Hősök vagy hazárdjátékosok? – Tudósok, akik önmagukon is kísérleteztek

A későbbi korok önkísérletet végző orvosai és gyógyszerészei között olyan nagy neveket találunk, mint Samuel Hahnemann (1755–1843), aki kininnel végzett önkísérletei során dolgozta ki a homeopátia elméletét; Eusebio Valli (1755–1816), aki az akkoriban frissen felfedezett elektromosság hatásait is tesztelte magán, ám végül egy veszettség elleni vakcinakísérletbe halt bele; Wilhelm Sertürner (1783–1841) német gyógyszerész, aki felfedezte és magán próbálta ki a morfiumot; a perui Daniel A. Carrión orvostanhallgató (1858–1885), aki egy Peruban gyakori fertőző betegség két fázisának összefüggését bizonyította saját megfertőzésével, belehalt 28 évesen, viszont a betegség róla kapta a Carrión-láz nevet; Humphrey Davy (1778–1829) kémikus 19 évesen azzal alapozta meg hírnevét, hogy gázok hatásait vizsgálta magán, így fedezte fel a bódításra használható „nevetőgázt” – és a saját magukon kísérletező tudósok sorát még hosszan folytathatnánk.

A 20. században sem voltak ritkák az önkísérletek.

Az LSD atyja, Albert Hoffmann vegyész (1906–2008) először a bőrén keresztül érintkezett a véletlenül felfedezett szerrel, később tudatosan magán tesztelte a hatásait; Werner Forssmann, a szívkatéterezés Nobel-díjas feltalálója (1904–1979) elsőként saját karjának könyökvénájába vezette be a gumicsövet 65 cm-nyire, és amikor úgy gondolta, hogy elérte a szívét, lesétált a két emelettel lejjebb lévő röntgenlaboratóriumba, ahol felvétellel bizonyította, hogy elérte a szíve jobb pitvarát. A magyar Meduna László pszichiáter (1896–1964) kámforinjekciót adott be magának, figyelve az általa kiváltott görcsöket, amit azután sokkterápiaként alkalmazott pszichiátriai betegeinél. Az utolsó jelentős orvosi önkísérlet, amelyről tudomásom van, az ausztrál Barry Marshall (sz: 1951) 1985-ben publikált kísérlete volt, amellyel a helicobacter pylori kóroki szerepét tisztázva több százezer gyomorfekélyes betegen segített, és egyben Nobel-díjhoz is jutott.

Kép

Santorio Santorio mérlegen ülve étkezik (fametszet, illusztráció) - Kép: Wikipédia

Az önkísérleteknek azonban akadtak valóságos virtuózai is. Köztük elsősorban az invenciózus amerikai-ír-francia fiziológust és neurológust, Charles Édouard Brown-Séquard-t kell megemlítenünk (1817–1894).

Brown-Séquard Mauritius szigetén, Port Louis-ban született. Életét gyakorlatilag Amerika és Európa közt ingázva töltötte, hiszen miután Párizsban, 1846-ban orvosi doktorátust szerzett, hazatért ugyan Mauritiusra, ám már 1852-ben az USA-ban, a Virginiai Orvosi Iskolában tanított. Még az 1850-es évek végén Londonba költözött, ahol a bénák és epileptikusok kórházában tevékenykedett. Öt év múlva, 1864-ben újra Amerikában találjuk, ahol a Harvard neuropatológia professzorává nevezik ki, 1869-től ismét Párizsban professzorkodik, de csak azért, hogy 1873-ben megint New Yorkba utazzék. 1878-tól Párizsban dolgozott a kísérleti orvostan tanszéken, és ezt az állását egészen 1894-es haláláig meg is tartotta.

Brown-Séquard-t kortársai egy része zseninek, más része viszont szélhámosnak titulálta. A vérről és testhőről, illetve a gerincvelőhöz kapcsolódó idegek működéséről tett megfigyelései korszakalkotóknak bizonyultak. Elsőként ő tételezte föl a hormonok létezését is, és le is írta szerepüket, sőt a kórtanban is jelentős felfedezéseket tett: szindrómát is elneveztek róla. A szerzett tulajdonságok örökölhetőségéről alkotott elméletét, illetve a herekivonatok élethosszabbító és potencianövelő hatásáról kifejtett nézeteit azonban nem igazolta a tudomány. Brown-Séquard imádott kísérletezni, és néha olyannyira meg volt győződve elméletei igazságáról, hogy bizonyításuk érdekében még a saját egészségét is kockára tette.

Vakmerőségéhez képest meglepően hosszú élete során – 77 évet élt – három hírhedt önkísérletet is végzett.

Először, amikor ifjú orvosként oly módon tanulmányozta önnön béltartalmát, hogy madzagra kötött szivacsdarabokat nyelt le, majd huzigált ki magából. Másodszor a nagy bostoni kolerajárvány idején, 1853-ban, amikor az ópium koleraellenes hatását vizsgálva előbb kolerás hányadékot fogyasztott a megfertőződés érdekében, majd olyan mennyiségű laudánumot vett be, hogy nem a betegségbe, hanem majdnem az ellenszerbe halt bele. Harmadszor pedig élete végén, amikor 1889-ben tengerimalac-herekivonatot injektált önmagába, hogy megfiatalodjék. Noha megfiatalodnia nem sikerült – igaz, a szexuális potenciája állítólag megnőtt –, e kísérletével az organoterápiának és a hormonkutatásnak adott új lendületet. Részben a mi Richter Gedeonunk is Brown-Séquard ösztönzésének, pontosabban az általa teremtett állati szervkivonat-fogyasztási divatnak köszönhette első sikereit.