Függőségek, könnyű és nehéz örömök – beszélgetés Zacher Gáborral
Zacher Gábornak a híres cukrászhoz, sőt a csokoládéhoz is van köze, nem is kevés, de leginkább mégis az orvosi hivatáshoz. És nemcsak azért, mert a diplomáján ez áll, vagy mert régi orvosdinasztia sarja. A szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos legnagyobb szenvedélye a munkája, szabadidejében is szakcikkeket olvas, szót ért a drogos hajléktalannal, a gyógyszerfüggő értelmiségivel, sőt még a médiával is.
– Amikor dolgozni kezdett, ugyanúgy telt egy toxikológus ügyeleti napja, mint most?
– Nem toxikológusként kezdtem dolgozni. Műtősfiúként kezdtem, mert elsőre nem vettek föl az orvosira. Aztán az egyetem mellett is négy évig ápoló voltam a mentőknél, majd ötöd és hatodévben mentőtiszt. Kiderült, hogy latex-allergiám van, nem viselhetek műtőskesztyűt, ezért váltanom kellett. De a sürgősségi ellátás izgalma az, hogy gyors döntésre és cselekvésre van szükség, a mostani munkámnak is része. Az ide érkező betegek mind krízishelyzetben vannak. A toxikológián egyébként alapvetően nem változott semmi, az emberek mindig is ártani akartak maguknak. A rendszerváltás után egy kicsit kevesebb volt a paciens, a kezdeti eufórikus érzés jótékonyan hatott, de az elmúlt évben ismét egy kicsit nőtt a sürgős esetek száma.
– Függő szenvedélybetegekről van szó?
– Gyakorlatilag itt nem függők vannak, hacsak nem azt nézzük, hogy valamilyen szinten mindenki függő. Bizonyos szempontból ön is meg én is, hiszen én pipázom, és naponta meg kell lennie a két tábla mogyorós csokimnak. Ide olyan emberek jönnek, akik belekerültek valamilyen nehéz élethelyzetbe, és ettől számukra a világ, a lehetőségek egészen beszűkültek, és a keskeny folyosó végén csak a kémiai szert látják, ami segíthet – legalábbis egy időre, mert kiüt. Hányszor találkoztam olyan öngyilkosjelölttel, aki azért vette be a gyógyszert, mert például a férjéről kiderült, hogy daganatos betegsége van! Ahelyett, hogy mellé állt volna, csinált egy marhaságot, aztán szerencsétlen férje jöhetett őt látogatni a toxikológiára. De tipikus az „itt hagyott a pasim, bevettem valamit” történet is. A mentálhigiénés kultúránk semmivel sem fejlettebb, mint az egészségügyi vagy az átlagos tisztálkodási szokásaink. Gondolom, ismeri a statisztikai adatokat arról, hogy például mennyi fogkrémet használunk. A drog és az alkohol olyan, mint a fogban az ideiglenes tömés. Egy időre elfedi a bajt, de ha nem tömik be végleg, csak nagyobb lesz benne a lyuk.
– Csak ránk, magyarokra jellemző, hogy nem tanultuk meg megoldani a problémákat?
– Nem, de engem nem érdekel a csehek szájszaga. Persze, az is igaz, hogy most gazdaságilag is gödörben vagyunk, és nehéz innen kikecmeregni.
– Mi lenne az Ön tantervében?
– Például megtanítanám a kulturált vitatkozást, a problémamegoldó kommunikációt. Persze ezeknek nemcsak az iskolai tervekben kell szerepelnie, a családi mintában is.
– Mi a különbség a klinikai eset és a hétköznapi értelemben vett függő között?
– Én például nikotin- és csokoládéfüggő vagyok, és semmi motivációm nincs, hogy leszokjak róla. Ebből a szempontból a nálunk fekvő alkoholbeteghez hasonlítok, azzal a különbséggel, hogy tisztában vagyok a kockázatokkal, és ez nem jelent elég motivációt.
– És mi kell a motivációhoz? Az első rossz lelet?
– Az is egyfajta motiváció. Vagy mondjuk, odaáll az ötéves gyerek, és azt mondja, hogy apa, miért füstölsz ennyit? Ez nem jó.
– Az ön fia nem állt oda?
– Soha. De én nem cigarettázom, pipázom. Ha valaki szembesítene egy olyan szituációval, ami miatt le kellene tennem a pipát, azt gondolom, józanul át tudnám gondolni, és azt mondani, hogy igen. Ez a pillanat még nem jött el.
– Van egy másik szenvedélye is, gyakran nevezi magát munkaalkoholistának. Azt olvastam, hogy erről a szenvedélyéről le tud mondani, ha olyasvalaki kéri, aki fontos az Ön számára…
– Gyöngyvér, a feleségem a fék. Többször előfordult már, hogy elém állt, amikor hétvégén indultam volna a kórházba. És akkor elég volt egy mondata, hogy maradjak.
