„Eszter mosolya minden Kossuth-díjnál többet ért” – Schmidt Egon 91 évesen is a madarakról mesél
Ha van valaki, akinek mindig fontosabb volt saját magánál az, amivel foglalkozik, Schmidt Egon madarász-író ilyen. Emberek tízezreivel szerettette meg a természetet, miközben korántsem volt természetes, hogy a saját céljait is eléri. A szépséget – vagyis a madarakat – azonban a nehézségek közepette is mindig észrevette. Ha a könyvre gondolok, amelyben megírta az élettörténetét, Gerald Durrell vagy David Attenborough jut eszembe – magyar „változatban”, madarakkal körülvéve. Azt, hogy 91 évesen nekem fog mesélni a kedvenc állatairól, nem is reméltem. Eddig az interjúig.
– Számolta, hogy életében összesen hány madárfajjal találkozott?
– Nem, de hogy a hazai fajok mindegyikével, az biztos! És mindnek örültem, hát még, amelyik új volt nekem. Most is itt van egy nagy csomó napló a szekrényemben, amelyekbe ezeket a találkozásokat feljegyeztem, csak egy szembetegség miatt már nem látom a sorokat. Írtam nyolcvanvalahány könyvet, de sajnos már egy levelet sem tudok megírni. Viszont kijárok a környékre, mert bár a homokórám lassan lepereg, a madáréneket még hallom. Az is felvidít, ha egy veréb csiripel. Andris fiammal egy Ócsa környéki láperdőben jártunk tavasszal, ott a sárgarigótól kezdve a fülemülén át a barátkáig mindet végighallgattuk. A néphit szerint február 19-én, Zsuzsanna napján kezd el szólni a mezei pacsirta, ez időjárástól függően nagyjából stimmelni szokott. Aztán jön a vörösbegy, április elején a fülemülék, barátkák, a sereghajtók pedig a gébicsek, a sárgarigók és a karvalyposzáták május elején.
– Jól sejtem, hogy nemcsak azt jegyzi fel, ha látja őket, hanem azt is, ha hallja?
– A hangjuk is ugyanolyan értékes megfigyelés. Ha felismerem a távolban a darvak jellegzetes krúgató hangját, tudom, hogy itt vannak, csak a számuk kérdéses, hát azt írom, néhány vagy egy csapat. Először a körülményeket írom le, csak utána a fajokat. Nem mindegy, hogy egy halastó fel van töltve vagy le van eresztve, hiszen aszerint kacsák, libák is lehetnek, vagy csak parti madarak mozognak. Az ökológiai körülmények és az időjárás után jönnek a madarak időrendi sorrendben.
– Mindig tudta, hogy ez lesz az ön útja?
– Kicsi gyerekkorom óta semmi más nem érdekelt. A nagybátyám volt az első mentorom, aki természetkedvelő emberként nagyjából ismerte a közönséges madarakat, először tőle tanultam madárismeretet. Azt is, hogy a madárfészek mindig tabu, azt nem szabad piszkálni, bántani, mert vannak nagyon érzékeny fajok. A vadgerle például rögtön otthagyja a tojásait vagy akár a fiókáit is, ha észreveszi, hogy felfedezték a fészkét.
Szóval elhatároztam, hogy a Madártani Intézetben fogok dolgozni, és nagy kanyarok után oda is jutottam. A másik kívánságom volt, hogy író lehessek, mert már elemiben írogattam kis történeteket állatokról.
Ezek sajnos elvesztek, amikor a családomat a származása miatt kitelepítették az otthonából. De később a Madártani Intézetben beindult az írói pályám is. A „Madarakról mindenkinek” című kötetem után sorra kerestek a kiadók, a téma mindenkit érdekelt. Ezt a sikert még a szüleim is megérték, az első könyvemet nekik is dedikáltam. Édesapám műszaki érdeklődésűként is pártolta a terveimet, édesanyámnak pedig igaza lett, hogy menni fog ez. Témám még így, a kilencvenegyet taposva is lenne, de beletörődtem, hogy az írásnak már vége.
– Említette a kitelepítést. Miért szúrták a hatalom szemét, és hogyan élte meg a nehéz időket?
– Apámnak volt 500 hold földje, ez Rákosi idejében súlyos hibapontnak számított. Ahogy a német származásunk, a németes nevünk is. Arról nem beszélve, hogy az öcsémmel együtt Nagykanizsára jártunk a piarista gimnáziumba, ez Rákosiék szemében szörnyű bűn volt. Elvettek tőlünk mindent, szomorú évek voltak, ötvenhatban olyanokat láttam, amiket előtte el sem tudtam képzelni. Néha több halottat is át kellett lépnem az utcán, a járdán feküdtek keresztben. De nem féltem soha. Ha elkezdtek lőni, bemenekültem egy kapualjba. Hívő ember vagyok, nekem a halál nem félelmetes dolog, hanem egy kapu, amin átlépünk egy szellemvilágba. Nem tartok tőle, csak a körülményeitől.
– A Madártani Intézet megszűnése után az Állatvilág című magazintól ment nyugdíjba 1991-ben. Egész életében úgy volt elismert madarász, hogy egyetemet „osztályidegenként” nem végezhetett.
– Külön ornitológusképzés jelenleg sincs, a biológusokból lehetnek ornitológusok. Ismerni kell hozzá a madarakat, én pedig ismerem őket, tudni kell a költésbiológiát, a vonulásokat, amit én autodidakta módon elsajátítottam. Legfeljebb az tud többet, aki egzotikus, trópusi tájakra specializálódott, míg én a hazai madarak között vagyok otthon. Igaz, a felmelegedéssel jó néhány olyan faj is megjelent, amelyek az én gyerekkoromban még nem voltak sehol, vagy csak Dél-Európában. A havasi sarlósfecske néhány éve Debrecenben, Hódmezővásárhelyen és Szegeden is költ. Visszajárnak, fiókákat nevelnek. A kucsmás sármánynak Dél-Magyarországon van szép populációja, de régen kiskárókatonát látni is szenzáció lett volna itthon, míg most a pásztorgémekkel együtt mindenfelé telepeik vannak. S hogy ne csak a madarakról beszéljek, Toldi Miklós nádi farkasa, az aranysakál is elterjedt az országban, tőlünk délebbre erősebbként a rókákat is kiirtotta. A változásokat most is követem, három gyermekem közül Andris szenvedélyes madarász, sokat mesél arról, amiket az útjain tapasztal. Neki köszönhetően úgy sem veszítem el a fonalat, hogy egy kicsit kiöregedtem.
– „A talicskától a Kossuth-díjig” című könyvéből tudom, hogy korántsem csak a madarak érdeklik, hanem a többi állat is, például a békák…
– A békák számomra a második legkedvesebb csoport!
Ha író-olvasó találkozóra mentem általános iskolásokhoz – mert beléjük még lehet pötyögtetni természetszeretetet, míg a nagyobbakban vagy megvan, vagy nincs, sajnos inkább nincs –, nem csak madárvonulásról meg téli etetésről beszéltünk. De láttam, hogy a békák említésére többen elhúzták a szájukat, hát mindig vittem otthonról két kis ásóbékát, ezek flegmatikus állatok, nem is ugranak nagyot. Azért ásók, mert éjjel vadásznak, nappal viszont akár egy méter mélyre is leássák magukat a talajba. Kértem homokot, rátettem az egyiket, s ahogy megérezte, az ásósarkantyúival eltüntette magát benne. Ez a gyerekeknek annyira tetszett, hogy akár háromszor is meg kellett ismételni. Akik előtte húzták a szájukat, már odajöttek megsimogatni. A pedagógusok szerint utána a kirándulásokon is mondták, ha békát láttak, hogy az Egon bácsi szerint ez védett meg hasznos. Szóval, ha valaki undorodik a békától, azzal még nem árt neki, csak ne bántsa! Kerülje ki vagy ugorja át. Ha tudna beszélni, a béka is csak annyit kérne: „hagyj élni!”.
– Könyveiben – amelyek közül például az „Ezer ágán ezer fészek” igazi klasszikus lett – ugyanígy mindig az állatok védelmére biztatott. Sőt, 17 éven át a rádióban is így tett.
– Elbújtatva vagy nyíltan mindig ez vezetett. Az Oxigén című rádióműsorunk első adását a Dinnyési- fertőnél rögzítettük november elején, amikor jöttek a vadlibák. Balogh Pista barátom és kollégám feltartott a magasba egy mikrofont, amivel vette a hangokat, én meg meséltem.
Egy kicsit büszke is vagyok arra, hogy rögtön megkaptam ez alapján a mikrofonengedélyt, amit Pista szerint másoknak nagyon nehezen adtak meg.
Mindig szombaton a hírek után ment a műsor 14:05-től felvételről, sok hölgy mondta is az író-olvasó találkozókon, hogy milyen jó időben van, pont akkor mosogatnak és közben hallgatják. A technikusok is dicsértek, mert egyszer sem kellett a háromnegyedórás felvétel alatt megállni, pedig állítólag színészekkel is többször újra kellett kezdeni az ilyesmit.
– Örülök, hogy a büszkeséget említette, mert a szerénysége ezt nem mindig engedi látszani. Ugye azért tudja, a mai napig milyen sokat ad az olvasóknak, hallgatóknak?
– A siker tán a szorgalmamnak köszönhető. A nejem, Csóka Eszter a Fővárosi Állat- és Növénykertben volt kertésztechnikus, és ha ügyeletesként vasárnap is dolgozott, én bagolyköpeteket vizsgáltam a Madártani Intézetben. Vagyis igyekeztem kihasználni minden percet, amit korábban a hatalom miatt elvesztegettem. Hiszen a hivatásos madarászat előtt sokáig fizikai munkára kényszerültem, mert nem engedtek továbbtanulni. Igaz, ott is kaptam például kiváló dolgozó kitüntetést. Sosem tűztem ki, de itthon a többivel együtt megvan. Aztán sok évtized alatt eljutottam a talicskától a Kossuth-díjig, bár utóbbi nekem szomorú emlék lett. Esztert az állatkertben ismertem meg, életre szóló találkozás volt, 1961-ben házasodtunk össze. 2009-ben pedig, amikor március 15-én átvehettem a Kossuth-díjat, ő már súlyos betegen feküdt a kórházban. Alig vártam, hogy a fogadásról rohanhassak hozzá. Becsukott szemmel találtam, a levegőt is nehezen vette.
A díj tulajdonképpen egy szobor, hát mondogattam neki, hogy kicsikém, itt van a Kossuth-díjam, mire kinyitotta a szemét, és meglátva a kalapját megemelő Kossuth Lajost, még egyszer utoljára elmosolyodott.
Ez a mosoly nekem minden Kossuth-díjnál többet ért. Másnap hajnalban még bementem hozzá, és a kezemet fogva távozott…
– Biztos, hogy ő is nagyon büszke volt önre, sőt most is az. Mindannyian hálával tartozunk a lebilincselő életútjáért…
– Kaptam nemrég egy kitüntetést a Velencei-tóval kapcsolatos munkáimért is. Skype-on kapcsoltak a díjátadóról. Meséltem nekik a Dinnyési-fertőről, ahová anno már az éjszakai vonattal lementem megfigyelni a madarak viselkedését az éjszaka és a pirkadat találkozásakor. A nádas szélén olyankor mélységes csend honolt. Felnéztem az égre, ragyogtak a csillagok. A telihold ezüstös fénybe burkolta a fűzfákat, a nádast, a rétet. Kijött egy róka a nádasból, tizenöt lépésnyire ment át előttem, de nem érezte, hogy ott vagyok. Eszembe jutott a régi vadászmondás: a róka előbb veszi észre a mozduló egeret, mint a mozdulatlan templomtornyot.
A gúvat bújkált a nád között a jellegzetes hangjával, mint amikor egy disznó felvisít. A vízityúk a maga „pötty” hangját hallatta. Kétszer hallottam kakukkot is, pedig az nappali madár, de felébredt, álmosan kakukkolt egyet, majd aludt tovább. Pirkadatkor a mezei pacsirták felemelkedtek a fűből, elkezdtek trillázni, a nádi tücsökmadár pirregett, a nádirigó és a cserregő nádi poszáta karittyolt. A pákozdi úton hallottam a sárgarigó szubflótáját, a fülemüle csattogását. Ősszel libák pihentek a vízen, miután este bejöttek a legelőkről. El kellett bújnom, mert a libának nagyon jó szeme van. Jöttek V-alakban, ami a víz fölött megbomlott, s azok a nagy madarak egymás mellett pörögve-forogva pillanatok alatt landoltak. Üdvözölték egymást, és a párok egymás mellé húzódtak.
Csodás órák, élmények voltak, s nekem szerencsére rengeteg hasonló megadatott.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>