenek. Időskorban felerősödik a magány érzése, halmozódnak a betegségek, nő a szorongás, és egyre több tapasztalatunk lesz az elmúlásról, illetve a veszteségekről. Az időskori krízist sokszor éppen az a kétségbeesés okozza, amelyet akkor élünk át, amikor visszatekintünk az életünkre. Hiszen azt érezhetjük ilyenkor, hogy az eltelt évtizedek értelmetlenek, elhibázottak és hiábavalók voltak, és már nem maradt időnk a változtatásra.  

Gyakran számolnunk kell azzal is, hogy a korábban el nem végzett feladatok, nem rendezett helyzetek és emberi kapcsolatok még nagyobb súlyként nehezednek ránk.  

Mindez pedig a személyiségünk problémamegoldó és teherbíró képességének hanyatlása miatt mély lélektani válsághoz vezethet. A rendszeres alkoholfogyasztás és a dohányzás mint rossz szokások gyakoribbá és előbb-utóbb pótcselekvéssé válhatnak, ezek rendszeres fogyasztása pedig kínzó függőséghez vezethet.   

A nyugdíjazás után még tizenöt-húsz tevékenyen eltölthető év állhat előttünk. Ez pedig sok idő ahhoz, hogy erre az időszakra ne legyen semmilyen tervünk. Nem egyszer halljuk az idősektől: „Öreg fát már nem lehet átültetni.” Nos, a modern pszichológia szerint egész életünk során tanulunk és változunk, noha ez a tanulás lassul, mégis a fejlődés és a változás szinte a halálunkig eltarthat. A másik ilyen negatív berögződést jelzi az: „Erre a kis időre már minek változzak?” – kérdés, amelyet szintén érdemes újraértelmezni, mivel érdemes úgy tekinteni az utolsó életciklusunkra is, hogy az a maga módján szintén termékeny szakasza az életünknek.   

Ugyancsak tünet lehet a televízió- vagy a hírfüggőség. Az információk megszerzésével ugyanis egyfajta biztonságot élhetünk meg abban a nagy bizonytalanságban, amely az időskor egyik sajátossága. Ha egyedül él valaki, akkor gyakran megesik, hogy az otthonában afféle háttérzajként állandóan szól a televízió. Ez azonban nem jelent feltétlen függőséget, inkább csak egy szokás rögzülését.   

A negatív életesemények közül nagyon fájdalmasak a kapcsolati, vagyis a házastársi, a rokoni, a baráti veszteségek.  

Ezek ugyanis szinte folyamatosan szembesítenek minket az elmúlással, így a saját halálunkkal is. A kevesebb munka és aktivitás alapvetően megváltoztatja az idősödő személyiség szociális működését és szerepeit, hiszen ilyenkor hirtelen egyedül érezzük magunkat, vagy az addigiaktól eltérő szerepekben kell helytállnunk. A megszokott életünket a betegségek – főképp, ha tartós fájdalmat érzünk, illetve mozgásszervi problémáink vannak – megváltoztatják és egyben megnehezítik. Ilyenkor jellemzővé válik a különböző fájdalomcsillapítók és altatók rendszeres használata.   

Komolyabb elakadások, depresszió vagy öngyilkos gondolatok esetén a megfelelő szakemberek egyénileg vagy akár csoportos foglalkozás keretein belül is tudnak segíteni. Érdemes szakemberhez fordulni, a legtöbb szakember ugyanis a praxisa alatt nagyon sokszor találkozik a fentiekhez hasonló élethelyzetekkel és nehézségekkel. 

Kép

Kép: Unsplash

Nem késő kapcsolódást keresni   

Ahogyan minden életszakaszban, úgy időskorban is óriási szerepe van a közösségeknek abban, hogy megelőzzük, vagy ha azt már nem tudjuk, kezeljük a bajt. Az ember társas lény, a közösségben megtapasztalhatjuk, hogy sorstársak vagyunk, és nem vagyunk egyedül. Bátorítani, biztatni lehet a másikat, s ha ezt tesszük, olykor mi magunk is erőre kaphatunk. Egy csoportban lehet beszélni a nehézségekről, a gondokról, és átélhetjük a közösség megtartó erejét, szeretetteljes viszonyulását.   

Nagy valószínűséggel ebben az időszakban előtérbe kerülnek a hit és a vallás kérdései, akkor is, ha korábban mindez nem foglalkoztatott bennünket.  

Időskorban azonban mindenképp szembesülünk a saját elmúlásunkkal. Egy templomi gyülekezeti csoport nagyon jó társaság lehet, ahol nemcsak a magunk, hanem a másik fejlődését is megtapasztalhatjuk. Ily módon sokan az utolsó életszakaszukban találnak barátokra. Érdemes rendeznünk a kapcsolatunkat a Teremtővel is, újra és újra meg kell fogalmaznunk, át kell értékelnünk a viszonyulásainkat, hiszen miért is volna fontos ugyanaz hatvanöt vagy hetvenévesen, mint húsz- vagy negyvenévesen.   

Tervezhetjük az életet, de tudnunk kell, hogy jóval kevesebb feladat is elegendő már. Amit eddig játszva megcsináltunk, azt most csak részletekben tudjuk elvégezni. Érdemes elfogadnunk az időskort jellemző változásokat, és megtalálnunk bennük azt a pozitívumot, amely még működik. Amennyiben van bakancslistánk, szedjük elő. Nem feltétlen kell nagy dolgokra gondolni. Például egy hobbi fejlesztheti a koncentrációt, és nemcsak elfoglaltságként hasznos, hanem pozitív élményt is nyújthat. De egy régi kapcsolat rendezése, egy kibékülés is sok erőt adhat ebben az életszakaszban.   

Egy japán férfi, Shimada Masaharu 1976-ban kombinálta az óvodát és az idősek otthonát Tokióban. Hazájában 1998-ra már tizenhat ilyen létesítmény működött, és ebben az időben Észak-Amerikában is létrehoztak hasonló intézményeket.  

Ma már több európai országban, így Norvégiában és Ausztriában is találunk úgynevezett kétgenerációs otthonokat.  

A gyerekek és az idős lakók például különböző művészeti tevékenységekben vagy közös ebéden vesznek részt. Ezek az együttlétek kölcsönösen előnyösek a nemzedékek számára, hiszen nemcsak az interakció lehetősége adott, hanem a mentális fejlődés is. Számos tanulmány igazolta a társas kapcsolatok előnyét fizikális szinten is.   

A cikk Orsolics Zénó család-rendszer terapeuta Függésben című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további részei ide kattintva érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.