A baba a gyerekkortól búcsúzás szimbóluma volt – A Hetedhét Játékmúzeumban jártunk

Ahogy Nagy Veronika muzeológus végigvezet a varázslatos világon, egyre inkább érzem, hogy a babák belop­ják magukat a szívembe: kis emberképmások, amelyek őrzik egy-egy régen volt kislány simogatásának nyomát. Az üvegtárlók előtt állva a réges-régi kis kezek engem is megérintenek. 

Anya, lánya és a néprajzos 

A Hetedhét három nőnek köszönhető, akikről nem túlzás azt állítani, hogy mindent tudnak a játékokról, főleg a babákról. A történet Auer Erzsikével, egy kislánnyal kezdődött, aki szebbnél szebb játékokat kapott az édesapjától, boldog gyermekkora azonban apukája hirtelen halálával véget ért. Meg kellett válnia kedves kis tárgyaitól, amelyeknek minden darabja édesapját idézte. Auer Erzsébet – már felnőttként – mindig arra törekedett, hogy a Rákosi-, majd a Kádár-korszak nyomasztó valóságába vissza tudja idézni a boldog békeidőket, hogy elmenekülhessenek oda a kislányával. A babák iránti szenvedélyét továbbörökítette lányára, Moskovszky Évára. 
Éva öt nyelven beszélt, latin–történelem–művészettörténet szakokon szerzett diplomát, és régészetet is hallgatott. „Igazi békebeli úrinő volt. Hatalmas tudással” – mondja róla Nagy Veronika. Mindaz a sokrétű tudás, amit Moskovszky Éva elsajátított, tudományos tartalommal egészítette ki édesanyja játék babák iránti szenvedélyét.

Az ő anya-gyermek kapcsolatukat a babázás erősítette, és azok a felfedező, kincskereső utak, amelyek az Ecseri piactól különböző kis antikvitásokon át régiségvásárokig vezettek.

Sokszor kaptak gúnyos megjegyzéseket: „Itt van a bolond asszony és a lánya, régi gyerekjátékok és babák után kutatnak!” 
Moskovszky Éva nemcsak nemzetközi hírnevet szerzett magának a „babaológia” és a játéktörténet-kutatók között, hanem egy olyan gyűjteménnyel is megajándékozta hazánkat, amely egyedülálló egész Európában. A két asszony felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét Moskovszky Éva 1998-ban a székesfehérvári múzeumnak adományozta. 
A gyűjtemény azonban nem volna teljes Nagy Veronika tudása nélkül. A muzeológus kislányával volt várandós, amikor a város kulturális vezetésétől azt a feladatot kapta, hogy legyen a Moskovszky-gyűjtemény gondozója, tudományos kutatója. „Kezdetben ismeretlen volt számomra ez a gyűjtemény. Néprajzosként nem arra készültem, hogy majd polgári gyerekjátékokkal fogok foglalkozni, viszont nagyon érdekelt ez a téma. Éreztem, hogy hazatalálok” – emlékszik vissza a kezdetekre Veronika. „Az 5000 tárgyból álló gyűjteményből 70 kis babaszobát rendeztünk be. Hűek maradtunk Auer Erzsébet és Moskovszky Éva kis világokat építő játéktevékenységéhez. Ők nem kronologikus és tematikus sorrendben alakították ki a kis enteriőröket, csak játszottak, ahogyan a gyerekek szoktak. Egymás mellé rakosgatták az apró tárgyakat. Nevet adtak a babáknak, kitalálták, hogy kik lesznek, milyen történetben elevenednek meg. Nem dokumentálni akartak egy-egy korszakot, hanem érzelmi alapon közelítettek a tárgyakhoz. Ennek köszönhetően egy játéktérbe és játékidőbe elhelyezett társadalomkép bontakozik ki a kiállításon látható különböző szobácskákban. Auer Erzsébet hihetetlenül ügyes kezű asszony volt. Sok babacipőt, babaruhát varrt régi minták alapján korabeli anyagokból a babáknak, és egy miniatűr földrajzi atlaszt is rajzolt a babaiskolába. Kettőjük közül ő szeretett jobban babázni. Számomra fontos volt, hogy mindvégig megőrizzem ennek a két asszonynak a jelenlétét a tárlaton” – mondja Veronika. 