– Ha egy orvos fontos tényeket akar hitelesen közvetíteni, szüksége van a média által megteremtett image-re?
– Az én image-met nem a média teremtette meg, én ilyen vagyok képernyőn kívül is. A média odadugja az orrom alá a mikrofont, én pedig megpróbálok úgy beszélni, hogy az is megértse, akinek kétezres szókincse van, és az is, aki negyvenezresből gazdálkodik. Másrészt annak, amit elmondok, van valóságalapja. Ez fontos. Kezdetben a média használt engem, ma már én használom a médiát. Azt mondom, amit el kell mondanom, néha függetlenül attól is, hogy mit kérdeznek, mert tudom, hogy mi a fontos. Ha így kellek nekik, leadják, ha nem, nem. Minden szakterületnek meg kell találnia a nyelvet, amelyen kommunikálni tud. Nem véletlen, hogy a mentőszolgálatról is egyre többet tudunk, mert ott van a Pali (Győrfi Pál), aki értelmesen tud nyilatkozni. Ha például súlyos baleset történik, nem a szerencsétlen családdal kellene interjút készíteni, hanem az adott osztály vezetőjével, aki elmondja, hogy szakszerű ellátással és kellő rehabilitációval ilyen esetben is segíteni lehet a betegen. A múltkor volt egy műsor arról, hogy egy család hároméves gyermeke neurológiai károsodással született, és gyűjtenek valahánymillió forintot, hogy Ukrajnában őssejt beültetést végezhessenek rajta. A néző erre mit mond? „Az a „piszok OEP ezt nem fizeti, bezzeg a mocsok alkoholistákat a mi adónkból kezelik.” De vajon eszébe jut-e, hogy annak az őssejt beültetésnek talán nincs semmilyen hatása? Nekem már több olyan esetem volt, ahol pontosan ugyanolyan állapotban jött vissza a paciens a beavatkozás után is, csak hatmillióval könnyebb volt a pénztárcája.
Ugyanakkor például a pszichiátriai betegségekről fogalma sincs egy átlagembernek. A laikusoknak el kellene magyarázni, hogy ez az egész nem intézhető el azzal, hogy „kelj már föl, és szedd össze magad!”. Hányan tudják, hogy mi az a bipoláris betegség, a paranoid skizofrénia, hogy miről lehet felismerni a depressziót? Persze ez nem olyan érdekes történet a média számára. Pedig miközben a szcientológusok fennen hirdetik, hogy az antidepresszáns a legnagyobb ellenség, és nem ér semmit, nagyon sok betegen segít.
Pedig vannak jó példák, Czeizel Endre például megismertette a közvéleménnyel a genetikát, vagy Iván László gerontológus mostanában felhívta a figyelmet az idősekkel kapcsolatos problémákra. Tóth Zoltán a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium elnöke számtalanszor elmondta a hivatalos szakmai álláspontot az otthonszüléssel kapcsolatban. Több ilyen szakemberre lenne szükség.
– Így visszanyerhetné az orvostársadalom is a betegek bizalmát?
– Az orvos nem elefántcsonttoronyban él, ugyanolyan ember, mint bárki más. Nem varázsló, de birtokában van egy olyan szakmai tudásnak, amivel jó esetben meg tudja gyógyítani a betegeket. Én homeopátiától még nem láttam beteget meggyógyulni, de medicinális szerektől igen.
– Nemrég egy előadásán arról beszélt, hogy nem a buliba induló kamaszgyerekekkel kell elbeszélgetni a drogról, hanem már óvodáskorban, például meséken keresztül. Milyen mesékre gondolt?
– Egy csomó mesében ott van a kábítószer. Magának mennyi idős a gyereke?
– Mi már kinőttünk a mesekorszakból, a legkisebb is 14.
– Homéroszt olvasott? Ott van Kirké, a varázslónő és a mandragóra. Erről kell elbeszélgetni vele. A szer megváltoztat. Ha beveszem, akkor már nem vagyok ura magamnak. Ezért kell tudni nemet mondani. De van rengeteg ötévesnek szóló mese is: A Kisvakond és a gomba vagy a Hupikék törpikék. Az Alice Csodaországban is kiváló tanmese, a Lewis Carroll meséjéből készült Disney-rajzfilm valójában egy 75 perces trip, hallucinogén elemekkel.
– És a tinédzsereknek mit mesélhetünk?
– Például ismerni kell, mit hallgat, a zene lehet közös nevező. A Quimby kapcsán beszélhetne Kiss Tibiről, aki igazán zseniális, szerintem ő a magyar Jim Morrison. Most éppen tiszta, de nem véletlen, hogy a számaiban „almabort inhalál” vagy fehér csíkot emleget a szerpentinen. Én a most 16 éves fiammal éveken át Stones-t és Nirvánát hallgattam. Jó zene. De Kurt Cobain huszonhét évesen főbe lőtte magát. Bendegúz fiam az életéről szóló könyvet is olvasta.
