Hungarikum a hangfalakból – Cimbaliband
Unger Balázst egyszer a cimbalom Chuck Berry-jének nevezték. Az általa vezetett, idén 14 éves Cimbaliband együttes muzsikája érzelmeket csal az emberek szívébe, a táncos kedvűeknek bugit a lábába. Az autentikus magyar népzene kelet-európai életérzéssel, balkáni ritmusokkal, modern – latinos, dzsesszes – stílusokkal keveredik a dalaikban. Világzene a legizgalmasabb fajtából, úgy, ahogy az csak Magyarországon születhet és szólalhat meg, ám egy egész térség ismerhet magára benne. „Iram” című lemezük idén Fonogram-díjat kapott, hamarosan a „Gipsy Fushion” is a közönség elé kerül, sőt, már a „Szabadon” is készül. Balázzsal a „cimbalom-rock ’n’ rollról” beszélgettünk.
– Nem egy hétköznapi hangszerválasztás a cimbalom. Hogyan sikerült rátalálnod?
– Nem származom tősgyökeres zenészcsaládból, bár anyukám ének-zene szakos óvónőként már akkor sokat énekelt, amikor a hasában voltam. Mindig akadt otthon hangszer, ötéves lehettem, amikor apu csinált nekem egy kis dobfelszerelést NDK-s műanyag székekből, sörösdobozokból. Becsukódtam a szobámba, és sorban ledoboltam a lemezeinket. Aztán Szadán, ahol felnőttem, citerázni, brácsázni, hegedülni tanultam, és amikor a hegedűtanárom, Blaskó Csaba megkérdezte, nem lenne-e kedvem – 13 évesen – cimbalmozni a zenekarában, kipróbáltam a hangszert Béresné Szöllős Beatrixnál az Óbudai Népzenei Iskolában.
Félóra alatt kiderült: mindig is ezt kerestem! Három az egyben-élmény volt, egyszerre produkálhattam ritmust, mint a dobon, akkordkíséretet, mint a brácsán, és dallamot, mint a hegedűn.
A Galga zenekarral aztán autentikus népzenéket játszottunk táncházakban, táncegyütteseknek. Magával ragadott mindez és maga a cimbalom.
– Olyannyira, hogy hamarosan már nemcsak muzsikus voltál, hanem nagy népzenegyűjtő is…
– A Taraf de Haïdouks nevű román zenekar CD-je nyitotta meg előttem az új dimenziókat. A moldvai csángó zenéhez hasonlított, cimbalommal. Később Johnny Depp meg Brad Pitt kedvencei is lettek, olyan jól muzsikáltak! Amikor megtudtam, hogy a moldvai csángók is használtak cimbalmot, a négyütemű Trabantommal nekivágtam egy 1200 kilométeres útnak Moldvába. A Tatros Együttes dobosa, az ottani születésű Benke Gráci segített cimbalmosokat találni, s ha kellett, tolmácsolni. Hihetetlen élmény volt: mint egy expedíción, gyűjtöttem tőlük a zenéket. A ’90-es években még majdnem százezer magyar ajkú csángó élt a Szeret-folyó környékén. Mesevilágba csöppentem, épp aratás volt, jártak ki dolgozni, utána este muzsikáltak nekem. De pénzt nem fogadtak el, legfeljebb sört vagy cimbalomverőt. Ha kétszer kértem ugyanazt a dalt az „adatközlőtől” – így hívjuk őket –, másodjára nem ugyanúgy játszotta, improvizált benne. Egy elemes Phillips magnóval rögzítettem, mert olyan helyeken is jártam, ahol áram sem volt. Mivel román zenészek is akadtak, tudtam, milyen dalokat kell kérnem, nehogy csak a nagy román szerzők műveit meg az akkori mulatósokat mutassák.
– Gondolom, a zenékkel együtt a cimbalom mint hangszer történelmében is el kellett mélyülnöd.
– Megtudtam, hogy a cimbalom az 1900-as évek elejétől terjedt el igazán, autentikusan Prágától az égei-tengeri görög szigetekig. 1872-ben a párizsi világkiállításon még nagydíjat is nyert a hangszer. Sőt, kiderült, hogy már az üknagymamám is cimbalmozott, a 20. század elején ugyanis a bécsi úri kisasszonyok zongoráztak, míg a magyarok cimbalmoztak.
Nem én vagyok tehát a félig sváb, félig magyar paraszti családunk első cimbalmosa, hanem Barta Mariska volt! De nemcsak erre döbbentem rá, hanem arra is, hogy ez a hungarikum milyen messzire eljutott.
Persze mindenhol más a stílus. Moldva mint a Balkán kapuja már a lánctáncok, körtáncok vidéke, bolgár, török hatással. Amilyen kifinomult a magyar és cigány zenében a cimbalomjáték, a románoké annyival pattogósabb.
– Hogyan alakult meg a Cimbaliband?
– 1999-ben bekerültünk a Galgával a Magyar Állami Népi Együttes mellé zenélni, ami a műfaj egyik csúcsa. Akkor találkoztam Dresch Mihállyal, aki meghívott a zenekarába dzsesszt játszani. Kevesen űzik a népzenei alapokon nyugvó dzsesszmuzsikát olyan hitelesen, mint ő! Ebből inspirálódva született két szólólemezem, a „Forduló”, majd a „Második forduló”, utóbbi már Pál István Szalonnával, aki ma a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. Amikor bemutattuk volna a második lemezt, a Népi Együttesnek pont fellépése volt, csak engem engedtek el, így rögtönöznöm kellett magam mellé más kiváló zenésztársakból egy csapatot, így jött létre a Cimbaliband. Vertetics Szlobodán harmonikás balkáni zenéket hozott, én belepakoltam némi dzsessz-improvizációt, szemezgettünk magyar, román, szerb népzenékből.
A dalainkat a cimbalom kötötte össze.
– Mindez 2006-ban volt, a mostani felállásotok pedig 2016 óta változatlan. Ki írja a dalokat?
– Elsősorban én, de épp most dolgozunk egy olyan lemezen, amelyhez mindenki hozzátesz, a címe az lesz: „Szabadon”. Főleg improvizációról szól majd. 2009 óta játszom együtt a még mindig csak 26 éves Solymosi Máté hegedűssel, aki tavaly megnyerte a Roby Lakatos Improvizációs Hegedűverseny különdíját a legjobb népzenei interpretációért, ami óriási elismerés egy nemzetközi mezőnyben! Ezen is felbuzdulva készül ez az új album, amelynek irányát a Dresch Mihállyal töltött idők is meghatározzák. Misi talán nem is tudja, anno milyen nagy hatással volt rám!
– Mikor jön ki a „Szabadon”? Úgy tudom, a járvány miatt van egy kis torlódás a lemezeitekben.
– A nemrég elkészült „Gipsy Fushion” című albumot sem volt még lehetőségünk bemutatni, vagyis előbb az kerül sorra. A fushion mozaikszó a fusion-ből és a fashion-ből jön, a lemez témája pedig a Kárpát-medence nagy roma dívái által előadott dalok feldolgozása. Van rajta cseh, szlovák, makedón, román, bolgár nóta – amerre csak a cigányság tevékenykedett –, de persze nagyecsedi magyar dallamok is. Az erdélyi származású Horváth Alexandra énekli őket, aki Őrkőn, Sepsiszentgyörgy azon magaslati pontján nőtt fel, ahol a nagyszerű muzsikus-énekes romacsaládok laknak. Egyenesen onnan hozta az attitűdjét, a tehetségét. Ezután, azaz év végén vagy jövőre jöhet majd a „Szabadon”.
– Figyelem, hogy mindig van egy koncepció, egy szál, amelyre felhúzzátok egy adott lemez dalait. A tavaly kiadott, Fonogram-díjas „Iram” című korongnál mi volt ez?
