Hajléktalan a templomban
Szombaton késő délután kaptam észbe: másnap nem tudok misére menni. A Normafán sétáltam egy ismerősömmel, akitől sietve elköszöntem, majd egy közeli templom felé vettem az irányt. Elkéstem, a harangszó már elhangzott. Nem volt bátorságom előre ülni, hátul húzódtam meg.
Kép: Pxhere
Az elmúlt időszak sok feszültséget hozott, ezért különös belső készülődéssel érkeztem. Próbáltam figyelni az olvasmányra, amikor hirtelen egy csapzott, erős testalkatú férfi rontott be a templomba. Szinte az oltárig rohant, majd visszafogta magát, és mellettem huppant le a padra.
Kétségbeesése szinte tapintható volt. Halk, kapkodó suttogással hozzám fordult. Nem értettem minden szavát: az alkohol és fokhagymaszag szinte összemosta a mondatokat. Időnként elismételte, amit szeretett volna megértetni. Fáradt, lapos tekintete néha kérlelőn rám emelkedett. Kihallottam, hogy próbál munkát találni, de szállóra nem megy be. Határozottan ismételte: „Nem megyek be szállóra!”
Egyszer csak koszos kezeibe temette arcát, majdnem sírt. Hangosan kérdezte: „Mit szól majd az Isten, ha Kisgábor megöli magát?”
A hívek közül néhányan hátrapillantottak, de nem mozdult senki. Én sem tudtam figyelni sem rá, sem a misére. Próbáltam rávenni, hogy beszéljen az atyával. Talán segíthetne neki. Reménykedtem, hogy a perselyadományok egy része valóban hajléktalanokhoz jut. Kisgábor csak rám nézett, majd egy újabb lendülettel kipenderült a templomból. Kicsit megkönnyebbültem.
De nem maradt sokáig távol. Visszatért, újra beszélt hozzám, könyörgött a kétszáz forintért. A prédikáció végére alig tudtam figyelni. Az atya arról beszélt, hogy pénzért sok mindent vehetünk, de az igazi értékek nem megvásárolhatók. Nem tudom, Kisgábor hallotta-e.
A mise végére előkészítettem kétszáz forintot. Ennyit kért. Oda akartam neki adni, de a segítő halkan rám szólt: „Ne itt.” Így, amikor Kisgábor felém tartotta koszos kezét, nem mertem nyújtani.
Kép: Fodor Krisztina
A Miatyánk alatt szép hangosan mondta az imát. Tudta a szöveget, szabatosan, érthetően. Megfordult a fejemben, hogy a végén kezet kell vele fognom. Szerettem volna, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez könnyű volt. Inkább elhúzódtam.
Az áldozás után visszatértem a helyemre. Kisgábor közben a templom közepén hallelujázott. Néhányan összenéztek, páran sietve távoztak. Amikor én is elindultam kifelé, újra ott állt, kezét nyújtva. Már nem adtam neki semmit.
Hazafelé szégyenérzet gyötört. Együtt sem tettünk érte semmit. Csak csitítottuk, mint egy színházban a hangoskodót. Nem értettük meg. És nem karoltuk föl.
Talán leginkább ez fájt: hogy tehetetlenek voltunk. Együtt is, egyedül is.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
