Neked elmesélem – Az élethosszig cipelt páncélok egyszer csak lehullanak
Az egyik legközelebbi családtagod. A véréből vagy, mellette nőttél fel. Ő hallott és látott először. Az apád. Mégsem ismered, mert a múlt béklyói fogva tartják, ahogyan téged is. Hol csodálod, rajongásig szereted, hol megveted. Hidas Judit legújabb könyvében, a Nem vagy többé az apám-ban letehetetlen módon közelíti meg azt a mindannyiunk életében előforduló fájdalmas, szívet tépő és feloldásra vágyó kapcsolódást, amelyben valahol útközben elakadtunk… Családregény, fejlődéstörténet egy olyan korszakból, amely tele volt reménnyel, a rendszerváltás utáni időszakból, ahol már szabadulni akartunk mindattól, ami lehúz, emészt, a múlt bilincseitől és sémáitól… Kiút a közös magányból. Út egymáshoz. Egy letehetetlen könyv így, év végén az egymásra találásról… Hidas Judittal beszélget Kosztin Emese.
Milyennek láttad édesapádat, és ez hogyan változott meg benned a felnőtté válásod során?
Okosnak és nagytudásúnak láttam őt. Felnéztem rá, arra, ahogyan boncolgatta, elemezte a világot. Fontosnak tartotta, hogy megértsem a körülöttem zajló történéseket, azok okait és következményeit. Elvárta, hogy a hétköznapokban minden úgy menjen, hogy neki kényelmes legyen. Amiben viszont teljesen lezárt és hárított, az a kettőnk viszonya volt.
Nem lehetett vele érzelmekről beszélni, azokról a dolgokról, amelyekkel valaha nekem fájdalmat okozott.
Gyerekként csak egy tiszteletreméltó, félelmetes apát láttam benne, majd felnőttként kezdtem el megfejteni, milyen is lehetett ő valójában, mitől volt ennyire merev, igazságtalan, tekintélyelvű. Fiatalon egyetemi karrierre készült, de végül egy sötét, eldugott boltban dolgozott élete nagy részében. Otthon, a családja előtt viszont igyekezett fenntartani a magabiztos, erős férfi látszatát. Azt gondolom, ez egy általános probléma a családokban: ára van a hamis látszat fenntartásának.
Mi az egyik legkedvesebb emléked róla már felnőtt nőként?
Az, hogy végül mégis képes volt megnyílni, őszintének lenni, elismerni, hogy követett el hibákat, és így békében tudtunk elválni. Felemelő élmény volt ezt megtapasztalni, odaülni az ágya mellé, és megfogni a kezét úgy, hogy nincs bennem harag. Ismét jó volt együtt lenni, kimenni vele a kertbe, könyvekről, filmekről beszélgetni, vagy akár csak bevásárolni, segíteni neki.
Ha a legújabb könyved főszereplőjéből, Eszterből indulunk ki, ő se az apukájánál, se az édesanyjánál nem tudta otthon érezni magát. Volt, amikor te is éreztél így?
Szerettem a szobámat, bekuckózni az ágyba, és a hideg téli estéken olvasni, zenét hallgatni. Elvonulni oda, ahova a csukott ajtón át is beszűrődtek a zajok a konyhából, amikor anyukám főzött. De a valódi otthonélményt az adja meg, ha az ember érzelmileg biztonságban érzi magát, ha tudja, van kihez fordulnia, ha érzi, elfogadják, bármit tesz és gondol. Nekem ez kamaszlányként anyuék válása után már nem adatott meg. Az otthontalanság érzése alapélményemmé vált. Felnőttként sokat kellett és időnként kell is még dolgoznom azon, hogy ez az érzés megváltozzon.
Ma már nekem kell a stabil otthonélményt megteremteni a gyerekeim számára. Miattuk is fontos, hogy rálássak azokra a problémákra, amik nekem nehézséget okoztak gyerekként. A férjemmel erős szövetségben élünk, amiben igyekszünk mindenben támogatni a másikat, és a gyerekek ezt érzik, látják.
A legnagyobb siker az életemben, hogy összetartó családot tudtunk teremteni, hogy a gyerekek szívesen vannak velünk, hogy szeretik az együtt töltött időt.
Ami különösen jó érzés, hogy még a 15 éves kamasz lányom is igényli a társaságunkat. Persze szabad mozgásteret is hagyunk neki, hadd keresse a saját útját. Azt hiszem ebben a szabadságban rejlő bizalomban van a kulcs.
Nemcsak Eszter családjában, hanem, ahogy már említetted, nálatok is volt több tabutéma. Főleg az érzelmek. Miről nem volt szabad beszélni?
A férjemmel mindkettőnknek nagy felismerés volt, hogy a családjainkban főképp politikáról és kultúráról szóltak a beszélgetések. Nem volt téma, hogyan érezzük magunkat a családtagjainkkal, vagy, hogy úgy en bloc hogy vagyunk. A konfliktusok, az érzések a szőnyeg alá voltak söpörve.