– Azon ugye Danics Dóra énekelt, a zenéket én írtam népzenei alapokra építve. A magyar népzene öt nagy vidéke: Dunántúl, Felvidék, Alföld, Erdély, Moldva mindegyikéből legalább két dalt választottam – lehetőleg régi magyart –, ezeket dolgoztuk fel improvizatívan, dzsesszesen, balkáni hatásokkal. Igazi world music, amely alapvetően magyar értékekből indul ki.
Nagyon különleges nép vagyunk, talán a világon nincs még egy, amelyik így megőrizte volna a kultúráját!
Köszönhetően Kodálynak, Bartóknak és a táncházmozgalomnak, amely megállította az idő kerekének forgását, s a lehető legautentikusabban elmentette a 20. században még meglévő népzenei értékeket. A Cimbaliband ezeket a megmentett értékeket építi be a saját repertoárjába. Az adatközlők is így csinálták valaha: amit hallottak egy lakodalomban a másik hegedűstől, azt utána a saját arcukra formálták.
– Danics Dórával hogyan indult az együttműködés?
– 2016-ban kezdtünk vele dolgozni, amikor a korábbi állandó énekesnőnk kiszállt, Dórit pedig hallottam élőben, és nagyon tetszett, amit a hangjával tud. Korábban már az édesanyja, Bach Szilvia adottságai is lenyűgöztek. Dóri hangja is hasonlóan karakteres, ám más stílusú, még dögösebb! Azóta állandó vendégénekesekkel dolgozunk, ő az egyik. Amikor nincs velünk énekesnő, akkor én és a dobosunk éneklünk, a „Szabadon” lemez is így készül, de azon ugye nem az ének lesz fókuszban.
– Kik járnak Cimbaliband-koncertekre?
– Eleinte inkább az autentikus magyar népzenét kedvelő közönség jött, aztán született egy-két populárisabb nótánk, például a „Balatoni nyaraló”, amelyik a dunántúli ugrós és a jamaikai ska-zene szerelemgyereke. Egy olyan közönségréteget érintettünk meg vele, amelyiket addig nem. Elkezdték nézni a videóinkat, eljöttek a koncertekre. Nagy dolog, ha sikerül ezeket a magyar és balkáni népzenei alapokat vegyítő cimbalmos szerzeményeket – dzsesszel megfűszerezve – sokakhoz eljuttatni.
Az „Iram” lemezről írták valahol, hogy mi vagyunk a legpoposabb népzenekar vagy a legnépiesebb popzenekar. És nekem is mindig meglepetés, hogy kiket érünk el a zenénkkel!
– Mi lenne ezen a téren a cél és az üzenet a hallgatóság felé? Ha úgy tetszik, az ars poetica.
– A népzene mindig is a népnek szólt, és a nép ajkán is íródott. Nem „csak” ahhoz a 200 ezer emberhez szólunk tehát, akik amúgy is népzenekövetők. Ha a többiek közül ezerből csak egy azt mondja, hogy „de hát már a nagyapámék is ilyeneket énekeltek”, és egy kicsit a magáénak érzi, már mindenki nyert. A törököknél vagy Romániában ezek az elemek alapból beépültek a könnyűzenébe, az a furcsa, ha a rádióból nem ilyesmi szól. Nálunk viszont amerikai trend van, vagyis az a könnyűzene, ami onnan jön. A népzenére sokáig azt mondták: „ciki ez a népieskedés, inkább kikapcsolom”. Mára sokan tettek azért, hogy büszkék legyünk erre a kincsre is, jó, hogy sikerült megmenteni. Szerintem fontos továbbadni a megőrzött formában, de feldolgozva is! Megnyitni vele a fiatalokat e felé a világ felé. Ha nagyon szigorúan az autentikus regulákat követjük, arra nem biztos, hogy olyan önfeledten kezdenek el bulizni, ám ha belecsempészünk szabadabb elemeket, akkor talán elérjük, hogy egy mai húszéves srác autójában is magyar gyökerű zene szóljon munkába menet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>