A rabszolgából lett fekete tábornok, aki megalázta Napóleont – Az idősebb Alexandre Dumas elképesztő pályafutása

Alexandre Dumas nevéről a legtöbbünknek a „Monte Cristo grófja” és „A három testőr” jut eszébe. A nagy író azonban a regényei mellett más lebilincselő történettel is szolgál. Apja, az idősebbik Alexandre Dumas, a Fekete Tábornok, a Fekete Gróf, más néven a Fekete Ördög a rabszolgaságból jutott rövid időre a francia társadalom csúcsára, majd onnan hullott vissza a semmibe.

Thomas-Alexandre Dumas
Thomas-Alexandre Dumas - G. Guillon-Lethiére metszete, 1797. k.

A 2010-es évek elején egy amerikai író, Tom Reiss megérkezett Villers-Cotterêts-be, egy tízezer lakosú francia kisvárosba. Ez a városka többek közt arról híres, hogy itt halt meg az idősebb Alexandre Dumas, a világ egyik legnagyobb írójának apja. Reiss azért ment oda, hogy felkutassa a Fekete Tábornok életének addig rejtegetett dokumentumait az éppen készülőben lévő életrajzhoz. Csakhogy a szerencse elpártolt tőle: az az idős hölgy, aki évtizedek óta egy önkormányzati széfben rejtegette a dokumentumokat, alig két héttel korábban halt meg, a széf zárjának kombinációját pedig szándékosan magával vitte a sírba.

Nem volt más hátra, az írónak cselhez kellett folyamodnia. Elhívta a város alpolgármesterét egy helyi kocsmába, alaposan becsíptek, majd az újdonsült barátságra hivatkozva közösen megpróbálták kinyitni a széfet. Egy orvosi sztetoszkóp és egy fúrógép segítségével végül feltárult a rejtekhely, és kétszáz éves dokumentumok százai kerültek elő.

Thomas Alexandre Dumas eredeti neve Thomas-Alexandre Davy de la Pailleterie volt, ami – a bőrszínére tekintettel – sok mindent elárul a származásáról. Apja francia nemes volt, név szerint az idősebb Alexandre Antoine Davy de la Pailleterie márki, aki Saint-Domingue szigetén – a mai Haitin – élt kávé- és kakóültetvényesként. Anyja, Marie-Cessette afrikai rabszolganő volt, akit Antoine kifejezetten azért vásárolt, hogy az ágyasa legyen. Haitin ezt könnyedén megtehette, mivel a sziget volt a Karib-tenger és a világ leggazdagabb rabszolgatartó közössége. A helyi társadalom összetettségét és a cukornád profitjának fontosságát jól mutatja, hogy a nagy számban itt élő szabad feketék éppen úgy lehettek ültetvényesek, mint a fehérek, a növényeket pedig ők is rabszolgákkal termeltették meg.

Az ütetvények legnagyobb részén a tulajdonosok cukornádat termesztettek, és ezeken a helyeken a rabszolgák élete nem sokat ért. Míg a ház körül és más ültetvényeken dolgozó afrikaiak anyagi értékükre való tekintettel még orvosi ellátást is kaphattak, a cukornádmunkásokat gyakorlatilag halálra dolgoztatták.

Új munkaerőt beszerezni olcsóbbnak bizonyult, mint a pusztító robottól legyengült, beteg munkásokat életben tartani.

Marie-Cessette tehát szerencsésnek mondhatta magát: két vagy három lányt és egy fiút szült Antoine-nak. A félvér gyerekek közül kizárólag az 1762-ben született kisfiú bírt értékkel az apja számára. Thomas Alexandre-nek nevezte el, és gondos nevelésben részesítette. Nemsokára alapvetően megváltozott a „család” helyzete, ugyanis 1775-ben Antoine szülei gyors egymásutánban meghaltak, a férfinak pedig haza kellett utaznia Franciaországba, hogy átvegye az örökségét. Mivel éppen anyagi gondokkal küzdött, a hajóút költségeit nem volt egyszerű előteremtenie. A legegyszerűbb megoldást választotta: leánygyermekeit és az anyjukat gyorsan eladta egy francia bárónak, sőt, még Alexandre-t is áruba bocsátotta egy bizonyos Jacques-Louis Roussel nevű hadnagynak kölcsönbizományba azzal a kikötéssel, hogy amint hazaér, visszaváltja a szabadságát.

Anya és gyermekei soha többé nem látták egymást, a barna bőrű kiskamasz pedig „Alexandre, a rabszolga”-néven érkezett Franciaországba. Az apja azonnal visszavásárolta a fiát, és késedelem nélkül bevezette a francia felső tízezer életébe. Alig egy év múlva Thomas-Alexandre már gróf volt, elegáns bálokon táncolt, vívóleckéket vett, lovagolni tanult, valamint történelem- irodalom- és filozófiaórákra járt. Egészen 24 éves koráig élt az apja szárnyai alatt, aki nem sajnálta a pénzt arra, hogy nagyvilági férfit neveljen belőle.

Csakhogy amint Thomas-Alexandre cseperedett, és mindinkább a saját lábára állt, egyre kevésbé tudta megbocsátani az apjának mindazt, amit a családja ellen tett. Tanúja volt, amint apja rabszolgasorba veti az anyját, és eladja a testvéreit. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Antoine váratlanul feleségül vette a nála majd’ ötven évvel fiatalabb szobalányát. Amint felnőtt, a fiatalember szakított az apjával, és katonának állt.

Mivel teljesen a nulláról a saját erejéből akarta kezdeni az életét, semmiféle kiváltságot nem fogadott el. A korabeli Franciaországban – annak ellenére, hogy anyja rabszolga volt – lehetősége lett volna tiszti rangot vásárolni magának, és ígéretes karriert befutni a nemesi származása miatt.

Ebben a rövid történelmi időszakban valamiféle korai polgári jogi mozgalom volt kibontakozóban, így időlegesen a gyarmatokról érkező feketék is bebocsátást nyerhettek a francia társadalomba.

Voltak köztük magas rangú katonák, sőt, a törvényhozásban is részt vehettek. Alexandre azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyszerű közlegényként kezdje a pályafutását.

Annak ellenére, hogy bőrszíne és származása miatt a legtöbben gyanakodva néztek rá, még az ellenségeinek is e kellett ismerniük, hogy született katona. Száznyolcvanöt centiméter magas, daliás, jóképű férfi volt, aki minden bajtársát zavarba ejtette a bátorságával. Természetesen a nőkre is nagy hatással volt. Kalandjai azonban véget értek, amikor egy fogadóban megszállva megismerte a tulajdonos hófehér bőrű lányát, Marie-Louise-t. A szerelem hirtelen jött, és olyan erővel, hogy a fiatal katona azonnal megkérte a lány kezét. Az apa beleegyezett – azzal a feltétellel, hogy Alexandre eléri az őrmesteri rangot.

A francia forradalom kitörésével háborúban nem volt hiány, így sokszorosan bebizonyíthatta a rátermettségét. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és már tizedesként kitüntette magát. A fellépése és a magabiztossága szinte példátlan volt: egy alkalommal egymaga foglyul ejtett tizenkét ellenséges katonát, méghozzá egyetlen puskalövés nélkül, máskor meglőve, felhasított fejbőrrel is lóháton üldözte az ellenfeleit, amíg embereivel meg nem nyerte a csatát. Ennek a képességének és a kivételes történelmi helyzetnek köszönhetően olyan hirtelen emelkedett magasra a csillaga, mint szinte senki másnak a történelemben. Mire a francia-osztrák összecsapások során az Alpok fagyos gleccsereire vezényelték, már dandártábornok volt, és tízezer embert – túlnyomó többségükben fehéreket – irányított. A csatáit minden ellenséges túlerő és életveszélyes körülmény ellenére mindig megnyerte. Harcolt Franciaországban, Itáliában és Spanyolországban is, és mindenütt kitüntette magát.

Az esküvőre is hamar sorra került, és a következő években megérkezett az első két gyerek: Marie-Alexandrine és Louise-Alexandrine. Ebben az időben sodorta össze először a sors a szintén viharos sebességgel emelkedő Bonaparte Napóleonnal, akinél ekkor még jóval magasabb rangja volt.

A titkos széfből előkerült levél tanúsága szerint a későbbi császár fegyverekért folyamodott hozzá, ő azonban kissé leereszkedő hangnemben visszautasította.

A forradalom és az azt követő háborúk során aztán eljött Napóleon hatalomátvételének a pillanata. Thomas-Alexandre ekkor már Dumas-nak nevezte magát: a név valószínűleg az édesanyjáé még afrikai életéből. Bonaparte tisztában volt a tehetségével és azzal, hogy az emberei milyen feltétlen bizalommal követik Dumas-t akár a halálba is. Így magával vitte Egyiptomba, méghozzá tábornoki rangban, a hadsereg egész lovasságának a parancsnokaként.

Kép
Thomas-Alexandre Dumas

Thomas-Alexandre Dumas - Olivier Pichat festménye jóval a tábornok halála után készült.