A babák és a nőideál 

A babaszobák és babaházak bepillantást nyújtanak a XIX. és XX. század polgári világába. Képet kaphatunk a lakáskultúráról, a divatról, a hajviseletről, a társadalmi szokásokról. Nem utolsósorban pedig az érzelmeinkre is hatnak, ahogyan az az 1834-ben készült parányi kézimunka, amely az egyik babaszobácskát díszíti. Egy kislány hímezte az édesapjának. „Gyermeki szeretetemnek megbizonyítására fogadd jutalmát a szívemnek, becses neved napjára” – olvashatjuk a kis üzenetet. 
Nagy Veronika a „babaevulóció” rejtelmeibe is beavat. A gyűjtemény legkorábbi darabja az 1800-as évek legelejéről származó viaszbaba, amelynek bőrteste van. A test hűen tükrözi a kor eszményített testképét, a fűzővel elszorított, karcsú hölgyalakot. A babák az emberiség életével egyidősek. Ősi, szakrális szerepük mindenki számára jól ismert, úgy az antikvitásból, mint Japánból. Emellett viszont kezdetektől fogva a kislányok életében is jelen voltak. A népi kultúrában kukoricacsuhéból, csutkából, rongyokból készültek, az 1700-as években pedig megjelentek a fából, viaszból formált hölgybabák. A porcelán hölgybabák az 1840-es évektől hódítottak.

Az első darabok mázas porcelán fejecskéi bőrtesthez voltak ­varrva. Ennek az anyagnak a fehérsége megfelelt a kor elvárásainak, miszerint egy hölgynek hófehér a bőre, és soha nem lép ki meleg időben napernyő nélkül az otthonából.

Az 1860-as években a mázas porcelánt egy matt felületű anyag, a biszkvitporcelán váltotta fel. 
A hölgybabák luxusjátéknak, státuszszimbólumnak számítottak. Kezdetben Franciaország büszkélkedett a babanagyhatalom címmel, a francia divatházak legújabb kollekcióikat porcelánbabákon mutatták be. Minden babának saját kis ruhatára volt, bőröndjei, kiegészítői. Ezek a pazar hölgyek követendő mintául szolgáltak a jó házból való kislányoknak. Rajtuk tanulták meg mindazt, amit a társadalom elvárt tőlük, hogyan kell majd férjük oldalán reprezentálniuk a társasági életben. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

A hölgybabák korszakában teljesen ismeretlenek voltak a csecsemőbabák. A felsőközéposztálybeli nők dajkákra bízták a kisbabáikat. Nem tartozott a feladataik közé a gyermeknevelés. „Az emberek a XIX. század közepén nem egy vágyott, felkészülést igénylő szerepként gondoltak az anyaságra, amit tanulni kell. Számukra az anyaság magától értetődő volt.

A század vége felé azonban már nagy figyelmet fordítottak a gyermekeikre, a gondozásukra. A kislányok pedig elkezdtek csecsemőbabákat ringatni, mert a játékpiac is reagált a női szerepek változására” – magyarázza Nagy Veronika,

aki a hölgybabák kapcsán egy izgalmas párhuzamra is felhívja a figyelmemet: „A Barbie baba nem előzmény nélküli új vívmánya a játékpiacnak. Egészen a XVII. századig visszamehetünk azokhoz az angol, fűzővel elszorított, keskeny, karcsú derekat mintázó, fából készült hölgybabákhoz, amelyek semmiképpen sem gyermeket, hanem egy felnőtt nőt ábrázoltak. Az említett babák arányai kifejezetten a Barbie-ra emlékeztetnek. Nincs új a nap alatt. A hölgybaba született újjá Barbie-ban. Az 50-es évekre új női szerepek bontakoztak ki a társadalmakban. A modern emancipált nő, aki dolgozik, és nem a háztartásban, gyermeknevelésben teljesedik ki. A Barbie-hoz is rengeteg kiegészítő, ruha, autó, luxuscikk tartozik. Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: a bőröndnyi ruhával rendelkező réges-régi hölgybabához.” 

