Hogyan nem találta meg Dánia az Észak-nyugati átjárót? – A lehetetlenre vállalkozó Jens Munk története

Kell, hogy legyen átjáró!

A tizenhetedik század elejére sokat csillapodott a Kolumbusz által felszított eufória. A felfedezőknek nehezen legyőzhető kihívással kellett szembenézniük: ha nyugat felé akartak Ázsiába jutni, akkor egy tizennégy-tizenötezer kilométer hosszú, kettős kontinens állt az útjukban. Magellán és Drake óta ugyan lehetséges volt délről megkerülni az amerikai földrészt, de ez hosszadalmas és veszélyes vállalkozás maradt. A monopóliumaikat féltékenyen őrző spanyol és portugál gyarmattartók sem könnyítették meg a többi európai dolgát. Mivel a távol-keleti kereskedelem ígérete továbbra is valamiféle mesés gazdagság képzetét keltette az európaiakban, mindenáron új útvonalakat akartak találni Kína és India irányába. Szinte természetesnek tűnt, hogy ha a déli útvonal messzi és macerás, akkor találni kell egy jóval rövidebb, északi kerülőutat. Így vált szinte kényszerképzetté az úgynevezett Észak-nyugati átjáró kutatása.

A mai Kanada északi peremvidékein elterülő óriási, labirintusszerű szigetvilág ellenállhatatlan erővel vonzotta a felfedezőket. Biztosak voltak benne, hogy ha elég állhatatosan keresgélnek, akkor előbb-utóbb a Csendes-óceánon találják magukat. Akkoriban még senkinek sem volt fogalma arról, hogy mire vállalkoznak; nem sejtették, hogy a jeges szigetrendszer nyugati felén még csak a hatalmas, észak-kanadai partvidékre jutnának. Eddig a területig további háromszáz évig senkinek sem sikerült elvergődnie.

A legalkalmasabb ember

Dánia ugyan nem vehette fel a versenyt Európa legnagyobb és legerősebb országaival, de tengeri nemzet lévén igényt tartott volna a távol-keleti kereskedelem egy szeletére, és természetesen gyarmatokra is. IV. Keresztély király ennek érdekében expedíciót szervezett, aminek az volt a célja, hogy megtalálja az Észak-nyugati átjárót, és ha lehet, útközben foglaljon el némi használható földterületet is. A parancsnoki posztra egy gyakorlott, nagy tudású veteránt nézett ki, Jens Munkot (1579. június 3– 1628. június 3. vagy 24.). A férfi értékes munkaerőnek számíthatott, mert személyéhez a király a múltja ellenére is ragaszkodott.

Már a nagyapja, Niels is vitatható alaknak számított: azért veszítette el a nemesi rangját, mert tiltott viszonyba keveredett egy rabszolgalánnyal. Az ő fia, Erik ennél jóval komolyabb bajba keveredett: csalásért és a királyi vagyon jogosulatlan felhasználásáért minden vagyonától megfosztották, majd várbörtönbe zárták. Fia, Jens is Erik egyik házasságon kívüli kapcsolatából, egy borbély lányától született, 1579-ben. Hatéves volt, amikor az apját elítélték. Számkivetett fattyúként az apja nővérénél nevelkedett tovább, de csak tizenkét éves koráig, amikor elküldték szolgálni egy hajóra. Egy évre rá már Brazíliába utazott, az átkelés költségeit szolgaként törlesztette egy kereskedelmi hajón. A hajót francia kalózok támadták meg, és hét ember kivételével mindenkit megöltek.

Jens Munk, a koravén, tizenhárom éves kisfiú benne volt a hétben.

Brazíliába elvergődve minden munkát elvállalt, amire csak lehetősége volt, aztán húszéves korára összeszedte a pénzt arra, hogy hazautazzon Dániába. Amikor odaért, megtudta, hogy az apja öngyilkos lett a börtönben. Tíz évig különböző hajókon szolgált tisztviselőként, aztán megcsapta a kalandorélet szele. Egy társával kétszer is megpróbálta felkutatni az Észak-nyugati átjárót, de nem jártak sikerrel. Ezek után katonatisztként háborúzott a svédek ellen, később pedig bálnavadászként tevékenykedett az északi vizeken. Mire negyvenéves korában megkapta a király megbízását, négy nyelvet beszélt, az ország egyik legjobb navigátora volt, sokat próbált, megkeményedett tengerész, és még a hadviseléshez is értett. Tökéletes tulajdonságok a gyarmatosításhoz. És persze az sem ártott az ügynek, hogy egy balul sikerült bálnavadász-vállalkozáson szinte mindenét elveszítette.

