Gyalog az iskolába? Segít a Pedibusz-közösség!

Az első próbajáratok 2021 novemberében indultak a Hajós Alfréd Általános Iskolához, azóta ezek lettek a H1-es és H2-es járatok, a kísérők száma pedig időközben huszonhatra duzzadt, de egyre több a jelentkező gyermek is.

Fókusz a gyerekeken

A kísérők mindig időben érkeznek, egyikük, Pap-Klára Márta nyugdíjas pedagógus már egy ideje tagja a csapatnak, de megjegyzi, hogy nem volt még a maihoz fogható eső. „Az indulás mindig pontos, jobb, mint a MÁV” – mondja Márta, aki természetéből fakadóan mindig kereste azokat a lehetőségeket, amikor másoknak segíthet, vagy előremozdíthatja egy közösség, különösen a gyerekek ügyét. „Hogy miért segítek? Inkább az a kérdés, hogy ugyan miért ne tenném, ha megtehetem?” Amikor tudomást szerzett a Pedibuszról, rögtön megpróbált bekapcsolódni, hiszen a H1-es járatként ismert vonalon jár szerda és csütörtök reggelente. Egy szomorú családi veszteség miatt is fontos volt Márta számára, hogy az idejéből adjon másoknak, és kevésbé figyeljen a saját fájdalmára. De szempont volt számára a saját egészségének védelme is – így köti össze a kellemeset a hasznossal.

A járatokat mindig két felnőtt vezeti, most Fehér Dániel a második sétáló, aki szülőként lett kísérője a programnak. A két kísérő felveszi a láthatósági mellényt és a Pedibusz-kártyát, majd útra kelünk. Ezzel a járattal nagyjából tizennégy gyerek szokott közlekedni csütörtök reggelente, jellemzően ketten-hárman jönnek a végállomásra. Hétfőre és péntekre tudatosan nem is terveztek járatot, hiszen ezeken a napokon a gyerekeknek az összes tankönyvüket cipelniük kell. A kísérők beosztása öt-hat hétre előre készül el, minden napra vannak tartalék emberek. Márta ezen a szeptemberi napon idén negyedszer kísér gyerekeket.

Szupernagyik építik a generációk közt a hidat

Pedagógusként Mártának komoly rutinja van a gyerekek terelgetésében (értem ezalatt a szabályos és biztonságos közlekedést), de ő maga a váltótársait szupernagyiként emlegeti – ahogy beszél róluk, azt érzem, hogy pedibuszos gyerek szeretnék lenni én is. Mesél a kialakuló kapcsolatokról, beszélgetésekről, például amikor óriási ovációt váltott ki annak a felismerése, hogy a kísérő és egy kislány egy napon születtek – ezekből az apró egymásra csodálkozásokból alakulnak a jóízű felnőtt-gyerek beszélgetések.

A gyerekek folyamatosan mesélnek mindenféléről, mi volt a suliban, ki mit horgászott, mit ismert meg a világból. „Reggel még el szoktam olvasni a szülői üzeneteket – folytatja Márta, miközben egy anyukájától búcsúzó kislányt kísér át az úton – jelezték, hogy három gyerek nem jön, akik itt szoktak csatlakozni.”

Kép

Fotó: Éder Vera

Kétszáz méteren belül jön a következő megálló, egy kisfiú futva érkezik az édesapjával, az eső ellenére vidáman csatlakozik hozzánk Erik, harcedzett pedibuszos. Erik vidáman cseveg a tegnapi élményeiről, de a legutóbbi számítógépes játékról is. Kérdezgetem őt, hogyha nem indul a Pedibusz, hogyan jut el az iskolába. „Vagy biciklivel, vagy autóval, az időjárástól függ” – mondja. Márta szerint az a gyerek, aki nem gyalogol, nem járja be a lakókörnyezetét, egyszerűen nem ismeri ki magát a városban.

„Amikor buszra várva nézem az autókat, azt látom, hogy tíz kocsiból nagyjából kettőben ülnek egynél többen. Ez a jelenség katasztrofális.”

Egyre több emberrel találkozunk a séta során, mindenki mosolyog ránk és üdvözöl bennünket, sokan szimpatizálnak a kezdeményezéssel.

Változás lépésről lépésre

Közben a másik kísérőhöz, Fehér Dánielhez csatlakozom, aki szülőként lett pedibuszos, kisfia egyelőre csak vele hajlandó elindulni. Dániel a helyi újságból értesült a lehetőségről, és fontosnak érezte, hogy bekapcsolódjon. Érzékeli és látja, hogy az autós életforma mennyire nem életszerű, ha a reggeli dugóra gondol, különösen elkeseredik. „Nem tetszik, hogy így működik a világunk manapság, hogy autó nélkül a gyerekek és a szülők is nehezen mozdulnak – mondja Dániel –, próbálom magam és a családomat is az életmódváltás felé terelgetni. A fiamnak sem olyan könnyű, elsősként sok újdonsággal kell szembenéznie – de velem együtt nem kérdés, hogy elindul. A hét többi napján sajnos én is autózom – még csak győzködöm a gyerkőcöt, hogy menjünk biciklivel, de ott akad azért biztonsági probléma: én nem mehetek biciklivel a járdán – az elsős fiamat pedig nem fogom leterelni a főútra” – mondja.

A zebránál harminc éve nem látott arcot ismerek fel: volt osztályfőnökömnek mutatkozom be újra, a következő kereszteződésnél pedig csatlakozik egy kislány is az utolsó szakaszra. Édesanyja szintén kísérő, de az utóbbi időben lábtörés miatt kimaradt a járatokból. Az iskola előtt a gyerekek matricát kapnak a pedibuszos albumukba – amelyeket később ajándékokra válthatnak. A kezdeményezés logóját Remsey Dávid grafikusművész tervezte, de a gyerekek választották ki éppen ezt a vidám, sétáló pelikánt a lehetőségek közül. Azt már Mészáros Judit főépítésztől tudjuk meg, hogy Pedibusz-logóval ellátott esőponcsót és egyedi tervezésű vízhatlan tornazsákot kapnak majd a fiatal sétálók, ha betelik a matricás albumuk.

Fotó: Éder Vera

A gödöllői főépítész éppen Hollandiából tért haza, úgynevezett „zöld város” tanulmányútról – onnan, ahol ősszel szinte állandóan esik az eső. „Ott valahogy senki nem panaszkodik – mondja –, utánfutós bicikliben esőkabátban ülnek a gyerekek, de láttam esővédővel fedett mózeskosarat is. Egy tehetősebb országban, felelősebb társadalmi gondolkodásban nem probléma, ha hideg van, vagy esik az eső.

Úgy látom, hogy ehhez társadalmi szinten fel kell nőni. Nem vagyok viselkedéskutató, de a kényelmi lehetőségek elérhetősége magával hozhatta a túlzott kényelemszeretetet.

Olaszországban tanultam, és ott láttam az első példákat erre a gyakorlatra; még óvodásokat is vittek így reggelente” – meséli Judit. – Svájcban országos hálózat alakult ki, minden városban ugyanaz a logó, elérhető és jól nyomon követhető a térképhálózat, amiben látszanak a járatok menetrenddel, utaslétszámmal együtt; nekik összesen 1500 járatuk van országszerte, amelyek hóban, esőben ugyanúgy működnek – valahogy Svájcban sem probléma az időjárás.” 

Mészáros Judit beszél arról, hogy a nyugati példák mellett felvették a kapcsolatot a budakalászi és a sepsiszentgyörgyi Pedibusszal is, merítenek egymás tapasztalataiból. A próbajáratok sikerére alapozva tavaly őszre hat járatot terveztek, de az önkéntesek száma nem mindenhol tette lehetővé a szeptemberi indulást. Van azonban olyan járat, amin elegendő önkéntes van ahhoz, hogy a hét három napján is tud működni.

„Azt remélem, hogy ami előremutató, hasznos és egészséges, és amiről látják a szülők, hogy biztonságosan és jól működik, az terjedni fog, és így rövidesen minden iskolához lesz járat legalább két különböző városrészből, formálva a közösségi együttműködést, észszerűsítve a közlekedést, és élhetőbbé téve a várost. A hozzáálláson pedig csak közösen tudunk változtatni mi, városlakók, szülők, gyerekek, pedagógusok” – mondja Mészáros Judit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>