Hogyan kezeljük kamasz gyermekünk érzelemkitöréseit? – A „Pirula Panda” című filmről pszichológusszemmel

A történet 

A Pirula Panda főszereplőjének, Mei Leenek a története mindannyiunké, hiszen mindenkinek végig kell élnie a kamaszkor útkeresését, rátalálnia önmagára, elszakadni, majd más minőségben visszatérni, és valahogy nem beleragadni ebbe az érzelmi hullámvasútszerű állapotba. Mei Lee 13 éves, kissé túlbuzgó diák, aki Torontóban él a szüleivel, akik aktívan ápolják ázsiai gyökereiket és a hagyományokat: egy templomot vezetnek. 
Mei Lee látszólag jól beilleszkedett a kortárs közegbe: vannak barátai, iskolai teljesítményében maximalista, szinte csak ötösöket hoz, zeneórákra jár, és életre-halálra szereti a matematikát. Úgy tűnik, semmi sem billentheti ki a belső egyensúlyi állapotából, még az sem, hogy a barátnői már javában kamaszodnak, és csillogó szemekkel bámulják a helyes fiúkat. 

Azon túl, hogy Mei Lee is odavan minden idők legklasszabb zenekaráért, a 4 Townért (és nem csupán a zenéjük miatt), nem érti, mit lehet annyira megbámulni a hétköznapi fiúkon. Jókislány imázsa mögött ott áll az édesanyja, aki folyton a tanulmányokra, a tudásra és az ebből következő eredményekre helyezi a hangsúlyt. A józan ész, amit képvisel, nem fér össze holmi kamaszos lázálmokkal, szerelmekkel, rajongással. Úgy tűnik, anyja eldöntötte magában, hogy kerül, amibe kerül, ő már előre megfékezi a tinikre jellemző ámokfutást, és csírájában fojtja el lánya impulzív törekvéseit. Ennek következtében azonban számtalan olyan helyzetnek teszi ki Mei Leet, amikor a kislány legszívesebben elsüllyedne szégyenében. 
A testi és személyiségfejlődést nem lehet parancs­szóra megállítani, Mei Leet a hormonjai néha megőrjítik, és valahányszor felfokozott érzelmi állapotba kerül, hirtelen egy nagy és szőrös, vörös pandává változik. Hamar kiderül, hogy nincs egyedül a problémájával: családja nőtagjai mind megküzdöttek a saját vörös pandájukkal, amikor abba a korba értek, mint most Mei Lee. Hogy ez áldás vagy átok, azt nehéz eldönteni. 

Bár olykor szeretnénk, ha a környezetünk gondolat­olvasó lenne, és pontosan kitalálná mi a bajunk, mégis rémisztő, amikor tényleg látható, hogy valami nem stimmel velünk. Egy szőrös panda mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy észrevétlen maradjon a többiek előtt. Mei Lee rettenetesen szégyelli magát, a szőrös testét, és kétségbeejtő számára, hogy látszólag nem tudja kontrollálni, ami vele történik.

Legszívesebben elmenekülne az egész elől, ám barátai bátorítására mégis kísérletet tesz arra, hogy jobban kiismerje a vörös pandaság csínját-bínját, és megpróbáljon együtt élni vele. 
A film készítői egy női felnövekedéstörténetet alkottak, ami azonban nemcsak a lányoknak és nőknek lehet érdekes, hanem azoknak a férfiaknak is, akik szeretnék jobban megérteni a női szempontokat. Nemcsak a mondanivalója, hanem a nosztalgikus hangulata is gondoskodik arról, hogy a családi mozizás a felnőttek számára is élvezetes legyen, ugyanis a mese visszarepít bennünket a 2000-es évek elejére, amikor mi, szülők a kamaszéveinket éltük. 

A felnövekedés története 

Tinédzserkorban csak úgy áradnak és hullámzanak az érzelmek, a homlokunkra pedig akár ki is tehetnénk a „felújítás miatt átmenetileg zárva” táblát, hiszen a gátló funkcióink sem úgy működnek, ahogy kellene, miközben teljes a képzavar arról, hogy kik is vagyunk, merre tartunk, mit akarunk. Mei Lee, mintha legbelül pontosan tudná, hogy mit akar (pontosabban azt, hogy mit nem akar), de nehéz felvállalnia mindezt, amikor a származási családja teljesen más értékrendet képvisel. 
Életkorának megfelelően a kortársai felé fordul, és láthatjuk, milyen nehéz és embert próbáló feladat érzelmileg elszakadni a szülőktől, miközben fogalmunk sincs arról, hogy jó ötlet-e mindez, vagy hatalmas baklövés. Ez pedig óriási ambivalenciát rejt magában, hiszen egyszerre szeretnénk függetlenedni és a saját utunkra lépni, illetve megmaradni a biztonságos meleg fészekben. Bármennyire is próbáljuk megmutatni, hogy teljesen másképp látjuk és éljük az életet, mint a szüleink, lépten nyomon szembesülünk azzal, hogy a családunk nem csupán genetikai, hanem szociális értelemben is nagy hatást gyakorol a fejlődésünkre, a világlátásunkra, az identitásunkra és az öndefiníciónkra. Felismerjük, hogy a szüleink, a közeli hozzátartozóink és mindazok a szokások és hagyományok, amelyek a családunkat jellemzik, szerepmodellként működnek, és formálják a szokásainkat, megküzdési stratégiánkat és értékeinket. Ezeket nem lehet egyetlen mozdulattal leseperni az asztalról, hiszen ezzel a bennünk rejlő örökségre mondanánk nemet, aminek elfogadása és feldolgozása alapozza meg a helyes önszeretetet és önismeretet. 