A bizalom kiépítése idő és kihívás. Elsősorban nem az a próbatétel, hogy a világ dolgairól tudtok-e beszélgetni, hanem annak a felvállalása, hogy őszinte legyél azzal, aki veled szemben ül. Akár úgy is, hogy ez feszültséget okozhat a kapcsolatban. Muszáj beszélni a zavaró dolgokról, az elfojtott érzésekről – ez fontos próbája a kapcsolatnak. Ayn Rand amerikai regényíró és filozófus mondta, hogy „amit az igazság kimondása meg tud ölni, azt hagyd meghalni”. Mert ha az őszinteségre, az egyenességre a teljes lezárás vagy a hárítás a válasz, akkor nem fogsz tudni közel kerülni a másikhoz. Marad az udvariaskodás, a távolságtartás, a felszín. Egy ilyen szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek egyre inkább magában tartja a gondolatait, nem osztja meg a vele történteket, így nem tud bizalmi légkör, valódi otthonélmény kialakulni. A felnőtt pedig így szép lassan kimarad a gyereke életéből.
Megragadott az a mondatod, hogy a megbocsátás hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Mi kellett Eszternek a megbocsátáshoz?
Egy szülő-gyerek kapcsolatban a felnőtt az erősebb, akinek be kell tudnia ismernie, hogy ő sem tökéletes, hogy ő is hibázik. Egy bocsánatkéréstől nem fog leszakadni a plafon, nem dől össze a világ, ez nem fogja azt jelenteni, hogy a szülő tekintélye, presztízse semmissé lesz. Sokan azért nem mernek bocsánatot kérni, mert félnek, hogy kisebbnek, gyengébbnek tűnnek majd tőle.
Aztán az ilyen ember ott találja magát az élete végén egyedül, magányosan, mert egy idő múlva azt mondja neki a környezete, hogy nem érdekelsz, legyél egyedül a tekintélyeddel.
Eszter is azért tud megbocsátani, mert az apja végül megnyílik előtte. Elismeri, hogy hibázott, sőt kölcsönösen kérnek bocsánatot egymástól. Nagyon intim pillanat, amikor az élethosszig cipelt páncélok egyszer csak lehullanak. Ez a nyílt, emberi, gyengéd gesztus vezette el Esztert ahhoz is, hogy megváltozzon benne a kép, amit az apjáról alkotott. Az ő fejében az apja sokáig démonként élt, és ez a démon egyik napról a másikra ott áll előtte szeretetre éhes emberként, kiszolgáltatottan. A két képet nem tudja összeegyeztetni magában, nem érti, mi történik: az apa, akit eddig mindenért okolt, aki gonosz volt a szemében, most esendőnek, gyámoltalannak tűnik. Az apa, aki eddig távolságtartó és rideg volt, most szelíd, barátságos, sőt közvetlen. Kifejezi, mire van szüksége, hogy érzi magát, örül, hogy a lánya ott van mellette. Ez a feloldódás indítja el Esztert az úton, hogy megpróbálja újraépíteni a kapcsolatát az édesapjával.
Miért kér bocsánatot Eszter?
A könyv címében megjelenő kijelentéssel kapcsolatban kér bocsánatot.
És az apa?
Azért, hogy nem úgy bánt Eszterrel, ahogyan kellett volna.
Szerinted miért várunk meg egy végső pontot az elakadásaink feldolgozására?
Sokszor és sokáig mi magunk sem látjuk, min kellene változtatni. Sokszor pedig olyan emberektől várjuk a változást, akik még nem tartanak ott lelkileg, hogy feldolgozzák, mi lappang bennük a mélyben. Sokan csak az életük végén néznek szembe önmagukkal, és sajnos vannak, akik még akkor sem. Megannyian úgy halnak meg, hogy nem jutnak el odáig, hogy legalább abban az utolsó pillanatban őszinték legyenek, legalább önmagukhoz: mit csináltak jól, és miben követtek el hibákat.
A megkövesedett szerepek, sémák és otthonról hozott minták annyira fogva tartanak minket, embereket, hogy van úgy, hogy képtelenek vagyunk kilépni belőlük.
Te sokáig haragudtál apukádra?
Igen, túl sokáig. Beleragadtam ebbe az állapotba, ami nem jó. A harag egyfajta játszmává alakult, aminek nem csak én voltam a szereplője. És ennek köze van ahhoz, ami miatt nehéz volt a Nem vagy többé az apám című könyvemet megírni. Idő kellett, míg rájöttem, hogy nem csak az apával lehet „probléma”. Ma már könnyen beszélünk az apák hibáiról, de még mindig kevés szó esik az anyákról. Vagy szentként tiszteljük őket, vagy belőlük lesznek a gonosz, rossz anyósok, a mesebeli boszorkányok. Holott az igazság valahol a kettő között van.
