Hol van Isten a bajban, miért engedi a háborút? – „Mikor a lelkem roskadozva vittem…”

Kinek drukkol Isten?

Gyakran látunk egymás ellen játszó focistákat, amint meccs előtt a csapatuk győzelméért imádkoznak. Vajon melyik csapattal lesz Isten? Azokkal, akik jobban felkészültek, többet edzettek? Vagy azokkal, akik kevesebbet készültek, viszont több csapattag vallja magát kereszténynek? Vagy akik emberi mérlegelés alapján „jobban rászorulnak”? De mi van akkor, ha a nyertessel és a vesztessel is „ott van Isten”? Vagy egyikkel sem, mert a foci nem érdekli? Vajon ki lehet-e kényszeríteni valamivel a támogatását?

Fokozhatjuk ezt a helyzetet, ha két ellenséges sereg néz egymással farkasszemet a fronton. Az egyik vezérkara azt hirdeti: a mi harcunk igazságos, mert mi csak védjük magunkat a támadótól, az igazságos Istennek tehát mellénk kell állnia. A másik vezetőség ezt kommunikálja: a mi harcunk igazságos, mert azért támadunk, hogy megvédjük magunkat. Mindkét seregből sokan kérik Isten segítségét, hogy az ő öldöklésük vezessen győzelemre. Vajon a jövőbeli vesztesről Isten tudomást sem vesz, és akinek drukkol, az lesz a jövőbeli győztes? Vagy mindkettővel ott van, vagy egyiken sincs az áldása?

Talán ezek a kérdések is tükrözik, mennyire emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel Istent, mennyire próbáljuk lerángatni őt a mi kicsinyes, hétköznapi, jólétünket szolgáló logikánk szintjére.

Még azt se restellik egyesek számonkérni rajta, hogy miért engedi meg a háborút. Személyes kiteljesedési vágyainkba nem szeretnénk, ha beleszólna – ne tiltsa meg, hogy kétes üzelmekkel gyarapítsuk a vagyonunkat, ne szabja meg, hogyan és mire neveljük a gyerekünket, ne rosszallja, hogy azzal szexelünk, akivel épp jólesik – de azért ha valaki kezet emel ránk, annak fogja le a kezét.

Fizettem érte, várom a jutalmat

Vannak, nem is kevesen, akik valamiféle automatának tekintik Istent: bedobom a pénzt (a kérő fohászt), és megkapom a kifizetett terméket (megnyert versenyt, odaadó párt, munkahelyi előléptetést, valakinek a házát, a szomszéd országot). Közülük sokan vallják magukat istenhívőnek, de olyanok is akadnak, akik nem hisznek benne, csak gyerekkori istenképüktől nem tudnak szabadulni, és akkor is kérnek, ha nem biztosak abban, hogy van kitől. „…nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem” – tette hozzá hetykén az Istennek benyújtott kérések listájához Nagy László „Adjon az Isten” kezdetű versében. Pedig az a keresztény, aki valóban imádkozik, arra használja az imádságot, hogy általa találkozzon a lelke Istennel, és nem akarja őt semmire se kényszeríteni. Nem akarja felülírni Isten terveit, csak arra kéri, hogy legyen ott őbenne és cselekedeteiben.

Hányszor halljuk: „Én erkölcsösen élek, jó ember vagyok, nem értem, hogy engedheti meg Isten a betegségemet. Nem ezt érdemeltem.” Mások még élesebben fogalmaznak: „Nem értem, hogyan küldhette rám Isten ezt a betegséget.” Ez is jól mutatja, mekkora zavar él még a keresztény emberek fejében is Istenről, milyen sokan képzelnek maguk fölé egy büntető bírót, megrekedve az ószövetségi Isten-kép súlyos félreértelmezésénél. Félelmetes, de kényelmes magyarázat ez a meg nem érdemelt szenvedésre.

Pedig a háborút nem Isten rendeli el. A háborút emberek csinálják, az induláskor még szabad akaratból, majd rossz döntéseik kényszerítő erejének engedelmeskedve. Isten pedig nem vonja vissza az emberektől a szabad akaratukat, nem csinál belőlük bábut.

Jézustól szerencsére sokkal több információt, sokkal teljesebb ismeretet kaptunk Istenről.