Kép

Kép: Profimedia - Red Dot

A serdülőkor évei alatt a gyermekkor idealizált belső képei összetörnek és átrendeződnek, ez pedig így van jól, még akkor is, ha nehéz és fájdalmas a folyamat. A szülővel való viszony újraértékelése nem a véget jelenti, még akkor sem, ha szülőként olykor azt érezzük, hogy a régen kedves, szorgalmas és szófogadó gyermekünk egy ismeretlen és furcsa lénnyé változott át egyetlen varázsütésre. Valójában azonban éppen új szintre lép a kapcsolatunk:

a gyermeki rajongásból és a mindenről gondoskodó ember szerepekből idővel egy felnőtt viszony formálódik, amelyben a gyermekünk már nem mindenható lénynek lát bennünket, hanem egy valóságos személynek. 

Ebben az időszakban a kamasz próbálgatja a határokat, nagyobb önállóságra és függetlenségre törekszik, ami azzal jár, hogy gyakran elviselhetetlenül viselkedik. Ebben a leválási folyamatban nagy segítségére vannak a barátok, akik a fejlődését támogatják, akik mellett új szerepeket és helyzeteket próbálhat ki. Ugyanakkor a sok kortárs kapcsolat mellett is megéli a veszteséget, ami a korábbi szoros szülő-gyerek kapcsolattól való eltávolodásból fakad. 
A szülők ezt gyakran abból veszik észre, hogy az egyik pillanatban teljes mértékben elutasító kamasz gyermekük a következő percben az érdeklődés, a minőségi idő és a kapcsolódás hiányát kéri számon rajtuk. Ez pedig a szülők számára is igen megterhelő érzelmileg, így jó, ha tudnak egymásra vagy a barátokra támaszkodni, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy a serdülő érzelmi hullámzását elhordozzák. Megnyugtató lehet Vikár György gondolata, aki úgy fogalmaz, addig jó, amíg hullámzanak az érzelmek kamaszkorban, mert ez a fejlődés jele, ám ha a serdülő hosszabb időre beleragad egy érzelmi állapotba, akkor gond van, és segítségre szorul. 
Filmünk kissé diszfunkcionálisan működő anya-­lánya párosa is keresztülmegy ezen a folyamaton. Végigkövethetjük, ahogy Mei Lee anyukája először teljesen kiakad azon, hogy lánya saját maga akarja a döntéseit meghozni, majd szép lassan ráébred, hogy gyermeke immár a saját útját járja, ő vállal felelősséget a testéért és a döntéseiért, neki pedig szülőként a tökéletesség elvárása helyett olyannak kell elfogadnia és szeretnie őt, amilyen. Még ha ehhez szükség van egy cseppnyi varázslatra is… 

Női szemszög     

A film másik nagy kérdése, hogy mihez kezdjünk azokkal a zabolátlan érzelmekkel és ösztönökkel, amik mindannyiunkban ott dúlnak?

Mei Lee családjának női tagjai azt vallják, hogy „a bennünk lévő szörnyet száműznünk kell ahhoz, hogy valódi önmagunk lehessünk”. Édesapja szerető odafordulása világítja meg a másik utat, miszerint „a cél nem az, hogy a rossz dolgokat száműzzük, hanem hogy együtt éljünk velük”.

Különösen nehéz ezt egy olyan családban elfogadni, ahol a tagok olyan hiedelmeket cipelnek magukkal, mint amit Mei Lee anyukája megfogalmaz: „Tökéletesnek kell lennem, és tudom, hogy soha nem leszek elég jó az anyámnak vagy bárkinek.” 
A nehéz női küldetések mellett egy pillanatra felvillan a női összetartás és testvériség képe is, amikor Mei Lee nagymamája jön látogatóba, és az édesanyja ugyanúgy fél a tekintélyes nagymamától, mint a gyermek, mégis nehezen veszi észre a családi párhuzamokat, és hogy milyen terheket adnak át egymásnak generációról generációra. A film lépésről lépésre mutatja be azt a lelki utat, amelyet Mei Lee édesanyja jár, amikor szembenéz a merev és kontrolláló viselkedés mögött meghúzódó sebekkel, traumákkal, és a saját anyjához fűződő nehéz kapcsolatával. A film zseniális, hogy mindeközben nem csinál bűnbakot egyik szereplőből sem, mégis bemutatja a különböző szemszögeket. 
Végül Mei Lee édesanyja is ráébred arra, hogy nem kell szupernőnek lennie az élete minden pillanatában és helyzetében. Hiszen amikor a tökéletesség reményében elzárjuk a vágyainkat és a nehéz érzéseinket, akkor minden energiánkat ezek elnyomása fogja felemészteni, ami amellett, hogy feszültséggel jár, a kreatív energiáink felszínre kerülését is megakadályozza. Mei Leenek sok örömet okoz a pandája, aminek a bőrében népszerű, laza és humoros. Ahhoz, hogy a valódi önmaga lehessen, nem száműznie kell, hanem megismernie és megtanulni kezelni mindazt, amit képvisel. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>