– És nem gondolja azt egy kamasz, hogy ehhez a baromi jó zenéhez kell az a kis lazulás, amit a szer adhat?
– Talán kell is. De ez egymillió emberből egynek jön be. Az nagyon kicsi esély. Egyébként, ha befolyásolni tudnánk, hogy mindenkinek pozitív hallucinációs élményei legyenek, akkor nagyon egyszerű lenne. Kiosztanánk pénteken 10 millió LSD-bélyeget, és minden magyar boldog lenne pár óráig. De ez sajnos nem garantálható.
– És buli előtt már semmi fejtágítás?
– Minek? Én biztos nem mondanám, hogy ígérd meg, hogy nem próbálod ki. A legtöbb gyerek nem azzal megy el a buliba, hogy drogozni fog, és a tárgyi tudása a szerekről sokkal bővebb, mint a szülőé. Nem a buli előtt kell megpakolni a kis puttonyát, hanem az előtte levő tíz-tizenhat évben. Ezt hívják nevelésnek. Négyéves korban sem lehet a gyereket bedobni a tévé elé, bármennyire is kényelmes lenne néha. Persze a kamaszoknál már egyre több a szürke zóna, de ha ő akar velünk lenni, nincs mese, menni kell. Mert ha nem kommunikálunk, akkor nem ismerjük, és nem tudjuk, mi zajlik le benne. Amikor a 16 éves gyereket anyuka elviszi pszichológushoz, mert nem tud vele kommunikálni, jó ha tudja, hogy az a kapcsolat már 9 évesen elromlott, mondjuk, amikor anyuka és apuka elváltak, és megszűnt a család gömbfunkciója, eltűnt az apamodell. Ezt visszafordítani már nem olyan egyszerű, és többnyire olyankor nem elég csupán a gyermeket kezelni. Nincs a családnál fontosabb. Persze nem a darabszám, a közös vezetéknév vagy lakcím a perdöntő, hanem egy olyan biztonságos közeg, ahol a gyereknek megkérdezik a véleményét, mondjuk, hogy mit főzzünk a hétvégén vagy milyen színűre fessük a szobát.
– Beszéltünk a zenéről, az olvasásról a csokoládéról. Mintha ezek a hagyományos „kedélyjavítók”, mint amilyen a művészet vagy a sport is ma már nem lennének olyan közkedveltek…
– Az emberek 80 százaléka, ha elszív egy spanglit, nevetgél kicsit és talán megkönnyebbül. Kell hozzá egy ezres, és a második slukk után ott a hatóanyag a központi idegrendszerben. Ha ön vasárnapi ebédet főz a családjának, mert tudja, hogy otthon lesz minden „versenyző”, megtervezi, elmegy bevásárolni, elkészíti, tálal... ez legalább 3-4 munkaóra, és akkor még az élvezetek netovábbjáról, a mosogatásról nem beszéltünk. Cserébe megkapja azt az érzést, hogy ott ülnek jóllakottan az asztalnál, és azt mondják. „Anya marha jót főztél!” Vagy: munka után, fáradtan hazaér, és ahelyett, hogy bezuhanna a tévé elé, átöltözik, visszaül a kocsiba, elmegy futni, az első nyolcszáz méteren majd meghal, de lefutja a távot, utána lezuhanyozik, be a fotelba, és azt mondja: „Ez nagyon jó volt!” Persze ezek egyike sem könnyen megszerezhető élvezet. Elfelejtettük élvezni a zenét, a mozgást, az olvasást, az evést, sőt a szexet is.
– Az olvasásnak van jövője?
– A fiam nagyon szeret olvasni. Nem papíron, az igaz, de olvas. A feleségem a múltkor javasolta, hogy vegyünk egy könyvolvasót, mert utazáskor csak az olvasnivalónk vagy nyolc kiló. Hát én kipróbáltam, nem az igazi… Nincs szaga, nem lehet gyűrögetni. Az én Winnetou-kötetemnek története van, hiányzik a hátlapja, rajta van a mustáros kenyérnyom. Nem pótolja egy szerkezet.
– Mindenhová elmegy, ahová hívják?
– Voltam egyházi rendezvényeken is, pedig nem vagyok hívő. De előre elmondtam, hogy a szakterületemről szeretnék beszélni, nem hagyom magam eltéríteni. Én sem akarok a hitéről lebeszélni senkit. Az viszont fontos, hogy amikor valaki bejön a rendelőbe, tisztában legyen vele, hogy nélküle nem megy, ez nem arról szól, hogy majd Zeusz leküldi Pallasz Athénét, és segít.
– Bár a hit ajándék, azért a legtöbb vallás is megkerülhetetlennek tartja a személyes erőfeszítést. A döntés egy keresztény számára sem megspórolható.
– Akkor ez is a nehezen megszerezhető örömök egyike.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>