Háziasszonyok a jégen, sötét riválisok és mindent túlélők – a téli olimpiák emlékezetes hősei

A trópusokból a jégre

Nem lehet nem az 1993-as Jég veled! című vígjáték ihletőivel nyitni. A film a fiatalon elhunyt John Candy főszereplésével az első jamaicai bobcsapat történetét dolgozza fel, ha nem is száz százalékig valósághűen, ám igen szórakoztatóan. Főhősei az 1988-as calgaryi játékokra jutottak ki, rácáfolva a vélekedésre, miszerint a téli olimpia kizárólag a hideg éghajlatú országok versenye. A négyfős karibi különítmény – tagjai: Dudley Stokes, Devon Harris, Nelson Stokes és Michael White – sprinterekből és katonákból állt (görkocsihajtó nem volt köztük, mint a filmben, de a következő olimpiára ilyen tagja is lett a csapatnak, vagyis az ötlet nem állt messze a valóságtól).

A trópusi ország történetének első téli olimpikonjaiként az esélytelenek nyugalmával érkező fiúk érmek helyett a szívünket nyerték el, nagyjából az egész világét.

Utolsó futamukban – a túl nagy sebesség miatt elveszítve uralmukat a bob felett – balesetet szenvedtek, így helyezés nélkül zárták az olimpiát, a célba viszont besétáltak. A végén, ha nem is akkorát, mint a moziban, de elismerő tapsot kaptak. A sportág ráadásul újra hódít náluk: az idei olimpián három jamaicai bobos egység – férfi négyes és páros, női egyes – is ott lesz!

Vakolóként dolgozott, és elmegyógyintézetben volt a szállása

A filmkedvelőknek Michael Edwards neve is ismerősen csenghet. Vagy ha így nem ugrik be, úgy már biztosan: Eddie, a sas – ezzel a címmel készült a fiúról 2016-ban népszerű játékfilm. Eddie az 1984-es szarajevói játékokról még lesiklásban maradt le egy hajszállal, 1988-ban viszont – síugróvá átképezve magát – már kiutazhatott a téli olimpiára. Calgaryban mindkét számában (70 méteres normálsáncon és 90 méteres nagysáncon is) utolsó lett, ám az első brit olimpiai síugróként brit rekordot állított fel a sportágban, amit hazájából azóta is csak öten tudtak felülmúlni.

Azért is szurkoltak neki sokan, mert a többi versenyzővel ellentétben szponzorok nélkül, önerőből készült fel és jutott el az olimpiára.

Az odáig vezető útja sem volt épp sima: szerény anyagi helyzete miatt az edzője felszerelését használta, így egyszerre hat pár zoknit kellett hordania a túl méretes síbakancsában. Túlsúlyos is volt, és vastag szemüveget is viselt, ami rendre bepárásodott a síszemüvege alatt. Amikor megtudta, hogy indulhat a játékokon, épp vakolóként dolgozott, és egy elmegyógyintézetben volt a szállása. Az indulása után szigorítottak a kvalifikációs szabályokon, így a következő három olimpiára való kijutással már hiába próbálkozott – ugyanakkor könyvet írt, később olimpiai fáklyavivő is lett, sőt jogi diplomát szerzett.

A szupersztár háziasszonyok

Ha már a szigetországnál tartunk: 2002-ben több mint hatmillió brit szurkoló maradt fenn éjfél után is, hogy öt nőnek szorítson, akik seprűvel a kezükben egy gránitkövet csúsztattak végig Salt Lake City curlingpályáján. Rhona Martin, Debbie Knox, Janice Rankin, Fiona MacDonald és Margaret Morton 18 év után nyert téli olimpiai aranyérmet Nagy-Britanniának, 66 év után az első skót sportolókként. „Szupersztár háziasszonyokként” emlegették őket, mivel nem hivatásszerűen űzték a curlinget. Úgy győzték le a fő esélyesnek tartott Kanadát – és a döntőben Svájcot –, hogy először indultak olimpián.

Csak akkor esett le nekik, mekkora tettet vittek véghez, amikor már a dobogón álltak.

„Megszoktuk, hogy Skóciát képviseljük, erre felcsendül a God Save the Queen…” – idézte fel a csapatvezető Martin.

Az otthoni őrületről mit sem tudtak: „Miután megnyertük a döntőt, telefonon hívtam egy barátomat, hogy látta-e. Mire ő: »Mi az, hogy láttam?! Az egész ország nézte!«” – lelkendezett később Rankin. Hazaérkezésükkor ünneplő tömeg várt rájuk a Heathrow-n, s a brit lovagrend tagjaivá is választották őket. „Rabul ejtették az Egyesült Királyság képzeletét” – írta nekik Tony Blair miniszterelnök gratuláló levelében. Miután átvették a kitüntetésüket a királynőtől, családjukkal az előkelő Claridge's hotelben szálltak meg. „Három év múlva az egyik lányom kérdezte, mikor alszunk újra ott” – emlékezett Knox.