Az ő tanúsága szerint nincs senki, aki nagyobb szeretettel fordulna az emberek felé, mint Isten, az Atya, aki úgy szerette a világot, hogy „egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ez a Fiú pedig ő maga, aki emberi testet, emberi sorsot vett magára.

A Fiú, akitől tudjuk, hogy Istenben nincs sötétség

„Aki engem lát, látja az Atyát” – állította Jézus, és ezt még nyomatékosította azzal, hogy „én és az Atya egy vagyunk”. Márpedig az evangéliumokban azt látjuk, hogy Isten, aki emberré lett Jézusban, csak az életet akarja, nem a halált, csak építeni akar, nem rombolni, csak gyógyítani, nem pedig fájdalmat okozni. Jézus összetűzésbe került ugyan emberekkel, de soha nem volt bosszúálló, nem akarta őket eltüntetni a föld színéről az általuk okozott kellemetlenségek miatt. Mélyen együttérzett a fájdalmakat cipelő, beteg emberekkel, meghatódott tőlük, átélte fájdalmaikat, sokaknak segített.

Jézus nem ígérte, hogy tanítványai megszabadulnak a bajoktól, betegségektől, tragédiáktól. Azt sem ígérte, hogy kivonja a követőit a természeti törvények hatása alól, egy olyan természetből, amelynek mi, emberek is befolyásolhatjuk a működését. Arra sem tett ígéretet, hogy megment minket azon embertársaink cselekedeteitől, akik ártanak nekünk. Ellenkezőleg. Felkészítette tanítványait a kereszthordozásra, ami jelképesen az üldöztetést, a földi bajok elviselését jelenti. Amikor békességet ígért nekik, hangsúlyozta, hogy „az én békémet adom nektek. De nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, ne is rettegjen!” Ugyanakkor ezek már nem kilátástalan szenvedések, mert éppen Jézus, azaz Isten magára vette, átélte mindet, annak ellenére, hogy a rosszat nem ő teremtette.

Isten minden egyes nap minden egyes percében azt teszi, amit nagypéntektől húsvétvasárnapig: nem engedi, hogy a rosszé, a halálé és a pusztulásé legyen az utolsó szó.

Kitartással ruházza fel az embereket, az erejét adja hozzá, hogy a legrosszabb helyzetből is a lehető legjobbat hozzák ki, és végül az életé legyen az utolsó szó. Nagypéntek tragédiájára Jézus húsvétvasárnapi feltámadása a válasz.

Lábnyomok a homokban

Kering a világhálón egy történet egy férfiről, aki azt álmodta, hogy elérkezett élete végéhez. Visszatekintve úgy látta életét, mint egy tengerparti sétát Jézussal. Két pár lábnyomot látott a homokban – az egyik az övé, a másik Jézusé. Észrevette azonban, hogy élete útján néhol csupán egy pár lábnyom látható a homokban. Azt is felfedezte, hogy ezek az útszakaszok voltak élete legnehezebb, legszomorúbb időszakai. Ez nem hagyta nyugodni, és megkérdezte Jézust: „Uram, Te azt ígérted, hogy soha nem hagysz el engem. Azt mondtad, ha egyszer úgy döntök, hogy követlek téged, te velem jössz végig az úton. De most, ahogy visszatekintek az életemre, a legnehezebb időszakokban csak egy pár lábnyomot látok. Miért van az, hogy amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, éppen akkor hagytál magamra?” Jézus így válaszolt: „Fiam, szeretlek téged, és sosem hagynálak el. Nézd csak meg még egyszer azokat a lábnyomokat, milyen mélyen nyomódnak a homokba: azok az én lábnyomaim. A nehézségeid idején a karomba vettelek, és én hordoztalak téged.” Vajon ez csak egy kegyes kis mese, amelynek semmi alapja sincs?

Ha valamit biztosan tudhatunk az Újszövetségből, ez az: Isten átérzi a szenvedéseinket, ott van velünk, és támogat minket az élet nehéz időszakaiban.

Kár kételkedni a jelenlétében, akkor is, ha az adott pillanatban nem érezzük őt. Isten megtartja szavát: „Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.”

Ady Endre, aki nagyon sokat küszködött Istennel, végül megérezte a számára legfontosabbat: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten. / Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, / Nem jött szép, tüzes nappalon / De háborus éjjel.” Bár így éreznének azok is, akik saját vagy társaik rossz döntéseinek következményeként most háborús éjeken vacognak, vagy a háború lehetőségétől félnek.