„Gyékényszálakkal rajzolni felemelő érzés”
Szegedi Torella Alíz az erdélyi magyar népi kultúra egyik követe, aki nem szóban, nem írásban mesél, hanem vászonba szövi, fonja, festi a történeteit. Meséket fon gyékényből, a női esszenciát, a régi emlékeket jeleníti meg, társadalmi jelenségeket ábrázol művészetével. Ötvözi a hagyományt és a modernséget, keze által csoda teremtődik a gyékény, a vászon, az aranypor, az akril és az olaj találkozásából.
– Számos kiállítást tudhatsz magad mögött, munkásságod külföldön is elismerik, és olyan projektek kötődnek a nevedhez, mint a Hagyományok Újrahasznosítása vagy a Remese (környezettudatos gyermekdivat-tervezés), illetve az Organikus művészet Kós Károly szellemében. Magától értetődött számodra, hogy a gyékényfonás lesz a te utad?
– A falu gyermeke vagyok, egy olyan falué, amely főleg a természeti adottságai miatt jelenleg is az élő hagyományok egyik színtere. A Maros megyei Mezőségen ember és természet szimbiózisban él. Így én is már nagyon fiatalon szívtam magamba a természet iránti tiszteletet és a helyi hagyományok iránti szeretetet. A történetmesélés és a gyékényfonás közepette nőttem fel. Édesapám, Szegedi László népművész volt egyben a mesterem is, aki elültette bennem az ember–természet kapcsolat fontosságának magvait. Ismerte a természetes nyersanyagok, a gyékény feldolgozásának technikáit, és emellett minden motívumot, szokást és babonát is, ami ezekhez fűződött. Édesanyámtól pedig megtanultam azt, hogy miképpen alakítsam át a művészet segítségével a tündérmeséket valósággá. Kamaszként az emberi lélek misztikuma érdekelt leginkább, később a népi kultúra, az antropológia volt a fókuszban, felfedezni különböző népi kultúrák között a kapcsolódási pontot. Ilyesmik izgatták a fantáziámat, ehhez viszont szükséges volt eltávolodnom a gyökerektől. Hogy a kérdésre válaszoljak, kezdetben magától értetődő volt, aztán jött egy korszak, amikor eltávolodtam, jobban érdekelt a haladás, az innováció.
Most már tudom, hogy a gyékény választott engem, hogy általam meséljen a természetről és az életről.
– Mit jelent számodra a gyékény?
– A gyékény a vízből emelkedik az ég felé, különleges növény. Mindamellett, hogy ősidők óta jelen van az ember háztartásában, kiváló alapanyag plasztikus alkotások létrehozásához. Számomra a gyékény jelenti a kapcsolódást a múlttal, ugyanakkor kifejezési eszköz az ember és természet közötti viszony körvonalazására. Egy elveszni látszó világ, a hagyomány, a népmesék és a modern társadalom esztétikai igényének metszéspontja. Az alkotásaimban meghatározó a posztmodern természetközeliség, az újrahasznosítás és a nagyon mély jelentésű népi motívumok újrakontextualizálása. Műveimmel igyekszem nyugalmat ébreszteni a szemlélőben, s megpróbálom összekapcsolni a múltat a jelennel, hogy olyan álmokat szőjek, amiben a jövő gyermekei is magukra találnak. Küldetésemnek érzem a környezettudatos alkotást, és ennek a szemléletnek a népszerűsítését, ezért gyakran tartok kreatív műhelyfoglalkozásokat, ahol nemcsak tárgyalkotást tanulhatnak a résztvevők, hanem megismerkedhetnek a természeti környezettel, hagyományos mesterségekkel, inspiráló történeteket hallhatnak a témában.
Több, mint tíz éve én magam is ebben a pörgős magyarországi fővárosban élek, minden ízében szeretem, ugyanakkor igyekszem a művészetemmel a lassú élet felé terelni a figyelmet.
Próbálok rámutatni arra, hogy a trendiség nem zárja ki a természetességet, a természet felé irányulást. Hiszem, hogy érdemes lassítani, ráérősen mélyeket lélegezni. Nem szabad, hogy arról szóljon az élet, hogy csak robotolunk, s nem érünk rá egy kicsit sem megpihenni. Kevés az időnk, ha pedig mégis van egy kicsi, akkor azt azzal töltjük, hogy pánikba esünk. Őszintén remélem, hogy év végére mindenki lecsendesedik, körültekint a lakásában, visszapillant az emlékeire, de nem nosztalgikusan, csak épp annyira, hogy erőt és inspirációt merítsen belőlük a következő évhez.
– Milyen segédeszközöket használsz az alkotói folyamat során?
– A gyékényszálak könnyen formálhatók. Munkáim során különböző technikákat alkalmazok, ilyenek a fűzés, fonás, szövés, gyurmázás, hímzés. Egyes tárgyak megalkotásához nem kell más, mint az alapanyag, de vannak bonyolultabb formák, amelyek kaptát igényelnek, ezeket fából vagy drótból készítem, majd ezeket a formákat körbefonom (ilyen például az emberszabású szobor). A miniatűr szobrok készítése valamivel különlegesebb, bár kizárólag gyékényből készülnek, részben gyurmázás, részben fonás technikájával készítem el, addig simogatom, mígnem „életre kelnek”.
A gyékényfestményeket vakációalkotásnak nevezem, ezek vizuális metaforák, amelyek segítségével történeteket, élményeket mesélek, remélve, hogy a nézőben nemcsak kíváncsiságot, hanem akár tudatalatti szinten jóérzést keltek.
Festményeim, gyékényrajzaim (de főként a gyékényportrék) végül mind-mind az élet törékenységének, az egyediségből fakadó különlegességnek a témáját járják körül. Hiszen minden egyes élettörténet egyedi! Azt kívánom megmutatni, hogy mi, emberek is a természet része vagyunk, nem tudunk kiszakadni ebből a valóságból.
Az ember, akár egy gyékényszál, saját környezetének része. Minél erősebb az összefonódás, az összhang a környezettel (gondolok itt családi, baráti, kulturális, természeti környezetre), annál tovább marad életben.
– Mi ebben a hivatásban a legnehezebb?
– Azt elérni, hogy ne bűntudattal üljek le és keljek fel a munkaasztaltól. Az én életem is pörög, be vagyok táblázva, a gyékényművészet viszont egyfajta átszellemülést, lelassulást kíván. Nehéz az átállás.
– Minden egyes alkotás a „gyermeked”, de van olyan kreációd, amelyik különösen kedves valamiért a szívednek?
– Valóban minden alkotásom a gyermekem, akiket egyszer csak szabadon engedek, bízva, hogy otthonra találnak olyan lakásokban, ahol szeretve lesznek. Minden kreációm a legkedvesebb az alkotás pillanatában, de természetesen vannak olyan alkotások, amelyek valamiért még mindig friss élményként élnek bennem, vagy olyanok, amik mostanában készültek. A legutóbbi alkotásaimat tudom megemlíteni, mert úgy érzem, érdemes beszélni róluk. A tavaszi időszakban, a karantén ideje alatt vetemedtem neki egy nagyobb alkotásnak. A „Honvágy” címet viseli. Bár egy személyes történet, hosszas introspekció eredménye, mégis olyan általános és kortárs problémákra reflektál, mint a 20-21. századhoz köthető népvándorlás, a modern nomád életmód, kiszakadás a saját kulturális környezetből, lelki átalakulás, és felteszi a nagy kérdést, hogy vajon otthon vagyok-e önmagamban, és vajon mit is jelent otthon lenni.
– Min dolgozol mostanság?
– Mostanság azt kell mondanom, hogy elkapott a vírus áradása, s mint egy szörfös lovaglok a vírus okozta lelkiállapotok hullámain. Közben megfigyelem a környezetet, a közvetlen és a virtuális környezetet. Ennek a megfigyelésnek része egy tavasszal elkezdett és még be nem fejezett alkotásom, a „Transzparens”. Ez, úgy sejtem, egy installáció lesz: műanyag lapokra gyékénnyel hímzett életképeket tartalmazó átlátszó képek, amelyeket – mint a ruhákat – kiteregetek a kíváncsi szemek örömére. És persze jön a karácsony, családi portrékat készítek, mert ezek igazán különleges ajándéknak számítanak.
A Magyarok közösségben sorozat legújabb részei a Külhoni Magyarok honlapon is elérhetők.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