A hivatalos indoklás szerint a hadjáratra azért került sor, hogy a franciák felszabadítsák Egyiptomot az agresszor beduinok uralma alól. Dumas számára, ha el is hitte ezt egy darabig, a kiábrándulás hamar elérkezett. Hiába küzdött hősiesen, hiába nyert csatákat, a forró sivataggal ő sem tudta felvenni a harcot. Mintha a későbbi oroszországi hadjárat korai előképe jelent volna meg, amint a francia hadsereg az elemeknek kitéve, elkeseredetten bukdácsolt előre a halálos viszonyok között. Dumas egy alkalommal dühödten a földhöz vágta és megtaposta a kalapját, majd számos tisztje jelenlétében hangosan felelősségre vonta Napóleont. Mint mondta, egy szó sem igaz a felszabadításból, a hadvezér csak a saját dicsőségét kergeti.

Bonaparte ezt a megaláztatást soha nem felejtette el neki. Később leírta memoárjaiban, amint egy ízben azzal fenyegette Dumas-t, hogy agyonlövi lázadásért. Egyelőre azonban szüksége volt rá.

A mamelukok rettegtek tőle: emberfeletti erejű csodalénynek tartották, aki a lovával szinte összenőve, egyfajta kentaurként magasodott föléjük.

Fekete Ördögnek nevezték, és legendákat meséltek róla. A kis termetű Napóleont viszont sokan észre sem vették a hatalmas fekete harcos mellett.

A sereg végül elfoglalta Alexandriát és Kairót is, de a franciák kegyetlensége a frissen felszabadított egyiptomiaknak sem tetszett. Nemsokára lázadás tört ki ellenük, amelyet szintén Dumas segítségével vertek le. Becsületességéhez semmi kétség nem fért, ezt bizonyította az az eset is, amikor egy kairói ház alatt hatalmas mennyiségű aranyat talált, amit hiánytalanul át is nyújtott Napóleonnak.

A rivalizálás minden felszíni udvariasság ellenére túl erős volt, Alexnek mennie kellett. A saját pénzéből felszerelt egy hajót, és negyven sebesült katonával, lovakkal nekiindult a Földközi-tengernek. Egy vihar azonban tönkretette a hajót, és csak nagy nehezen tudtak elvergődni Málta partjaihoz. Itt balszerencséjükre nem sokkal korábban egy olyan kiskirály került hatalomra, aki gyűlölte a franciákat. Dumas-t egy hideg, nedves várbörtönbe zárták, ahol majdnem két évig raboskodott. Az egészsége megrendült, és amikor a korábbi ismerőse, Murat tábornok legyőzte a máltaiakat, alig ismert egykori bajtársára. Dumas félig megvakult, megsüketült, alig tudott mozogni, és csak az árnyéka volt a korábbi önmagának.

Amikor hazaért Párizsba, egy időre összeszedte magát, és úgy tűnt, meg fog gyógyulni. 1802-ben megszületett kisfiuk, a legifjabb Alexandre Dumas, akiből később a világirodalom egyik leghíresebb írója lett. A javulás sajnos csak átmeneti volt: az egykor daliás tábornok megint egyre gyengébb és megtörtebb lett, családja az életét féltette.

Napóleon ezalatt átvette az uralmat Párizsban, és a forradalmi eszmék hamar a süllyesztőbe kerültek. A megengedő politika helyett visszatért a kivégzett XVI. Lajos faji törvényeihez, így újra betiltotta a vegyesházasságokat, a feketéknek pedig külön engedélyért kellett folyamodniuk, hogy bizonyos kijelölt zónákban szabad állampolgárként élhessenek. A fekete katonatiszteket, nemzetgyűlési képviselőket eltávolították, a kellemetlenkedőket deportálták.

A nagybeteg Dumas és felesége egyik napról a másikra törvénytelenül éltek együtt, a gyerekeik sorsa kérdéses volt.

Marie-Louise hiába írt levelet személyesen Napóleonnak, hiába hivatkozott a férje felbecsülhetetlen szolgálataira, Bonaparte most benyújtotta a számlát, és válaszra sem méltatta. Thomas-Alexandre Dumas 1806-ig élt, negyvennégy évesen belehalt a megpróbáltatásokba és a gyomorrákba.

Marie-Louise elszegődött egy dohányboltba eladónak, és jobb híján sokat mesélt a kisfiuknak az apjáról. Elmondta a kis Alexandre Dumas-nak, milyen híres katona volt az apja, és azt is, hogyan rejtett el a nagyapja csempészárut még ültetvényes korában egy Monte Cristo nevű szigeten. Amikor Dumas később megírta az önéletrajzát, az első kétszáz oldal csak az apjáról szólt.

Az euro-atlanti világ következő fekete dandártábornokát egyébként majdnem kétszáz évvel Dumas után nevezték ki Amerikában Colin Powell személyében.

Felhasznált irodalom:

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti