„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” – Egy magyar gróf Csehszlovákiában

A kommunista diktatúra bőven szedte áldozatait uralmának évtizedei alatt, határokon innen és túl, a kisebbségbe szorult magyarság körében is. Így történt ez a Felvidéken is, ahol nem számíthattak irgalomra azok, akik emberségükkel példát mutattak, különösen, ha magyarok voltak. Gróf Esterházy János sorsa példázza ezt a legbeszédesebben.

Esterházy János
Esterházy János

János gróf a történelmünkbe a nevét vastag betűkkel beleíró Esterházy család galántai ágának szülötte volt, 1901-ben látta meg a napvilágot Nyitraújlakon, a Zobor-vidéken. Édesapját korán elveszítette, így őt és két testvérét lengyel arisztokrata családból származó édesanyja nevelte. A család 5000 holdas birtokának 90 százalékát elveszítette a Trianon utáni Csehszlovákiában (a demokratikusnak tűnő, valójában erősen német- és magyarellenes földreform következtében). Mégsem települtek át Magyarországra, hanem megmaradt őseik földjén. Az ifjú János, aki a gimnáziumot és a Kereskedelmi Akadémiát Budapesten végezte, maga is hazatért, és gazdálkodni kezdett a megmaradt családi birtokon. 1924-ben feleségül vette Serényi Lívia grófnőt, akitől egy fia és egy lánya született, János és Alice.

Közben érdeklődése a politika, a közélet felé fordult. A nagyhatalmak által mesterségesen összetákolt, magát polgári demokráciának valló új hazájában a hivatalos politika vezér­elve a „csehszlovákizmus” volt. A cseh hegemónia megteremtése érdekében nem csupán a német, magyar, ruszin, lengyel kisebbség jogait korlátozta, hanem a cseh nemzetbe beolvasztani kívánt szlovákság ellen is fellépett. Ezt látva Esterházy a magyar kisebbség védelme mellett kötelezte el magát, és közéleti pályára lépett.

A politika küzdőterén

1932-től ő volt az Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke, 1935-től parlamenti képviselő. Közszerepléseiben nem pusztán a sokszázezres felvidéki magyarság érdekeit igyekezett képviselni, hanem szót emelt a zömében rutének lakta Ruszinszkó, azaz Kárpátalja autonómiája érdekében, és általában is a kisebbségek védelmét szorgalmazta Prága túlhatalma ellen. Amikor Beneš lett a köztársaság elnöke, miniszteri tárcát ajánlva megpróbálta lekenyerezni, de Esterházy nem engedett, sőt 1936-ban megalapította az ellenzéki Egyesült Magyar Pártot. Mint politikus, határozott híve volt Trianon revíziójának, de legalább a helyi magyar közösség önrendelkezésének. Ebből természetesen következett, hogy amikor az első bécsi döntés a Felvidék magyarlakta déli sávját visszacsatolta Magyarországhoz, Kassán személyesen köszöntötte Horthy kormányzót. Ő maga azonban 60–70 ezer, az új határ északi oldalán élő magyar honfitársával együtt Csehszlovákiában, annak széthullása után pedig a független Szlovákiában maradt, sőt, egyetlen magyar képviselőként tagja lett a szlovák parlamentnek. 1939-ben nyilvánosan üdvözölte a független szlovák állam megalakulását, a magyar kisebbség érdekében pedig tárgyalt Jozef Tiso miniszterelnökkel.

Nem volt elvakult nacionalista: nem csupán szlovák oldalon emelt szót a magyarság érdekében, hanem a magyar kormánynál is a visszacsatolt területeken élő szlovákság érdekében.

Új Hírek, annak betiltása után pedig Magyar Hírlap címen lapot alapított, életre hívta a pozsonyi Madách Könyvkiadót a magyar kultúra megőrzéséért. A fasizálódó Szlovákiában még mindig reménykedett a Felvidék teljes visszacsatolásában a magyar keresztény-nemzeti eszme híveként, de végül realitásként fogadta el a szlovák államot, amelynek nem volt ellensége.

Nem békélt viszont az ország németorientációjával, amelyről elkötelezett katolikusként úgy vélekedett, hogy „a mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt”.