Majd visszazökkentek a hétköznapokba: „Még mindig vannak ügyfeleim, akik felismernek” – mondta nyolc évvel később MacDonald, aki továbbra is egy autókereskedésben dolgozott. Az ő esetükben is szó volt mozifilmről, viccesen még találgatták is, vajon melyiküket fogja Julia Roberts alakítani, de ez nem valósult meg. Martin később azt mondta, őket nem is a pénz vagy a hírnév érdekelte, „akkor is mindent beleadtak volna az első helyezésért, ha a nyeremény csak egy tányér lasagne lett volna”.

Szép sportág, ronda ügy

A fentiekhez képest sokkoló eset az amerikai műkorcsolyázó Nancy Kerrigané, akit 1994-ben két nappal a téli olimpiai válogató előtt, egy edzése után egy férfi az öltözőfolyosón viperával térden ütött. Pontosabban szerencsére térd felett találta el, majd a vészkijárat üvegét szétfejelve távozott. Kerrigan zúzódásokkal megúszta, de a válogatón nem tudott elindulni, azt riválisa, Tonya Harding nyerte. A második helyezett Michelle Kwan (az ügy egyik hőse) végül átengedte Kerrigannek a saját olimpiai kvótáját, az FBI pedig közölte, hogy a merényletet Harding exférje és testőre tervelték ki. A testőr bűnösnek is vallotta magát, ám Tonya Harding tagadta, hogy ő akarta volna ily módon kiiktatni az ellenfelét. Végül az exférj is feladta magát, tettestársaként Hardingot megnevezve. A nyomozók egy kukában egy papírt is találtak, amelyen Kerrigan edzésidőpontjai szerepeltek – Harding kézírásával.

A lillehammeri olimpián mégis mindkét nagy rivális indulhatott, a versenyre kiemelt figyelem összpontosult.

Kerrigan egy ukrán lány mögött egyetlen tizedponttal lemaradva ezüstérmet szerzett (tragikus hős maradt), Harding pedig – miután elszakadt a korcsolyafűzője – csak nyolcadikként zárt. Az USA-ban a háztartások közel fele követte a tévében a versenyt, ezzel minden idők hatodik legnézettebb műsora lett. Tonya Harding később elismerte, hogy akadályozta a nyomozást, de azt nem, hogy a támadáshoz köze lett volna. A bíróság elítélte, bajnoki címétől megfosztották, a sportból örökre kizárták. Később fizikai munkából – hegesztés, festés, autószerelés – élt, sőt bokszolt is, de a nevét megváltoztatta. Kerrigan pedig modell, színész, médiaszemélyiség lett. Történetüket az Én, Tonya című fekete komédia dolgozza fel.

Traumák után is talpon

Felemelő sztorit az élet a korcsolyázás világában is írt – szintén az USA-ban, a fenti botránnyal nagyjából egyidőben. Az amerikai gyorskorcsolyázó Dan Jansen 1988-ban favoritként érkezett Calgaryba, pár órával a versenye előtt azonban leukémiában elhunyt a 27 éves nővére. Jansen ennek ellenére elindult, versenyzését a testvérének ajánlotta, ám abban a lelkiállapotban mind az 500, mind az 1000 méteres futama közben elesett. A történetéhez tartozik, hogy sem előtte Szarajevóban, sem utána Albertville-ben nem jött össze neki az aranyérem. 1994-ben, Lillehammerben próbálkozott utoljára 28 évesen – gyakorlatilag már esélytelenként. Az utolsó futamában 1000 méteren azonban mindent beleadva világcsúcsot repesztett, majd meghatódva korcsolyázott egy tiszteletkört, mielőtt olimpiai bajnokként abbahagyta volna – a csúcson. George Vecsey amerikai újságíró írta róla: „Dan Jansen gyorskorcsolyázóként nem a rák vagy az AIDS ellenszerét találta fel, de a maga módján megmutatta, hogyan kell kitartóan továbblépni, anélkül, hogy az ember az őt ért csapásoktól megkeseredne.”

1998-ban Naganóban pedig az osztrákok klasszis lesiklója, Hermann Maier bizonyult – Bruce Willis után szabadon – „sebezhetetlennek”.

Túlélt ugyanis egy hatalmas esést, amely során másodpercekig a levegőben repült, majd földet érve két kerítésen is átbucskázott.

Az ijesztő balesetből talpra állva (térdficammal és vállzúzódással) néhány nappal később aranyérmet nyert óriás-, illetve szuper óriás-műlesiklásban is! Megpróbáltatásai itt még nem értek véget: 2001-ben olyan súlyos motorbalesetet szenvedett, amelyben majdnem elveszítette a lábát – de ebből is sikerült felállnia. Mi több, kijutott a 2006-os torinói téli olimpiára is, ahol egy ezüst- és egy bronzéremmel tette teljessé a gyűjteményét. Nem hiába kapta a Herminator becenevet, sőt egyesek már-már Herkulesi erőt tulajdonítottak neki.

Források: mensjournal.com, people.com, athletenetwork.com, theguardian.com, Wikipedia