Régen azt sem tudták, hová tűntek télen a madarak – lebilincselő riport a Fertő-Hanság Nemzeti Parkból (+GALÉRIA)

Előttünk egy sárga billegető szalad, majd, amikor túl közel érünk hozzá, felrepül a legközelebbi kerítésoszlopra. Egy piroslábú cankó vészüzemmódba kapcsol, amikor meglát bennünket, hangos „tyú-tyű-tyű” kiáltással védi fiókáit egy karó tetején állva. A nádasban foltos nádi poszáta énekel.

„Azt a mindenit! Böjti réce!” – tör fel hirtelen kísérőmből. Amikor odanézek, ahová Pellinger Attila, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság természetmegőrzési osztályának vezetője mutat, a tojó réce azt „játssza”, hogy megsérült, felkínálva a lehetőségét, hogy elkapjuk, ezalatt fiókái biztonságos távolságba úszhatnak. Fel-le röpköd a víz felett, csapkod a szárnyával, igyekszik elhitetni velünk, hogy sebesült, ám amikor észleli, hogy a fiókák elbújtak a nádasban, békésen odébb úszik. A szakember elmondja: évek óta nem látott itt fészkelő példányt.

Költési időszak van, madarak ezrei népesítik be a nádast. Üstökösgémek húznak el fölöttünk, nem túl gyakoriak errefelé, itt nem is költenek, csak átvonuló vendégek. Egy csapat fiatal barkóscinegét veszünk észre, oly kíváncsiak, hogy ágról ágra repkedve követnek bennünket egy darabig.

Fiókáikat féltő gólyatöcsök csapata mellett visz az utunk, éles vijjogásban törnek ki, próbálnak eltéríteni minket a fiókáik közeléből. 

Pellinger Attila elmondja, idén rekord mennyiségű költést észleltek, magyar oldalon ötven, az osztrák területen háromszáz fölötti gólyatöcspár költött. 

Ez nagy szó, mert, mint közli, több mint három évtizede dolgozik a nemzeti parkban, és előfordult, hogy tíz évig egyetlen pár sem fészkelt a területen.

Kép

A Fertő-Hanság Nemzeti Park természetvédelmi szakembere, Pellinger Attila – Fotó: Velkei Tamás

Minden beavatkozás változást generál

A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban tapasztalható madárbőség nem a véletlen műve, hanem a több évtizede tartó, szisztematikus természetvédelmi munka eredménye. Az a Fertő tó, amit ma ismerünk, lecsapolás után alakult ki. Az elmúlt századokban, ha megtelt vízzel a hatalmas medence, a Fertő és a Hanság teljesen összeért. A víz ide-oda mozgott a két terület között. Amikor lecsapolták a Hanságot, a Fertőre is sor került volna, de a 19. század végén a meder természetes úton kiszáradt, és megállapították, hogy a talaj nem alkalmas szántóföldi művelésre.

Az uralkodó széljárás napjainkban délnyugati, ám korábban északnyugati volt, ezért a vizet a szél gyakran átnyomta a tó déli medencéjébe, ami akár egyméteres vízszintingadozást is eredményezett. Így fordulhatott elő, hogy Sarród (halász)falu ott helyezkedett el, ahol most a nemzeti park Kócsagvárra keresztelt központja található. „Azért, hogy a vízszint lengését megakadályozzák, emelték azt a gátat, amin most haladunk” – mutatja Pellinger Attila, miként osztja az ember alkotta tereptárgy két részre, a Fertő medrére és a szikes mocsárra a területet. 

Az 1990-es évek elején egy élőhelyrehabilitációs program keretében a gáton épült egy zsilip, amivel a lecsapolt mederrész irányába is visszaengedhetővé vált a víz. Ennek következtében sokkal több most ott a madár, mint az újraárasztás előtt.

A siker értékét növeli, hogy a több mint harminc év alatt Európa madárállományai közel harminc százalékkal csökkentek. 