A korabeli magyar és szlovák elit hagyományos, mérsékelt antiszemitizmusát osztva még támogatta a zsidóság jogainak korlátozását, amikor azonban 1942-ben a pozsonyi parlament faji alapon a zsidók kitelepítéséről, valójában deportálásáról döntött, egyedüliként szavazott a javaslat ellen. Álláspontja 1944-re tovább radikalizálódott. Aktív részt vállalt zsidómentő akciókban, de segített a szlovák nacionalisták által fenyegetett rutén honfitársain is, számos lengyel katona és polgári személy az ő közreműködésével jutott Szlovákián és Magyarországon keresztül a biztonságos Nyugatra.

Memorandumban tiltakozott Magyarország német megszállása ellen, otthon pedig a börtönt is kockáztatva bírálta Tiso feltétlen németbarátságát. Amikor Pesten járt, még azt is el kellett viselnie, hogy a nyilasok rövid időre őrizetbe vették, és felkerült a Gestapo körözési listájára.

A hatalom nem kegyelmez

Miután a szovjet csapatok elérték Pozsonyt, az új csehszlovák hatalom képviselőjével, a kommunista Gustav Husákkal próbált tárgyalni, ismét a magyarság érdekében, ám az letartóztatta és átadta a szovjet katonai hatóságoknak. A KGB hírhedt moszkvai Lubjanka börtönébe került, majd egy látszatperben, koholt vádakkal tíz évre ítélték és a gulagra, Szibériába küldték. Egészsége megrendült, de nem tört meg, hanem lankadatlan erővel igyekezett tartani a lelket fogolytársaiban. Közben távollétében a csehszlovák bíróság 1947 szeptemberében halálra ítélte mint háborús bűnöst, hazaárulás, Csehszlovákia bomlasztása és a fasizmussal való kollaboráció vádjával. Két évvel később a szovjet hatóságok kiadták Csehszlovákiának, ahol halálos ítéletét elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönre változtatták. Pozsonyban alkalma nyílt volna arra, hogy megszökjön, Nyugatra távozzon, ő azonban ártatlansága és igaza tudatában maradt.

A következő években, miközben büntetését az 1955-ös amnesztiával huszonöt évre csökkentették, bejárta az ország szinte valamennyi börtönét és főleg börtönkórházát, mert egészségi állapota gyorsan romlott. Végül a mírovi fegyházban kötött ki, ahol 1957. március 8-án meghalt. Holttestét nem adták ki a családnak, hanem prágai tömegsírba temették, ahol csak 2011-ben sikerült azonosítani maradványait.

A rendszerváltás után a felvidéki magyar közösség helytállása előtt tisztelegve kezdeményezte a háborús bűnösség hamis vádja alóli rehabilitációját.

Az orosz bíróság az ottani ítélettel kapcsolatban fel is mentette, a cseh és a szlovák rehabilitáció azonban máig sem történt meg.

Alakja közben a magyarság és a kereszténység melletti helytállás jelképévé magasztosult a Felvidéken, Magyarországon és lengyel földön is. Mírovban jelképes síremléket kapott, idővel köztéri szobrokat, emléktáblákat állítottak neki, utcák, terek viselik a nevét. A magyar országgyűlés 2001-ben ünnepélyesen megemlékezett róla, földi maradványai pedig 2017-ben a Zobor lábánál, Alsóbodokon nyertek végső nyughelyet. Embermentő szolgálatát a lengyel állam és egyház különösen is megbecsülte: 2009-ben magas állami kitüntetést kapott, majd a magyar, a szlovák és a lengyel katolikus közösség összefogására támaszkodva a krakkói érsekség hivatalosan is kezdeményezte a boldoggá avatási eljárás megindítását, amelyre ez év elején érkezett meg a pozitív válasz Rómából. Így remélhető, hogy idővel gróf Esterházy János – mint a hit és a nemzetek közötti kiengesztelődés mártírja, a kommunista rendszer áldozata – a boldogok, s egyszer talán a szentek sorába emelkedhet.

Támogatott tartalom.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti