,,Figyelj ide egy percre, édes fiam!” - Az én nagymamám

Az én mamám. Sokszor összekapunk, néha egymás agyára megyünk – állítólag azért, mert nagyon hasonlítunk –, és igen, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy már 77 éves. Viccelődök azzal, hogy képes mindenben a rosszat látni, és olyan maró cinizmussal él, ami kevesek sajátja. Na de mi van emögött? Egy világháborúban született kislány, egy ’56-ot átélő gyerek, egy fiatal nő, aki túlságosan kevés ideig lehetett boldog élete szerelmével, egy 37 évesen megözvegyült, kétgyerekes anya, aki azóta sem tudott túllépni a fájdalmán. Őt kérdezem arról, hogyan élt, amikor annyi idős volt, mint most én, és milyen szórakozási lehetőségei voltak.

Kép: Gács Valéria tulajdona

– Mama, milyen érzéssel tölt el, ha visszagondolsz a húszas éveidre?

– Nehéz megszólalni. Természetesen elsősorban nagyapádra emlékszem, ő volt az én fiatalságom. Egyébként elővettem az albumot, nézegettem, lehet, hogy van olyan kép, amit te sem láttál még.

Megmutatja a nagy zöld albumot, sorra a fényképeket, magáról és nagypapámról, akit nem ismerhettem. Olyan szépek és szerelmesek, hogy én sem tudok megszólalni. Erre a kezdésre nem számítottam, hát jó, majd ülünk itt csendesen. Radnóti jut eszembe: ,,Kedvesem messze van, és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben…”

Te jó ég! Miért nem beszélgetek vele többet? Mármint komolyan. Nem a suliról, nem csak úgy félvállról, mert tudom, hogy meg kell hallgatni, kivel telefonált aznap. Mennyi története, titka lehet! Nekem pedig ki tudja, mennyi időm, hogy meséltessem? Csak mondjak már valamit…

– Hány éves vagy ezen a képen? (Mama gyönyörű, nyári ruhában ül, és úgy mosolyog, ahogy ritkán látom.)

– Ezen, kérlek szépen, 21. Ez Mátraháza, a nászutunk. 1960 tavaszán találkoztunk először, amikor beléptem a munkahelyemre. Akkor voltam 20 éves, adminisztrátorként dolgoztam, művezetők között, öt férfivel! De a tisztelet megvolt.

Öt férfi! Ejha, gondolom, mindannyian odavoltak érte, de hát úgy tűnik, nagyapám rögtön kiszúrta őt. Igazi love story, szerelem első látásra. Hm. Azon gondolkodom, hova megy ma az ember lánya ismerkedni, ha nem fut össze élete szerelmével a munkahelyén. Leginkább talán sehova, én célzottan biztosan nem. Régen vajon ez másképp működött?

– Ti hova jártatok ,,bulizni” a hatvanas években?

– Ezeknek a községeknek, mint Alsógöd, ahol én születésemtől fogva élek, vagy Dunakeszi, ami még a közelben nagyobbnak számít, saját kultúrházuk volt. Ma ezek a művelődési házak. Itt rendeztek előadásokat, klubdélutánokat, hétvégén táncos mulatságokat. Az én korosztályom többsége ide járt. Akkor jobban összetartottak a fiatalok, tényleg beszélgettek egymással, a fiúk felkérték a lányokat táncolni, főleg, amikor már nem kellett szülői kíséret. Én gimnazista koromban mentem először, akkor még kellett.

– Ezt hogy kell elképzelni? Szemmel tartották minden lépéseteket?

– Azért volt ott büfé, ki lehetett menni egy-egy italra, de igen, inkább a fiatalok táncát figyelték. Gondold el, mit csinálna most egy 17 éves, ha elkísérné az anyukája egy buliba!

Hát ez nagyon jó. A lányokkal épp arról beszélgettünk a legutóbbi egyetemi buli után, hogy a fiú szót polipra cserélnénk. Ugyanis egy idő után eljön az a pont náluk, amikor mintha megnyúlnának a karjaik, és csak vadásznának a kis halak között. Jó, nem általánosítok, csak sajnos ez a jellemző. Őket pedig felkérték táncolni. Valószínűleg, ha ilyen történne velem, úgy viselkednék, mint Meg Ryan a „Kate és Leopold”-ban. Eleinte megrökönyödnék, mint ahogy az emberek nagy része, valószínűleg nem hinném el, hogy létezik ilyen, majd menthetetlenül belezúgnék. Lehet, hogy ez a baj, hogy nem hisszük el, hogy igenis megtörténhet. Mi volt más akkor az én gyönyörű nagymamám idejében? Mama, ha meghallja, hogy egy fiú egy lány után kiabál az utcán – fogalmazzunk úgy, hogy a csodálatát kifejezve –, rögtön megállítja, mindig ugyanúgy: ,,Figyelj ide egy percre, édes fiam!” – és elmagyarázza neki, hogy ez bizony nem a megfelelő módszer. Amikor mondtam neki, hogy ezeknek a fiúknak nem érdemes prédikálni, azt válaszolta: Az én időmben nem így volt, szóval szükségét érzem elmondani, hátha egyszer majd eszükbe jut ez a szerintük bolond vénasszony.

– Rád tipikusan igaz, hogy a ,,bezzeg az én időmben” mondatot minimum napi egyszer használod. Talán már hiányozna is, ha nem hallanám annyit. Mikor kezdődött?

– Akkor, amikor láttam, hogy ti már másképp éltek. Már anyukádék is szabadabban gondolkodtak, például divatba jött a házibuli, amit én nem igazán értettem. Emlékszem, amikor már terveztük nagyapáddal, hogy együtt fogunk élni, de még nem voltam a menyasszonya, meghívott a családja szilveszterezni. Zenét hallgattunk, táncoltunk, elszaladt az idő.

Na de akkor még nem volt ám divat, hogy a lány ott alszik a fiúnál, vagy a fiú a lányos háznál. Legalábbis az én ismeretségi körömben nem.

Mivel ott voltak a szülei, rábeszéltek, hogy maradjak. Géza kint a sezlonyon, én bent az anyja mellett. Reggel korán indultunk, hazakísért, és apám már várt a kapuban: ,,Várd meg, míg elvesznek feleségül!” – mondta szemrehányóan. Ezt éreztem én is, amikor anyukád elkezdett kimaradozni itthonról.

Na meg aztán nálam is, ugye, mamikám? Ezt a mondatot én is hallottam már, és annyira mérges voltam rád! Mert nem értettem, mindig úgy gondoltam, korlátozni akarsz, mert te ezt szoktad meg. Ha belegondolok, fogalmam sincs, te hogyan is szórakoztál.

– Visszatérve a te szórakozásodhoz – hogy nézett ki például egy szombat estéd?

– Nem kellett ahhoz szombat este, nekem a legfőbb szórakozásom a mozi volt. Dédnagyanyád volt a mozi pénztárosa, ezt élvezte a rokonság. Végül is minden filmet láttunk, hétköznap volt két előadás, hétvégén három. 22 éves koromban már anya voltam, megszületett a nagybátyád. Ilyenkor arra a két órára a nagypapára bíztuk a gyereket. Azért hangsúlyozom, nem napokra, nem egy hétre. Jártunk színházba is, a szakszervezetben volt közönségszervező, kultúrfelelős, lehetett bérletet venni. József Attila Színház, Operett. A „Csárdáskirálynő”, „A mosoly országa”… Honthy Hanna, Németh Marika, Galambos Erzsi, Sárdi János, ezek még színészek voltak!

– Ebben az időszakban teljesen természetes volt, hogy mindenki fiatalon szült?

– Ki hogyan döntött. Voltak fiúk, lányok, akik továbbtanultak főiskolán, egyetemen. Nem volt olyan zsúfoltság, mint ma, megválogatták, kit vesznek fel.

A lányok nagyrésze igyekezett, hogy 20–25 éves korára megtalálja a párját. Ez nem társadalmi elvárás volt, hoztuk otthonról.

Ezt most szeretnék visszahozni, bezzeg az én időmben természetes volt! (Nevet.)

Jaj, édes nagymamám, ma már az sem magától értetődő, ki milyen nemű, hiszen abból is van több mint 20! De nem is fárasztalak ezzel, inkább mesélj a te álláspontodról! Én úgyis mindig csak a sajátomat mondtam a te korosztályodról.

– Milyenek szerinted a korombeliek?

– Tisztelet a kivételnek, de nem túl jó a helyzet. Mutatok neked egy könyvet. Huszti Péter „Kik vagytok, hé?” Ha ezt elolvasod, megérted, miről van szó, nem csak a színészekre, a fiatalokra is le lehet vonatkoztatni.

Nézem a könyvet, rögtön tudom, melyik sorra gondol. Huszti itt Zenthe Ferencről ír egyébként. ,,Tenkes kapitányától tanultak ifjú nemzedékek hazaszeretetet, bátorságot, hűséget, férfiasságot, makacs kitartást.” Tovább olvasom. ,,Alázatosan, odaadással fogott neki minden új kihívásnak. (…) Körülötte változhatott és változott is minden, neki nem kellett változnia. Önmaga maradt.” Ránézek mamára.

