Hol éljenek a hajléktalanok?

Kibírhatatlan bűz az aluljárók eldugottabb részein; félelmet keltően viselkedő alkoholisták; agresszív kéregetők; a busz ülését levizelő, zavart elméjű koldusok; a vonatot melegedőnek tekintő potyautasok; nyilvános vécének használt kapualjak és városi parkok. A normális lakással rendelkező városlakók joggal kérdezik: nekik ezt szabad? Meddig tehetik tönkre a lakókörnyezetet a lecsúszott, egzisztenciával nem rendelkező emberek? Ezt az egyre növekvő feszültséget igyekszik csökkenteni a szabálysértési törvény 2018. október 15-től életbe lépő módosítása, amely egyben a köz- és egészségügyi biztonságot fenyegető helyzetet is javítani hivatott.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár sajtótájékoztatóján elmondta: a jogszabály-módosítás miatt össze kell hangolni a nappali és az éjjeli menedékhelyek nyitva tartását, így a nap 24 órájában biztosítható az ellátás. Budapesten ezen felül létrehoztak egy olyan befogadóhelyet is, ahol 48 órát tölthetnek el azok, akik elsőre „nem alkalmasak abban az állapotukban arra, hogy közösségi intézménybe kerüljenek”. Az országszerte meglévő 19 ezer férőhely fenntartására idén 9,1 milliárd forintot fordítanak, ami mellé további 300 millió forintos alapot is elkülönítettek. Rétvári Bence parlamenti államtitkár közölte, hogy az elmúlt években mindig volt elég szálláshely, az igazi probléma az, hogy az ellátást nem vették igénybe, pedig azzal a rászorulók olyan segítséget kapnak, amely segít kitörni a hajléktalanságból. Az államtitkár szerint a hajléktalanságból kivezető út a hajléktalanszállásokon keresztül vezet.

„Méltatatlan az, hogy valaki az utcán alszik”

Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője megerősítette: a Szeretetszolgálat arra törekszik, hogy az utcákon élőket biztosabb menedéket nyújtó szálláshoz segítse. „Akik már régen élnek közterületen, azok nagyon nehezen fogadják el az intézményi ellátást, hiszen elszoktak attól, hogy másokhoz alkalmazkodjanak, hogy házirendet kell betartaniuk és a holmijukból se biztos, hogy mindent bevihetnek a szállóra. Azt élik meg, hogy nekik jobb az utcán, ott érzik magukat szabadabbnak. Az utca számukra a biztonság, míg a szálló bizonytalan, sőt, ijesztő világ. Ennek ellenére a törekvésünk az, hogy a bizalmukat elnyerjük, és behívjuk őket a hajléktalanszállásokra.”

Kunszabóné Pataki Anna nyolc éve vezeti a Csak Egyet Szolgálat nappali melegedőjét Budapesten, amelyet egy katolikus közösség hozott létre a VI. kerületben. Hajléktalanok és más lecsúszott, szegény emberek számára biztosítanak ételt, tisztálkodási és mosási lehetőséget, mentálhigiénés programokat, és megpróbálják személyre szabott odafigyeléssel segíteni őket. Szerinte nem kényszerekre, hanem speciális segítségre, szakellátásra lenne szükségük a különféle helyzetű és típusú hajléktalan csoportoknak. A mai rendszer ugyanis nem törődik azzal, hogy ki mire képes vagy nem képes.

„Véleményem szerint is méltatatlan az, hogy valaki az utcán alszik. Ha jogszabállyal munkára vagy szállásokra kényszerítenek olyanokat, akik arra alkalmatlanok, abból csak baj lehet. Mi nappali melegedőt működtetünk. Mostantól behozhat hozzánk a rendőr bárkit, olyanokat is, akiket a többiek védelmében nem lenne szabad beengednünk. Minket ugyanis előírások köteleznek, hogy csak olyanokat engedhetünk be, akik rendelkeznek például tüdőszűrési igazolással, személyazonosító okmányokkal – rengeteg ilyen megoldhatatlan helyzet adódhat.”

Kép: Pixabay

Morva Emília is megerősíti, hogy vannak olyan emberek, akiket nem tudnak beengedni a szállásokra, mert nincsenek olyan állapotban. „Ez nehéz döntés, mert az ő egyéni érdeke az lenne, hogy bekerüljön a szállásra, a többség érdeke viszont, hogy rend legyen bent és nyugalom – ezért muszáj a többség érdekét szem előtt tartanunk. Köztes megoldásként esetenként megengedjük, hogy a szálló kapujában ücsörögjön és józanodjon, így ott van szem előtt, és tudunk neki segíteni, később pedig esetleg bemehet a szállásra.”

Pszichés betegek: kihullottak az egészségügy rendszeréből

Mindketten aggodalmukat fejezik ki a pszichés betegek nagy száma miatt. „Velük nagyon nehéz bármit kezdeni, ha nem kapják meg a gyógyszeres vagy pszichoterápiát – vázolja a helyzetet Morva Emília. – Nem tudnak közösségben tartózkodni, ezért is kerültek az utcára. Az ő számukra nem a hajléktalanszálló a megoldás. Nekünk el kell tudnunk dönteni, hogy a segítségre szorulót inkább az egészségügyi intézmények vagy a szállások felé tereljük-e. Ahhoz, hogy elindulhasson a szociális gyógykezelés, vagyis az emberi kapcsolatainak a visszaépítése, előbb a pszichés állapotát kellene feljavítani. Ehhez sok lehetőséget kellene kapnunk az egészségügytől.” Az egészségügyi ellátókban viszont kevés az ágy és sok a beteg. Míg a családban élő pszichiátriai betegek mögött ott állnak azok, akik az ügyeit intézik és segítik az egészségügyi személyzetet is, egy hajléktalan betegnek nincs segítője.

Kunszabóné Pataki Anna szerint „a pszichés betegeknek nincsenek papírjaik, kihullottak az egészségügy rendszeréből, eltartani magukat képtelenek – méltatlan, ami velük történik, hiszen ők nem tehetnek róla. A szenvedélybetegek, alkoholisták, drogosok sem tudnak esetenként bemenni az ellátórendszer intézményeibe” – mondja. Hónapokig kellene előtte orvosi vizsgálatokra járniuk, megvárniuk az eredményeket – a legtöbben nincsenek olyan mentális szinten, hogy ezt egyedül végigcsinálják. Szinte mindegyikük mellé kellene egy segítő. Fontos lenne, hogy ebben a rehabilitáció előtti időszakban is legyen hol élniük, ahol nincsenek kitéve kísértésnek.

Ezen a téren reményteli fejlődés kezdetéről számol be Morva Emília: a kormány által elkülönített 300 milliós összeget a krízisidőszakra szánja a kormány, hogy ha hirtelen kell orvosolni valamilyen hiányt, könnyebben lehessen finanszírozni. Ebből létesült a Máltai Szeretetszolgálat októberben megnyitott, negyven férőhelyes úgynevezett első befogadó helye, amely mindig nyitva van, egy szociális munkás és egy biztonsági őr dolgozik ott, és korlátozás nélkül be lehet hozni embereket. „Oda olyanokat is befogadunk, akiket más intézmények elutasítanának, mert például mozgássérült, inkontinens, részeg, pszichiátriai beteg. Két napig lehet ott, megpróbáljuk ez alatt jobb állapotba hozni és megtalálni számára a kedvezőbb elhelyezési lehetőséget. Ehhez persze az kell, hogy ő maga is közreműködő legyen és elfogadja ezeket a lehetőségeket.”

Igényekhez igazodó szakellátás

Melyek a fejlesztésre szoruló részei a hajléktalan-ellátórendszernek? – kérdezem a két segítő szakembert.

„A mai rendszer csak a pillanatnyi válság elhárítására alkalmas: egy ember ne fagyjon meg, ne haljon éhen éppen ott és akkor. Minden hajléktalant egyformaként kezelnek, holott sokféle okból válhatnak az emberek hajléktalanná, és minden csoport másféle segítségre szorul – ismerteti a helyzetet Kunszabóné Pataki Anna. – Először is a hajléktalanság veszélyének kitetteket kellene megsegíteni, hogy ne hulljanak le.” Speciális segítségre, szakellátásra lenne szükségük a különféle helyzetű és típusú hajléktalan csoportoknak. „Én például önellátó, munkaterápiás farmokat is létesítenék, mert a társadalom perifériájára szorultak bizonyos csoportjai számára az nagyon hatékony lenne.”

