Gyereknek lenni egy rendhagyó születésnapon
Az elmúlt 21 évben családunk öt tagjának 85 születésnapja volt, ugyanennyi névnap, 21 karácsony és húsvét, szilveszterek, házassági évfordulók, ballagások... Ennyiszer kellett megszerveznünk, hogy lehetőség szerint mind együtt legyünk, összeigazítsuk a naptárakat, legyen mivel örömöt okozni az ünnepelt(ek)nek, és az időben meg is érkezzen, legyen rá pénz, olyan legyen, amilyennek lennie kell, és ne felejtsük itthon. Kitalálni, hányan leszünk és hányfélét eszünk szívesen – mivel lehet az ünnepi hangulatot érzékelhetővé tenni az asztal mellett. Ehhez bevásárolni, kikeresni, megfőzni, megrendelni, megteríteni, lefoglalni.
Vendégeket ellátni – öt hatévest, húsz tizenkétévest vagy egész osztályt a társadalmi igazságosság nevében, valamint nagyszülőket, keresztszülőket, barátokat. Döntéseket hozni a meghívandók listáját illetően – vagy bevállalni, hogy nem hozunk döntéseket. Igazságot tenni. És mindeközben figyelni, hogy jó legyen, hogy az ünnepelt ünnepelve érezze magát, és a hangsúly ne kerüljön át oda, ahova nem kéne.
Felnőtt feladatok ezek. Sőt, szülői feladatok. A bennünk élő belső szülőt igénylik: okosnak és felelősségteljesnek kell lenni, koncentrálni és egyensúlyozni. Tegye fel a kezét, akinek a családjában ezek nem anyukára hárultak! Köszönöm.
A héten születésnapom volt. Ez a hétfő reggel nem kedvezett a magánéleti részletkérdéseknek, hiszen közvetlenül az önkormányzati választások mindenkit kicsit felkavaró éjszakája után voltunk.
Így a munkatársaim felköszöntése valóban meglepetésként ért. Személyes is lett, jólesett.
A nap többi részével kapcsolatban nagyjából tudtam, mire számíthatok. Egy korábbi családi programegyeztetés kapcsán elhangzott „ne hétfőn menjünk”-ből tudtam, hogy otthon lesz a család, és valamivel készülnek. Megfelelő pillanatban elejtettem a megfelelő megjegyzést valamire, aminek a beszerzése nem volt irreális feladat a család többi tagja számára, tehát ajándék is lesz. Mindenkinek jobb, ha olyan ajándékot kap egy anyuka, aminek örül, nem igaz? (Nagy virág meg minek a nőknek? Nem eszik meg, és elhervad!) Érzékeltem egy délutáni extra bevásárlás lezajlását – így feltehetően ünnepi vacsora is készül. (Erről később a férjem szóban biztosított is.)
45 évesen az ember nem szervez magának gyerekzsúrt – ennyi megkönnyebbülés nekünk is jár. Tettem azért egy kísérletet a barátnőim rábeszélésére egy spontán koccintásra – már csak a választási eredmények kibeszélése is indokolhatta volna ezt. De ötünknek 14 gyereke van, tudtam magam is, hogy a próbát ugyan megérte, de az esélye nagyjából nulla. Ki is mentették magukat, ilyen az anyukasors.
Szép este lett volna így is, a kontrollom alatt tartott komfortzónámon kényelmesen belül maradva, kipipálva, elintézve. És aztán egészen varázslatosan nem ilyen lett. Tele volt meglepetésekkel.
A vacsorában, az igazán meglepetés, mégis eltalált ajándékban (és azért az irányítottat is megkaptam!), a nagy virágban, mert a haszontalan dolgoknak lehet a legérdekmentesebben örülni, az idegeskedés teljes elmaradásában, a meglepetésvendégként betoppanó barátnőkben (és a barátnők érkezése előtt a lakásban még rendet is rakó családtagokban!), hogy tényleg nem jöttem rá, hogy jönni fognak, amíg meg nem érkeztek. A legcsodásabb az volt, hogy az egészben nem szülőként, hanem gyerekként lehettem jelen. Azt hiszem, talán 30 éve először! A felnőttszerepből, sőt, szülőszerepből kiesve, a bennem élő szabad gyerek élvezhette, hogy őt – igen, őt! – ünneplik, és hagyhatta.
Megengedhette magának, hogy őszintén meglepődjön, hogy egyszerűen csak örüljön. Hogy úgy érezze, szeretik ott, ahová mindenekelőtt tartozik: a házasságában, a családjában és a baráti közösségében. Boldogító volt.
Réges-rég emlékszem ilyen gyerekkori születésnapokra, amikor átéltem, hogy ez az alkalom értem van, működött a meglepetésfaktor, spontán, őszintén és maradéktalanul tudtam örülni. Amikor nem jutott eszembe az elpakolás meg a mosogatás (elvégre az nem az ünnepelt gyerek dolga). Nem jelenti ez azt, hogy a többi születésnapért ne lennék hálás, vagy azok rosszak lettek volna. Felnőtt-születésnapok voltak. Rendben vannak azok is.
De rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy itt és most, ennyi felnőtt-születésnap után sütkérezhessen mások szeretetében a bennem élő gyermek. Nehezen írható le az a pillanat, amikor egyszer csak tudatosult bennem, hogy nicsak, kibújt, jól van, sőt, nagyon jól van.
Mi kellett ehhez? Egy kis pszichológia.
Az imént körbeírt „felnőtt-születésnapok” szereposztásában bennem, a családanyában – még a saját születésnapjaimon is – a belső szülő került előtérbe. A mostani születésnapon viszont a férjem tudatosan és átgondoltan beleállt a szülőszerepbe, így én ráérezhettem, hogy nekem nem kell most fenntartanom a kontrollt, és előengedhettem a gyereket magamból.
Egy születésnap amúgy is alkalmas arra, szimbolikus ereje lévén, hogy a belső gyereket előhívjuk.
Most azért érezte ennyire biztonságban magát a bennem élő kislány, mert ezt a konkrét helyzetet előkészítette, megelőzte egy hosszabb párterápiás folyamat, amelyben épp ezt az egyensúlyt tanultuk: a szülő és a gyerek helyett a két felnőtt kezébe adni az irányítást a házasságunkban, megengedve, hogy olykor mindenki lehessen kicsit gyerek, és érezhesse a másik segítő gondoskodását minden tekintetben. Ezen a születésnapon meglepetésszerűen felszabadult bennem ez a gyermeki öröm, mert biztonságban éreztem magam érzelmileg, fizikailag egyaránt.
És ez jó. Ne féljetek.
Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>