– Na látod, ez az, ami sok fiatalból hiányzik ma! Elfelejtik azt, hogy ők is lesznek majd idősek. A szülőknek, a családi háttérnek hatalmas felelőssége van, és az iskolának is. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy mivel nekik nem úgy alakult az életük, ahogyan tervezték, ezért a gyerekeiknek mindent meg akarnak adni. Én sem indultam túl fényesen, tényleg annyit akartam, hogy nekik jobb legyen. Az a baj, hogy ez átfordulhat abba, hogy a gyerek már mindennel kapcsolatban azt érzi, neki ez jár. Néha ránézek ezekre a mai fiúkra, és rögtön visszahoznám a katonaságot. A lányoknak meg megmondanám, ne nézegessék magukat, hibákat keresve a testükön, úgy mázolva magukat, hogy az ideáljaikra hasonlítsanak! Vannak ezeknél fontosabb dolgok is.

Mindenki olyan fenemód be akarja bizonyítani, hogy ő a tuti, és ami közben eltűnik, az önmaga.

Ez mennyire igaz! Az a baj, hogy tényleg nehéz helyzetben vagyunk, a Facebook-, Instagram-világban pontosan az egyéniségek tűnnek el. Mama nem is bírja a technikát. Mindig azt mondja, úgy haragszik arra a telefonra. Egyszer az öcsém nála felejtette a mobilját, amely reggel ébresztett. Felhívott minket otthon: ,,Gyerekek, én ezt simogatom jobbra-balra, ahogy ti szoktátok, de még mindig csilingel!”

– Hol lehetett még ismerkedni a közösségi házakon és a mozin kívül?

– Én ugye főleg Alsógödről beszélek, de tudod, milyen jó érzés, hogy itt mindenki ismerte a másikat? Fiús mamák, lányos mamák, egész más volt. Például a húsvéti locsolás.

A fiúk ilyenkor bejöhettek a házba, máskor csak a kapuig, tudod, vagy hazafelé megengedtem, hogy a biciklimet tolják.

Ilonka barátnőmmel már kamaszlányként alig vártuk a húsvétot, készültünk. Ezek a fiúk csapatban jártak, még most is tudom az összes nevet.

Elkezdi sorolni a neveket, mutatja az ujján. Negyediknél jár, megáll, azt mondja, itt baj volt, merthogy az Ilonkának is meg neki is tetszett… na de megoldották.

– Most már a húsvéti tojás sem divat… Mi ezt úgy élveztük, beszélgettünk, izgultunk! Mostanában valahogy úgy eldurvul minden. Amit hallok, ijesztő. Ezek a fesztiválok, amelyek az italról, a drogokról és hasonlókról szólnak! Lehet persze az is, hogy én zárkózottabban éltem-élek itt, ezért másképp ítélem meg.

– Nem bántad a zárkózottságot? Elképzelted, milyen lenne máshol, fiatalon?

– Én, kicsikém, ilyesmin nem gondolkoztam. Azért nem, mert olyan volt a férjem, hogy a te apukádon kívül még egy ilyet nem tudok mondani. Miért vágyakoztam volna, amikor ez boldoggá tett? Jártunk kirándulni, itt a Duna mellett nyáron olyan hangulat volt! Leterítettél egy-két pokrócot a parton, és észre sem vetted, máris egy nagy kör lett belőle. A pestiek jöttek ki hozzánk. Híres emberek is, hatalmas villákat építettek a parton. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy 1956 után épp csak fellélegeztünk, igen nagy szigorúság volt. Néhányan disszidáltak a rokonságból. A mi útlevél-kérvényünket visszautasították, pedig csak Bécsbe akartam menni nagyapáddal. Később, már a halála után egy hajóút során eljutottam oda… az már nem ugyanaz volt persze.

Mondjuk, akkor van remény, mert úgy látszik, jól választunk párt. Igazán hálás lehetek a családomért. Néha azt gondolom, olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz família, sőt, nem egyszer hangzik el a számból, hogy itt valószínűleg mindenki őrült. Ilyen alkalmakkor viszont rájövök, mennyire jó egy kicsit leülni, beszélgetni, vagy csak hallgatni.

– Szerinted mi az, ami a te idődben működött, és most hiányzik?

– Ma már nem látom a közösségeket. Munkahelyeken is ilyen-olyan csapatépítő tréningek vannak, de nem hiszem, hogy az ugyanaz. Pedig kell, hogy valahová tartozzanak a fiatalok. A másik a család. ,,Egy asszonynak szülni kötelesség, egy lánynak szülni dicsőség!” Ez még a Rákosi-időben volt szállóige. Na hát én egyáltalán nem ezt mondom, meg azt sem, hogy most minden húszéves menjen hirtelen férjhez – csak ne veszítsük el a fontos értékeket! A család pedig az egyik legnagyobb értékünk. Na meg, amit a Huszti-könyvben olvastál: fiatalok, maradjatok minden helyzetben önmagatok!

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti