Halál, hol a te győzelmed? – a gyászfolyamatról
Számomra kedves személy temetésére készülök. Az első, megnyugtató választ a halál kérdésére egy pap szentbeszédében hallottam, akkortájt, amikor megismertem őt. Az ifjúként felfoghatatlan valóságot megszelídítve mutatta be számomra az atya, mivel olyan életeseményekhez hasonlította azt, amelyeket már átéltem. Minden veszteség, minden életszakasz lezárulása egy kis halál, amely felkészít bennünket a végső, nagy búcsúzásra ettől a világtól.
A haldoklás művészete
A jelentős kultúrák és vallások mind megalkották elméleteiket az emberi élet utolsó szakaszának helyes megéléséről, amelyeket halottaskönyvekben vagy szent iratokban rögzítettek. A keresztény tanítás szerint az Isten szavába vetett hit megőrzése a testi kínok mellett is feltétele a jó halál kegyelmének. Ma, a fejlett orvostudomány és gyógyászati technológia idején könnyen elfelejtkezünk róla, mi vár mindannyiunkra.
Leginkább egy szeretett személy elveszítése vágja arcunkba kíméletlenül, amiről nem szeretnénk tudomást venni: az életünk véges e földön.
Letaglózva
A pszichológiai szemléletmód szerint a gyász hosszú ideig tartó folyamat, amely több fázison át vezet el bennünket az önmagunkhoz, illetve a világhoz való új viszonyuláshoz. Szerettünk halálhírét követően egyfajta sokkos állapotba kerülünk, amelyet az érzéketlenség, a halál tényének elutasítása jellemez, és amely néhány órától több napig is tarthat. Leginkább váratlan halálesetnél találkozhatunk a gyászoló bénultságával, hiszen a közlés a veszteségről annyira hihetetlen és elfogadhatatlan még, hogy a személy nem veszi tudomásul, tagadja annak lehetőségét.
„Jeruzsálemi asszonyok, magatokat sirassátok!”
Jézus szavai arra az állapotra utalnak, amikor szembesülünk a bennünket ért veszteséggel. A hajdani siratóasszonyok is az érzelmek felszakadását segítették jajveszékelésükkel, mivel a fájdalom megélése fontos fázisa a gyászfolyamatnak. A temetési szertartás lehetőséget nyújt a visszafordíthatatlan elfogadására, bár erősen felkavarja a búcsúzókat. Az intenzív indulatok időszakában a bánat, harag és bűntudat érzései váltják egymást. Utóbbi fokozott, amennyiben nem sikerült elköszönni, nem mondhatta el a gyászoló, amit szeretett volna, vagy nem tudta kifejezni szeretetét a haldokló iránt, illetve ha konfliktusos volt kettejük kapcsolata.
Merre vagy, kedvesem?
Amikor elveszítünk valakit, a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben véljük megpillantani, majd csalódottan vesszük tudomásul tévedésünket. Kitartóan keressük mindazt, ami rá emlékeztet, azokat az értékeket, amelyeket beépítve magunkba kicsit olyanná válhatunk, mint ő, ezzel megtalálva a hozzá vezető ösvényt. A gyászmunka során a halottról való fantáziálás támogatja a vele kapcsolatos emlékképek hosszú távú bevésődését, ami által birtokolhatjuk, szinte életre kelthetjük őt. Mindez azonban csak ideig-óráig segíthet át bennünket a veszteség fölötti szenvedésen.
Ennek az érzelmi káosznak a dinamikája egy hullámvasúthoz hasonlít, ahol a kétségbeesett kutatást a megtalálás miatti megkönnyebbülés, majd a valós veszteség okozta csalódás és bánat váltja fel.
Kép: x1klima / Flickr
Önmagunkra találva
A gyászfolyamat néhány hónap, legfeljebb fél év alatt lezajlik, ám előfordulnak visszaesések évfordulók, ünnepek alkalmával. A hagyományos gyászév jelentősége, hogy ezalatt minden fontos esemény megtörténik a halott nélkül, ami alkalmat ad az alkalmazkodásra. Amikor az elhunyt végül belső alakká válik, a gyászoló elkezdheti felépíteni új kapcsolódását önmagához és a világhoz.
Különösen közeli személy elveszítése esetén rendülhet meg annyira az identitás, mintha a gyászoló az elhunyttal együtt „meghalna”, elveszítve saját személyiségét. Ilyenkor annak újjáépítésével ér véget a gyászfolyamat.
Hogyan segítsük a gyászolót?
A gyász eltérő fázisaiban különbözőképpen nyújthatunk támogatást. A legfontosabb a gyászoló elidegenedésének meggátlása. Az érzéketlenség állapotában fontos jeleznünk, hogy szabad így viselkednie. Ha azonban tartósan elfojtja az erős érzelmeket, az pszichoszomatikus tünetképződéshez vagy depresszióhoz vezethet.
A vallásos emberek hajlamosak lehetnek a gyász elnyomására, mondván, az elhunyt már jó helyen van, nincs miért siratni. Ez igaz, de nem is miatta fontos a gyászmunka, hanem mert a hátramaradottak mentális egészségének ez feltétele. Súlyos pszichológiai problémát eredményezhet az is, ha nem gyászoljuk az elhalt vagy művi úton abortált magzatot.
A harag, bánat, tehetetlenség és bűntudat megengedése megkönnyebbülést okoz, a düh kivetülésének tudomásul vétele, az együttérzés, megértés mind azt segítik, hogy az érzelmek szabad utat kapjanak. Ebben a szakaszban az elakadás krónikus gyászhoz vezet. A megsemmisítő fájdalommal szemben a harag és bűntudat kifejezése, az elhunyttal való viszony tisztázása lehet hatékony.
A halottal való belső párbeszéd idején hagyjuk újra és újra elmesélni a vele kapcsolatos fantáziákat, mivel ezek tartják életben a gyászoló érzelmeit. Ilyenkor a legnagyobb a veszélye a halálba követésnek, amit empatikus jelenlétünkkel meggátolhatunk.
Amikor az elhunyt belső kísérővé válik, a gyászoló túljutott a súlyos gyászán, azonban az utolsó szakaszban is elakadhat, ha a halott második személyiségként telepszik identitására. Ilyenkor az önállósulás facilitálása támogatja a sikeres gyászmunkát.
Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