Talán azért is nehezebb az anyák viselkedését reálisan látni, mert még mindig ők azok, akik a család alapkövét jelentik, és akik valóban sok áldozatot hoznak a családért. Az anyák világrengető botrányként élik meg, ha azt mondjuk, ők is hibásak bizonyos dolgokért. Az anya, aki áldozatot hozott, aki mindent a családért tett, aki szenvedett! Aki életét és vérét adta, hogy az a gyerek felnőjön? Sok gyerek számára az anya a biztos pont, aki adott esetben a cinkosod, aki megvéd, aki törődik veled, akinek hálás vagy egy csomó mindenért, pont őt, az ő cselekedeteit megkérdőjelezni nagyon nehéz. Nekem sokat segített a feminizmus elmélete abban, hogy megértsem a tradicionális férfi-nő kapcsolatban zajló játszmákat. Mert nemcsak a férfi lehet elnyomó, hanem van mellette egy olyan nő, aki áhítja az alárendelt pozíciót, miközben szenved tőle. Ez egy nagyon furcsa lélektani helyzetet hoz létre a nőkben, amit sajnos sokszor a gyerekeken vezetnek le. Az olyan családban, ahol nem egyenrangúak a felek, az anya komoly károkat tud okozni a gyereknek a bizonytalanságával, a hangulatingadozásaival, a kirohanásaival, a szeretetmegvonásával. Ezeket a viszonyokat nagyon fontos lenne átdolgozni.
Ahogy korábban említettem, én egy kifejezetten boldog családban élek pillanatnyilag, de nekem és a férjemnek is meg kellett tanulnunk azt, hogyan halványítsuk el ezeket a játszmákat otthon. Nekem is vannak hangulatingadozásaim, én is elbizonytalanodom, van, hogy kijövök a sodromból, de próbálom tudatosítani magamban, hogy mi az, amin lehet és kell is változtatnom.
A könyvemben, a ’90-es években Eszter anyukája hiába volt sikeres nő, folyton azután áhítozott, hogy miért nincs mellette egy férfi, aki a vállalkozásában fogná a kezét. Úgy érzi, ő csak akkor teljes értékű, ha egy férfi hitelesíti az ő eredményeit. Retteg attól, hogy nem képes egyedül teljesíteni, miközben komoly eredményei vannak. Az aggódás és vágyódás közepette pedig nem tudja élvezni a sikereit sem. Ez persze nem kizárólag az ő hibája. A társadalom a ’90-es években lenézte az egyedülálló nőket, és azt éreztette velük, hogy értéktelenek.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem jó, ha az embernek van egy társa, sőt… Csak annak a gondolatnak az elengedését jelenti, hogy te önmagadban nem vagy értékes.
Úgy lesztek értékesek együtt, hogy mindketten önmagatokban is értékesek vagytok.
Eszter azt érzi, hogy állandóan lemarad. Szerinted miért van bennünk ez az állandó elkésettség-érzés? Ez a te életedben hogyan mutatkozott meg?
A mai világban a nőkre dupla, sőt tripla teher hárul. Egyszerre kell családot alapítani, munkahelyi sikereket elérni, gyereket szülni és a tökéletes külsőnket megőrizni, mintha nem szültünk volna. Mindez egyidőben kivitelezhetetlen, így óhatatlan, hogy valamelyik területen úgy érezzük, le vagyunk maradva.
Az első könyvem 35 éves koromban jelent meg. Én akkor ezt nagyon későinek éreztem, holott előtte szültem két gyereket, 40 évesen pedig még egyet. Nagyon nehéz volt egyszerre minden fronton megfelelni, helytállni, úgy, hogy mindegyikre egyformán vágytam.
Korábban azt nyilatkoztad, nincs már benned az a nyomasztó érzés, hogy nem találod a helyed a világban. Mikor és minek köszönhetően „érkeztél” meg ehhez az érzéshez?
Egyértelműen akkor találtam meg a helyem, amikor rendeztem a viszonyt a szüleimmel. Kicsit olyan volt, mint amikor egy varázslepel lehull az emberről: „Jé, felnőttem!” Képes vagyok a világban felnőtt nőként létezni, meg tudom tartani a barátaimat, a kapcsolataimat, kézben tudom tartani az életemet.
Féltél valaha az elmúlástól? Hogyan fogadod az idő múlását?
Tinédzserkorom óta rettegtem a haláltól. Ez egészen addig így volt, amíg át nem dolgoztam a viszonyomat a családommal, és magamra nem találtam. Akkor ez is egy csapásra elmúlt. Az embernek véges az élete, és ha nem vagy a helyeden, akkor csak megy veled az idő, és úgy érzed, anélkül fogsz meghalni, hogy megcsináltad volna, amire születtél. Ezért féltem én is a haláltól, de ma már tudom, mit akarok, és azt meg is merem valósítani. Az öregedésben az a jó, hogy már nem akarok mindenkinek megfelelni, már nem szeretnék feltétlenül erőltetni dolgokat. Az ember törekszik, igyekszik, de nem olyan görcsösen. Már nem halok bele mindenbe.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Anyám belém sulykolta, hogy hazudni nem szabad” – Interjú Rakovszky Zsuzsával
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
