Hogyan szúrhatjuk el a gyerek farsangját?

Leírva nagyon triviálisnak hangzik, hogy a gyerek farsangja nem arról szól, hogy a szülő milyen kreatív, milyen sok pénzért rendelte meg vagy milyen ügyesen „zéróvésztelte” az aktuális szuperhős gúnyát. És arról sem, hogy a gyerek minimalista jelmezével most jól megüzeni a fontoskodó szmk-s anyukának, hogy ő aztán nem fog a napi meló után versengeni a komplett polipjelmezt horgoló anyatársakkal.

Az ovis és sulis farsang a gyerekről szól, nem a szülőkről. Vagy mégis?

Ismerek olyan családot, ahol a jelmez afféle örökölhető státusz, ugyanúgy megkapják a kisebbek, ahogyan a még hordható, kinőtt ruhákat, nemre való tekintet nélkül. A családi jemezevolúció során legkisebbként nyuszisapkát kaptak, aztán Piroska-jelmezt, a következő évben hóembernek és seriffnek öltözhettek. Ez az eleve elrendelés a takarékosság jegyében megspórolja a gyereknek azt az élményt is, hogy farsangkor bármivé változhat, nem muszáj önmagára sem hasonlítania, sőt kivételesen a nagyobb tesókra sem. Igaz, a Piroskának öltöztetett kisfiú nem sokáig viselte a kis kötényes szoknyát a piros fejkendővel a Pókemberek, kalózok és varázslók között, a serifflány pedig eléggé nehezményezte, hogy óvónői felszólításra sem vette be a vízi és erdei tündérek társasága. 

Sok szülő szeretné, hogy a gyereke kitűnjön a függönybe öltöztetett királylányok és alufóliába csomagolt harcosok tömegéből, akkor is, ha a gyerek esetleg szívesen elvegyülne. Talán nevelési elvei ellen valónak érzi, hogy utódai népszerű, mainstream rajzfilmhőshöz akarjanak hasonlítani. Ilyenkor harcosnak és hercegnőnek öltözött ikrei lelkére köti, hogy ők nem a Jégvarázs megtévesztésig hasonló hősei, hanem Világszép Nádszálkisasszony és Fehérlófia. Finom jelzés ez – talán a pedagógusnak? – a család kikezdhetetlen értékrendjéről, másodlagos kérdés, hogy a gyerek Fehérfólia néven mutatkozik be.

Az apák szívesen veszik kézbe a gyerek ügyeit kiemelt pillanatokban. Talán ismerős a lelkes típus, aki elhatározza, hogy a gyerek kanalas markoló lesz (amúgy a kisfiút tényleg lenyűgözik a munkagépek).

Három hétig tökéletesíti a hungarocellből és kartonból készített csodát, amelynek fel is lehet emelni a markolóját, olyankor villog benne egy lámpa és sípol is. (Anya nemcsak a napi porszívózás miatt kevésbé lelkes, hanem azért is, mert a műremek költségei lassan megközelítik egy nagy hétvégi bevásárlás összegét.) A család feje is belátja, hogy kicsit nehéz a csodagép, ezért edzenek rá esténként, nem árt, ha kicsit izmosodik az a gyerek. Az ovis vetélytársnak (nem a kiscsávónak, aki kukásautóként gurul be, hanem a másik apukának), valóban le is esik az álla (meg a kukája), sajnos azonban az ifjabb korosztály nem tiszteli eléggé a prototípust. A kissrác ezért inkább bent kuksol a dobozban, hogy őrizze Apa játékát. Le sem ül a fánkevéshez, a szőlőfürttel együtt ácsorognak a sarokban (aki a lufiktól nem is tudna).

Akad előre gondolkodó anyuka is, aki – lelkiismerete megnyugtatására – már akkor elhatározta, hogy a kislánya Barbie lesz, amikor tavaly a mozifilmre barátnőivel beszerezte magának a rózsaszín kiegészítőket. Különben is szeretné megóvni gyermekét a sajátjához hasonló traumatizáló emléktől, amikor a barátnői a suliban Hófehérke, Aranyhaj meg Csipkerózsika voltak, ő meg spenót tükörtojással, és a fiúk végigfújolták a délutánt, senki sem akart mellé ülni. Miközben sminkeli ötéves Barbie-ját, nosztalgikusan gondol arra, amikor ötévesen befestette a babáját anyja rúzsával.