Ennek egyik oka az intenzív mezőgazdaság, a vegyszerhasználat, a talajművelés, továbbá például a vegyszeres szúnyogirtás. A szúnyogirtás azért is különösen aggasztó, mert nemcsak a betegségeket terjesztő rovart pusztítja el, hanem sok más rovart is, amikkel rengeteg gerinces táplálkozik. Minden emberi beavatkozás a természetbe változást indít el az élővilágban, rajtunk múlik a kimenetele. A másik ok a vonuló fajok telelőterületén keresendő: a mediterrán és trópusi területeket érintő népességrobbanás és az ott élő emberek hatása a természetre.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A kócsag a hardver, a viselkedés a szoftver

A Fertő-Hanság Nemzeti Parkban folyó munka akár etalonnak is tekinthető, több száz madárfaj egyedei érkeznek költeni minden évben. Itt meg kell állnunk egy szóra, hogy tisztázzuk, mit jelent pontosan a madárvonulás. „A madarak vonulása nem arról szól, hogy télen elköltöznek délre, valójában a helyzet éppen fordított. Amit mi madárvonulásnak hívunk, annak kialakulása a jégkorszak végével mutat összefüggést: ahogy a jégtakaró észak felé húzódott, úgy tudtak a madarak egyre újabb és újabb területeket birtokba venni. Mivel Közép-Európában télen nincs elég táplálék, a madarak (vissza)vonulnak oda, ahol találnak eleséget. Vagyis azért repülnek délebbre, hogy életben maradjanak. Ez rögzült abban a formában, amit mi madárvonulásként ismerünk” – magyarázza kísérőm. 

Ezt bizonyítja, hogy egyes madarak még ma is olyan akadályokat „kerülnek ki”, amelyek már nem léteznek, genetikailag ugyanis a korábbi útvonal rögzült bennük. A repülési útvonal generációról generációra öröklődik.

A vonulásban számtalan mintázat létezik, nincs két egyforma, időben és térben teljesen különböznek. A hosszú életű fajoknál ráadásul szerepe van a tanulásnak is. Ebbe a csoportba tartoznak a gólyák, gémek, vadludak, hattyúk, a ragadozó madarak, amelyek elélnek akár 30 évig, vagy akár tovább is. A Csendes-óceán egyik szigetén költő Wisdom nevű albatrosz körülbelül 70 éves, és még mindig fészkel. Aki meggyűrűzte 50 évvel ezelőtt, már nem él. 

Három fontosabb szakaszt tudunk megkülönböztetni a vonulás folyamatában: a tavaszi vonulást a fészkelőhelyre, az őszit a telelőterületre, és a kettő közötti úgynevezett kóborlási időszakot. A tavaszi nagyon gyors, mert a telelőhelyről minél előbb a fészkelőhelyre kell érni a madaraknak, hogy biztosított legyen a szaporodásuk. Az őszi lassabb folyamat, csak az időjárás sürgetheti a madarakat. A köztes időszak a „kóborlásé”, ami a tanulás időszaka. 

A madarak vonulási viselkedése sok más téren is eltér. A kócsag – amit a természetvédelmi területeket jelölő táblákról is ismerhetünk – például ma már nem délre, hanem nyugatra vonul, egészen Portugáliáig. Ennek oka az lehet, hogy azok az egyedek, amelyek más irányba repültek, nem élték túl az utat, míg amelyek nyugatra, azok igen, és ezt az „útvonalat” adták át génjeikben utódaiknak. Vagyis a biológiai jellemzők, az evolúciós mechanizmusok akár rövid távon is megváltozhatnak. 

A viselkedést úgy tudjuk a legkönnyebben elképzelni, mint egy számítógépes szoftvert. 

A hardver a kócsag, amely működteti a programokat. Amelyik sikeres, az megmarad és öröklődik, amelyik nem, abba belepusztul az állat, és már nem adhatja tovább az utódoknak.

Folyamatos veszélyben próbálnak túlélni

A madárvonulás szempontjából Magyarországon több faj esetében is a Duna a választóvonal. De mindennek oka van. Vegyük például a darvakat: a Baltikum felől a Tisza térségében érkeztek az országba. Amíg hideg telek tomboltak Magyarországon, Kardoskút környékén gyülekeztek. Ahogy kezdett felmelegedni a klíma, továbbá elterjedtek a mezőgazdaságban alkalmazott ipari termesztési módszerek, a táplálkozóterület (főként a kukorica kapcsán) megnőtt, így az aratás után a tarlókon maradó szemek miatt a terület a madaraknak valóságos Kánaánná változott. 

„Nem azért gyülekeznek pont a Hortobágyon, mert ott olyan különlegesen jó lenne nekik, hanem azért, mert valahol éjszakázniuk kell, hogy biztonságban érezzék magukat a szőrmés ragadozók ellen, és a halastórendszerek sekély vize erre kiváló” – indokol Pellinger Attila. 

Megkülönböztethetünk még rövid és hosszú távú vonuló madarakat, utóbbiak közé azok tartoznak, amelyek átrepülik a Földközi-tengert és a Szaharát. Afrika északi, part menti keskeny sávjába érve erőt gyűjtenek a Szahara átrepülése előtt. „Sajnos itt meg kell említeni egy növekvő problémát: mivel a tengerparti országok a turizmusban látják a jövőt, folyamatosan betonozzák le és építik be ezt a keskeny part menti sávot, ahol táplálkozni tudnának a madarak a sivatag átrepülése előtt.” 

„Mindez rettenetesen lerontja a hosszú távú vonulók túlélési lehetőségeit. A nagyobb út előtt ugyanis zsírt kell(ene) raktározniuk, hogy bírják erővel. A kikötőben vagy a szállodában azonban már nem találnak eleséget” – fest szomorú képet Pellinger Attila. 

Vagyis az, hogy mennyi madár költ a magyar nemzeti parkban, nem csak az ott dolgozók munkájától függ.

A szakember hozzáteszi: azok a madarak, amelyek mégis eljutnak Közép-Afrikáig, ott gyakran a növekvő népességű, fejlődő, de rendkívül szegény lakosság zsákmányául eshetnek – több száz kilométeres hálócsapdával ejtik el a madarakat. Az arab világban a ragadozómadarakat fogják be, mert státuszszimbólumok, máshol a szép, színes fajokat, amelyeket állatkereskedéseknek értékesítenek. Nagyon sok madár már a befogás során elpusztul. A felsorolt okok miatt a hosszú távú vonuló madarak száma folyamatosan csökken, némelyiké drámai mértékben. 

Kép

Gólyatöcsök repülnek a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban – Fotó: Velkei Tamás

Piciny hátizsák kerülhet a madárra

Az ismereteket a szakemberek a madárjelölésekből szűrik le. Pedig alig 150 éve az emberek nagy részének még elképzelése sem volt, hová lesznek télen a madarak. A 19. század vége felé egy dán középiskolai tanárnak támadt az az ötlete, hogy gyűrűzzék meg az állatokat. 

Akkoriban, aki gyűrűzött madarat talált, újsághirdetést adott fel. 

Persze mára sokat finomodott a rendszer. 

Manapság már nem csak a madarak lábára helyeznek gyűrűt, néhány vízimadárfajnál pihekönnyű, élénk színű láb- vagy nyakgyűrűt alkalmaznak. Sőt ma már akár nyomkövetőt is tehetnek az állatokra, ezekbe áramgyűjtő panelt integrálnak, található benne SIM-kártya és antenna is. A készülék egy gyufásskatulya méretének megfelelő kicsiny hátizsákra hasonlít. Ezek a készülékek aránylag drága holminak számítanak, igaz, segítségükkel egy-egy madárról akár több száz visszajelentési információ is összegyűlhet szerencsés esetben. 

A gyűrűzés azért is szükséges, mert a szakembereknek ismerniük kell azt, amit védeni kívánnak. Az egyedi jelölés sok mindenre fényt derít, például arra is, hogy a párok egymáshoz mennyire „hűek”; a nyári lúd például, ha elveszíti a párját, nem keres újat, hanem a közösséget segíti. 

A vadludak egyébként is kolóniát alkotnak, amelyben a fiókák gondozását közösen oldják meg. Ezt is a jelölésből tudjuk: előfordul, hogy a legelő csapatban feltűnnek olyan egyedek, amelyeket addig soha nem láttak. 

Azt is megfigyelték, hogy akadnak párok, amelyek hajlamosak „leadni” a fiókáikat, ezzel párhuzamosan pedig olyanok, amelyek befogadják a kicsiket. 

Miközben beszélgetve haladunk, olykor alig halljuk egymás szavát, úgy gágoknak, csivitelnek a tőlünk nem messze legelő madarak. Pellinger Attilával egy magaslesre mászunk fel, ahonnan gólyatöcsöket, ludakat, szürke gémeket csodálunk. A közelben nádi poszáták dalolnak, amelyek a nádas és a gyep határzónájában költenek. 

Magyarországon négyszáznál több madárfaj fordult elő az elmúlt évtizedekben (persze nem mind vonuló), ezt a számot megközelíti a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén észlelhető fajok száma is. Sikertörténetek is vannak: az 1980-as években még ritkaságszámba ment, ha kócsagokat láttak errefelé – ma már erről szó sincs, mi is elhaladunk egy-egy csapat mellett, amely a nádasban keres táplálékot.