Kép: Pxhere

A mostani jogszabály-változtatással neki és kollégáinak az is a problémájuk, hogy senki nem segített nekik erre felkészülni. „Szinte egyik napról a másikra kellett a heti 30 óra helyett 70 órában nyitva tartanunk, ugyanolyan dolgozói létszám és fizetés mellett, miközben a kasszánkból folyamatosan hiányzik a működésünkhöz szükséges összeg a korábbi normatívacsökkentés miatt.” Anna és kollégái fájlalják, hogy nem kaptak előre se értesítést, se többletfinanszírozást az átszervezéshez, így nem volt se idejük, se pénzünk, hogy megtalálhassák és felvehessék a megfelelő embert a hosszabb nyitva tartáshoz, aki pedig kulcsfontosságú lenne a munkájukhoz.

Morva Emília, a Máltai Szeretetszolgálat budapesti vezetője szerint már az is nagy segítség lenne, ha az egészségügy el tudná látni az egészségügyi részét, a szociális ellátórendszer pedig a maga feladatait vinné, és ez nem keveredne. Szükség lenne például gyógykezelés utáni lábadozó ágyakra, amelyekből nagyon kevés van a fővárosban. „A hajléktalansággal szemben hiába állítunk fel egyfajta protokollt, hogy hogyan kell eljárnunk, mindenkinek más típusú szükséglete van, és arra kellene tudnunk reagálni, hogy hatékonyak legyünk” – erősíti meg ő is a specializáció szükségességét.

Hajléktalan, aki sátorban lakik?

Morva Emília felhívja a figyelmet a jogszabályváltozás egyik legnehezebb következményére: ha valaki egy kunyhóban lakik a városi erdő szélén, vagy egy kalyibában a patak partján vagy a vasúti sínek mentén, a falu szélén, az nem számít hajléktalannak. „Ő ott megfőz magának, tud valamennyire tisztálkodni, rendelkezik minimális berendezéssel, eszközökkel. Ő rossz lakhatási körülmények között élő ember. Nem lenne jó irány, ha azt gondolnánk, hogy számára megoldás a szállón egy ágy. Ellenkezőleg, az visszalépés a rehabilitáció szempontjából, mert elveszítené a saját magát életben tartó aktivitását: nem főzne többé, nem vásárolna be magának, nem tartaná rendben a maga normái szerint az életterét.” Itt viszont ellentmondás van a jogszabály előírása – miszerint közterületen nem szabad tartósan lakni – és aközött, hogy az a sátor az ő lakása. „Ha egy rendőr eljár ellene, az teljesen szabályos lesz, neki ugyanakkor nagyon rosszat teszünk ezzel. Bevallom, félünk az ilyen helyzetektől.”

Luxuskiadás a hajléktalanok segítése?

A hajléktalanellátás, azon belül is különösen a hatékony modellek megvalósítása jelentős anyagi terhet ró a társadalomra, amelynek kevésbé tehetős tagjai szemszögéből ez luxuskiadásnak tűnhet. „Miért költsek én egy munkakerülőre, amikor én is nehezen élek meg?” – kérdezhetik. „Erre azt szoktuk felelni, hogy lehet, hogy én is nyomorgok, de körülöttem legalább vannak emberek, akikre tudok támaszkodni, még ha alkoholbeteg vagyok, a család akkor is elviseli vagy takargatja az én bajomat – mondja Morva Emília. – A hajléktalanok és más lecsúszott emberek esetében éppen ez hiányzik: őket nem védi meg senki, ezért van szükségük a társadalmi szolidaritásra.”

Az emberek otthonnal rendelkező többségét döntésre készteti a kérdés: Az-e a hajléktalanokat segítő társadalmi szolidaritás, ha akaratuknak megfelelően hagyjuk őket az utcán élni, vagy ha az ellátórendszerbe irányítjuk őket szándékuk ellenére?