Néha szeretünk intellektuális távolságot tartani a gyermeteg farsangi felhajtástól, és ezt közéleti történetek vagy szóviccek ihlette jelmezekben fejezzük ki. Már az én időmben is volt hétéves „röpködő nyugdíjas” (akkoriban volt kampányígéret a nyugdíjasok ingyenes repjegye), de népszerű volt a csavarhúzó is, kis ovis gyereken is láttam, nem kevés biztonsági kockázatot rejtve. Egy derekára kötött madzagon húzta a gyerek a csavart, és a zsinór hamarosan egy autópálya-használat ügyében kitört csetepaté eszköze lett, ezért az óvó néni egy ollóval elvágta a zsinórt és a vitát, megfosztva a szerszámot ismertetőjegyétől. 

A repkedő nyugdíjas viszont – a felnőtt zsűri ítélete alapján – megnyerte az iskolai jelmezversenyt, bár a szárnyak az eredményhirdetésre már lekerültek a gyerekről. 

Az imént belenéztem a népszerű képmegosztó közösségi oldal kínálatába, és megdöbbenve láttam, hogy a „vicces” jelmezötlet gyerekeknek keresés nemcsak mosógép, hanem tartályos WC-maskarát is kidob. Nem vagyok benne biztos, hogy megéri-e a poén…

Kép

Kép: pixabay.com

A szülő persze nem tudja könnyen letenni a saját álmait, félelmeit, megfelelési kényszerét. Esetleg irodalmi igényessége berzenkedik az ellen, hogy a gyereke katicalány vagy csigafiú legyen, vagy egyszerűen nem ért egyet a gyerekeknek készülő agresszív rajzfilmekkel, és nem szimpatizál azok hőseivel sem. De attól még minderre vágyhat a gyerek, anélkül, hogy megértené a magasabb szempontokat. És persze, egy egyszerű állatjelmezzel is mellélőhetünk, például előfordul, hogy a napokig készülő csodálatos jegesmedvebunda felvételekor jövünk rá, hogy az oviban 23 fok van, vagy hogy a dédi másfél kilós ágyterítőjéből varrt palást bármilyen pompázatos is, sok lesz egy 16 kilós királyfinak. Rádöbbenhetünk, hogy a mesterien tökéletes, 90 centis átmérőjű gombakalap sajnos az összes többi gyereket távol fogja tartani csemeténktől (hacsak nem ez a cél). Ha rosszul sül el az igyekezet, ha nem passzol az elképzelés a gyerek vágyaihoz, nem érdemes erőltetni az eredeti tervet. Merjünk konzultálni a jelmez – bármennyire ifjú – viselőjével, örüljünk a közös időnek, amelyben van lehetőség együtt nevetni, alkotni, tervezgetni, akár a csalódottságnak is hangot adni, korrigálni, kitalálni valami mást. Megélni, milyen egy vészforgatókönyv egy igazi csapatban. Megmutatni, hogy nem késő újragondolni, ha hibáztunk (jó, tudom, az este 11 elég késő, de tekintsünk el a szó szerinti értelmezéstől), és hogy a szórakozás, az ünnep, a buli nem a megfelelésről szól.

Naná, hogy pár kivételtől eltekintve magam is elkövettem a fenti bakikat. Sőt, az is előfordult, hogy miután a hittanos farsangon a gyerekeim „101 kiskutyák” voltak, azon kaptam magam, hogy az ovis és sulis farsangra összes barátaiknak és üzletfeleiknek pöttyös füleket, mancsokat és farkakat gyártok. 

Kemény egy hét volt, de éreztem valamiféle dicsőséget, ezért nem érzékeltem a realitást.

Hogy könnyű nekem már nagyiként okoskodni? Könnyű. Nem kell fontossági sorrendet állítanom, hogy a meg nem írt leckével, a teregetés–szendvicskészítés–elpakolás projekttel, a hazahozott munkahelyi meló befejezésével vagy a három gyerek jelmezével töltsem az éjjeli órákat. Egy nagymamának vitathatatlanul az utolsó a legfontosabb feladata.

De nagyon jól emlékszem, hogy szülőként is szeretnénk a legjobbak lenni. Ebben is. Máskor meg épp elengedni a megfelelést, és egyszerűen elkérni az unokatesóktól a tavalyi jelmezt, bármi is legyen az. Vagy épp minden igyekezetünkkel pótolni a gyerekkori hiányt, amikor jelmez nélkül néztük a mesehősök, állatok és vicces tárgyak vidám felvonulását, mert anyánk vagy apánk szerint ez az egész dedós hülyeség. 
Szóval a farsang rólunk is szól. És biztos, hogy kell hozzá a gyerek? Mi akadálya, hogy mi magunk beálljunk a maskarások közé? Miért ne szervezhetnénk családi vagy baráti farsangot, és jelmezt fel! Hisz szülőként is jogunk van néha tét nélkül más bőrébe bújni.

Most befejezem, mert varrok egy Ursula-kötényt Anyunak az idősotthon farsangjára.