Kudarc és túlélés

Az expedíció 1619 májusában indult el két hajóval: a negyvennyolc fős Enhiörningennel és a kisebb, tizenhat fős Lamprenennel. Elhajóztak Grönland déli csücske alatt, majd elérték a mai kanadai végeken a Hudson-szorost. Ez csak néhány évvel korábban kapta a nevét Henry Hudsonról, a szerencsétlenül járt felfedezőről, akit a lázadó legénysége a fiával együtt kitett egy csónakba meghalni a jeges sarkvidéken. Munkék keresztülhajóztak a szoroson, és behatoltak az akkor még különálló tengernek gondolt Hudson-öbölbe. El is érték a túloldalát, a későbbi Churchill-folyó torkolatánál. Itt azonban elhagyta őket a szerencséjük. Kiderült, hogy egy navigációs hiba miatt egészen máshol tartózkodnak, mint ahol gondolják. Eközben elérte őket a tél, és a két hajó a jég fogságába esett.

Kép

Egy korabeli holland felfedező, Jan Janssen térképe az Észak-nyugati átjáróról ​​​​​​​Kép: Profimédia - Red Dot

A tisztek és tengerészeik megpróbáltak tartós tábort verni a parton. Kunyhókat építettek, nekiláttak vadászni és fákat dönteni, de a sarkvidéki tél erősebbnek bizonyult. A közönséges matrózok életének akkoriban szinte semmi értéke nem volt. Sokuk nem is tudta az indulásnál, hová tartanak, egyszerűen feliratkoztak a legénységlistára egy kikötői kocsmában, mert kellett a pénz, hogy ne haljanak éhen. Gyakran hiányos öltözékben, nem ritkán mezítláb indultak neki a tengernek. Ilyen felszereléssel nem sokáig lehet életben maradni az északi szélesség ötvennyolcadik fokán, nagyjából Stockholm magasságában. A hideg, a kimerültség és a krónikus C-vitamin-hiány miatt kialakult skorbut egymás után szedte az áldozatait. A legénység tagjai egy idő után annyira legyengültek, hogy a halottakat sem tudták eltemetni.

Maga Munk, aki a kényszerű telelés elején még tudományos megfigyeléseket tett a vándormadarakról és az éppen kialakult holdfogyatkozásról, lassan szintén elveszítette életerejét. A következő év júniusában már csak feküdt a kunyhójában, és a halált várta. Meg volt győződve róla, hogy rajta kívül mindenki meghalt. Utolsó erejével bejegyzést írt a naplójába: azt kérte a világtól, hogy ha esetleg megtalálja valaki a holttestét, akkor temesse el tisztességesen, és a hajónaplót juttassa el a királynak, hátha legalább a felesége és a gyerekei kaphatnak valami segítséget a koronától. Aztán mégis összeszedte erejét, és felkelt. Megdöbbenve észlelte, hogy nemcsak kitavaszodott, de két társa is ott botorkál a környéken.

Ők hárman maradtak életben a hatvannégy emberből, és nekik kellett hazanavigálniuk. Úgy, ahogy tudták, összefoltozták a fagyban megrongálódott Lamprenent, és elindultak hazafelé. Tizenhat tengerész helyett ez a három legyengült, lesoványodott ember kezelte a vitorlákat és a kormányt. Hatvannyolc nap hajózás után, több vihart átvészelve a norvégiai Bergen városánál értek partot. Itt Jens Munk még ki sem fújhatta magát, máris elfogták és börtönbe zárták, mert az egyik életben maradt tengerésze hangoskodott és kötekedett a kocsmában. Végül rövid raboskodás után szabadon engedték, de csak azért, mert a menekülésük híre eljutott Dániába, és Keresztély király követelte a kiadatásukat.

Az átjáró legendájának vége

Otthon aztán hamar kiderült, mi a nagy ragaszkodás oka. A király azt követelte, hogy Munk azonnal induljon vissza a Hudson-öbölbe, és alapítson dán kolóniát. A sokat látott felfedező talán hajlott is volna erre, mivel a felesége időközben elhagyta egy másik férfi kedvéért, viszont a hírek hatására egész Dániában egyetlen lélek sem volt hajlandó jelentkezni egy ilyen kalandra.

Végül győzött a józan ész és a korona újabb érdekei: Keresztély kinevezte a tapasztalt Munkot a királyi flotta parancsnokává, majd 1625-ben, amikor Dánia belépett a harmincéves háborúba, el is küldte harcolni. Három év múlva, valószínűleg a harcokban szerzett sérüléseibe halt bele, bár egyes értesülések szerint a feldühödött király verte agyon.

Az Észak-nyugati átjárón végül Roald Amundsen hajózott át először, mégpedig 1906-ban.

Az időszakos jég miatt azonban ezután sem használták kereskedelmi útvonalként. Az 1950-es, 60-as évekig kellett várni, mire az első tudományos, hadi és kereskedelmi utak elindultak. Az útvonalat azonban még ma sem használják túl gyakran, pedig egyre több a szállítandó kanadai olaj, és egyre kevesebb a jég. Egyelőre úgy tűnik, minden kíváncsiság és haláleset hiábavaló volt az elmúlt évszázadokban.

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>