Játszótársak és hiedelmek 

A XX. század elejére megváltozott a babakínálat. Megszülettek a karakterbabák. A változás legfőbb okai a reformpedagógiai mozgalmak térhódításában keresendők. „A reformpedagógia elvei szerint a gyermeknek sajátos világa van, sajátos igényekkel. A baba elsődleges funkciójának a játékfunkciónak kell lennie. Fontos, hogy a babák a gyermekek társai legyenek, hasonlítsanak hozzájuk; méretükben, öltözetükben, arcvonásaikban is őket tükrözzék. Ezeknek az igényeknek a kielégítésére születtek meg a karakterbabák, amelyek a század első évtizedeiben már nemcsak porcelánból, hanem puha anyagból (textilből) is készültek” – magyarázza a muzeológus.

A karakterbabák kis alakjában nyoma sem volt annak a méltóságteljes távolságtartásnak és ridegségnek, amelyet a hölgybabák sugároztak. Szobrászok és tervező­grafikusok anatómiailag is precíz munkája nyomán csupa ölelhető kislány és kisfiú született, akiket igazi gyerekekről mintáztak.

Ebben az időszakban Franciaországot leváltva Németország lett a vezető babagyártó, egész Európa gyermekszobáit ellátva a hiánypótló „kis barátokkal”. A babák ekkorra már nem számítottak annyira luxuscikknek, mint a XIX. században. A tömeges gyártás gondolt a szegényebb társadalmi rétegek csemetéire is, akik már hozzájuthattak az olcsóbb változatokhoz. 
Veronikától azt is megkérdezem, hogy mit gondol, miért félünk sokan a porcelánbabáktól, miért kapnak főszerepet a horrorfilmekben. „Az ókori görög és római kislányok, amikor serdülőkorba léptek, lemondtak a gyerekkorukról azzal a gesztussal, hogy felajánlották babáikat az isteneknek. Szimbolikus cselekedetükkel elfogadták, hogy megértek a házasságra, és ebben a baba mint a gyermekkor megtestesítője, közvetítő szerepet játszott. Mert a baba alkalmas arra, hogy az ember általa megossza a saját létét. Ha a baba csak egy bot vagy egy seprű, amire ráképzelek egy arcot, akkor is képes közvetíteni az ember és a természetfeletti erők között. Mindez nem más, mint az ősi kultúrák emberének mágikus gondolkodása, ami mélyen él ma is a lelkünkben. A baba emberképmás, meg tudom osztani általa a saját létemet, így engem helyettesít, és amire én már nem vagyok képes, arra őt át tudom lényegíteni.

Ebből, az emberi lélek zugaiban lakó félelemből táplálkoznak azok a hiedelmek, amelyekből a horrorfilmek készítői inspirálódnak. Mindemellett talán az is félelmet kelthet némelyekben, hogy ezek a babák nagyon valósághűek.

Ugyanakkor ne feledjük el a másik tábort sem, a gyűjtők csoportját, akik nem múltbéli rémeket látnak ezekben a míves játékokban, hanem szépséget, finomságot és múltbéli emberek életének egy darabját. Soha nem szabad a XXI. századi ember magabiztos gőgjével közelíteni a régiekhez. Mert az nem fog segíteni nekünk abban, hogy megértsük az előttünk élőket. A megértésben egyedül az empátia lehet segítségünkre” – mondja Veronika. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>