„Felvállaltam önmagam, ahogy Isten is tette az emberek között” – Pisont István rögös útja a Boldogságok hegyére
Egy kis Békés megyei faluban, mélyen vallásos roma családban nőtt fel. Később sokszoros válogatott futballista lett a Honvédban, majd ünnepelt sztár Izraelben. Edzőként dolgozott már fiatalokkal és felnőttekkel, civilben részt vett a Boldog Ceferino Lovagrend megalapításában, amely a történelmi egyházak és a cigányság együttműködését támogatja. Pisont István gádorosi és szentföldi élményein túl a labdához, a családhoz és a Jóistenhez való viszonyáról is mesélt nekünk.
– Ha lélekben visszautazik Gádorosra, a hetvenes-nyolcvanas évekbe, mit lát?
– Csupa szépet és jót! Egy cigány családnak pont a középső gyermeke vagyok az ötből. Nagy szegénység, de nagy boldogság vett körül. A szeretetre, a hitre, a Jóistennel való együttlét örömére neveltek. Amikor májusban betöltöttem az ötvenet, el is mondtam a testvéreimnek tiszta szívemből, hogy sosem vágynék más családra vagy gyerekkorra, nem cserélnék senkivel!
– Ezek szerint nem felnőttként talált rá a hitére, hanem már gyerekként „belenőtt”.
– Egész kicsiként is vittek magukkal édesanyámék vasárnap a templomba. Más családokból is jöttek cigánygyerekek ministrálni. A templomunk tele volt ministránssal! Emlékszem, ott vitáztunk, hogy kinek milyen méretű ruha jusson, persze nagyon jó hangulatban. Tíz-tizenkét ministráns volt a pap, Varga Béla bácsi mellett, aki Pécsről került oda, fantasztikus ember volt! Vagy két méter magas, szó szerint felnéztünk rá mind. Rám nézett, s kérdezte: „Ettél valamit?”. Mondom, nem. Akkor megkínált finom szárazkolbásszal. Közben mesélt az evangéliumról. Emlékszem a gyönyörű hangjára, az őszes hajára, annyira sajnálom, hogy nincs róla fotóm! Olyan volt, mintha valami angyal szállt volna le közénk…
– Akkor a szegénység tulajdonképpen lelki gazdagsággal járt együtt?
– Olyannyira, hogy édesanyámat, aki Terézia volt, családon belül csak Szent Teréznek becézték, mert amikor jöttek hozzánk nálunk szegényebbek, már tette is elébük a levest vagy amit épp főzött.
Akinek nem volt tüzelője, annak hagyta, hogy alkalomadtán nálunk aludjon, volt erre egy külön fekhely. A falu közepén laktunk, közel volt a bolt, a malom, az iskola, úgyhogy mindig nálunk volt a találkozó. Volt, hogy húsz ember plusz a gyerekeik jöttek össze a kiskonyhában meg a nappaliban…
– Csak a cigányság köreiben volt ilyen összetartás, vagy önöket a nem romák is kedvelték?
– Egy család volt csak, amelyik miatt sokan előítélettel voltak, s általánosított az utca nyelve, hogy „a cigányok betörtek ide meg oda”, de minket senki sem bántott. Mi magunk is tartottunk attól a családtól, ám később ők is elkezdtek dolgozni, és egy egész más generáció lépett ki onnan is.
– Mikortól lehetett érezni, hogy önt a sport, a futball messzebbre repítheti?
– Amikor az ifik meg a felnőttek meccse között gyerekként beszaladtam a pályára kapura rugdosni, a több száz néző közül többen is mondogatták, ki ez a kissrác, milyen ügyes! Mások tudták, hogy „a kis Trezi az”. A francia válogatott fekete játékosa, Marius Trésor után, a bőrszínem miatt is neveztek így. Anyukám mondta, hogy amíg nem dolgozom, támogat az utolsó fillérjéig, csináljam, mert tehetséges vagyok. Pont, mint édesapám, aki szintén remekül focizott, ám nem járta végig ezt az utat. Ő maradt a faluban, de élete végéig bánta, hogy nem mert kimozdulni, pedig nagycsapatok is hívták. Mondták rá a helyiek, hogy ha kiteszi a lábát, s nem látja a gádorosi templomtornyot, már rosszul van. Pedig volt ám respektje: más az idegenbeli meccsekre lovaskocsival utazott, őt öltönyben, Volgával vitték…
– Ön viszont korosztályos válogatott, majd katona is lett, így került fel tizennyolc évesen a Honvédhoz. Meseszerű fordulat volt ez az életében?
– Micsoda megtiszteltetés volt belépni az öltözőbe Détári Lajosék közé! A torkomban dobogott a szívem, akkora gumót éreztem, hogy ha bármit kérdeztek volna tőlem, szerintem elsírom magam.
Volt ott lámpaláz meg minden, de ők is kiszúrták, hogy ügyes vagyok, úgyhogy maradhattam.
– Sőt, már húszévesen bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban, ráadásul Argentínában…
– Diego Maradona a példaképem volt, mint sokunknak. Az első világbajnokság, amire emlékszem gyerekkoromból, az 1978-as argentínai volt. Papírszalagok, cetlik borítottak mindent a stadionban. Erre 13 évvel később már a magyar válogatottal futok ki a pályára Rosarióban, s megjelenik előttem ugyanez a kép, már élőben… Amiről gyerekként álmodtam. Meccs után kinéztem a buszból, s négy-ötéves meg egy kicsit idősebb gyerekek fociztak kint – éjfélkor! Gondoltam magamban, lehet, hogy ebben a kis csoportban itt van valahol a jövő Maradonája is? És mit olvasok két évtized múlva? Hogy Lionel Messi, napjaink argentin klasszisa Rosarióban született. S akkortájt épp négy-öt éves lehetett…
– Hihetetlen élmény, borsódzik az ember háta… De volt azért rossz is. Itthon a származása miatt nem egyszer megtalálták az ellenfelek szurkolói. Ezt hogyan kezelte?
– Nem tudtam kezelni. Ha nincs mellettem a családom, s mondják, hogy „Pityu, be kell bizonyítanod, hogy értékes ember vagy”, nem tudom, mi lett volna. Szerencsére az edzőim és a Honvéd-szurkolók is mellém álltak. Zengett-zúgott több ezer embertől a cigányozás, de még a kisebb városokban is. Úgy voltam vele, micsoda megaláztatás! De később, érett fejjel rájöttem, mit jelentett. Amikor már Izraelben találkoztam a Golgotán azzal a tudattal, hogy „Istenem, de hát én felvállaltam önmagam, pont úgy, ahogy te is azzal, hogy leküldted közénk Jézust”, akkor hirtelen büszke lettem arra, hogy nem tagadtam meg magam, hiába szidtak fiatalon. Pedig az nagyon rombolta az önbecsülést, az önbizalmat.
Bíztam benne, hogy majd rájönnek, nem vagyok rossz ember. Fel is magasztaltak később, pedig ugyanaz maradtam, a „legnagyobb cigányból” mégis a „legnagyobb király” lettem…
– Az imént már említette Izraelt, ahol egy rövidebb németországi kitérővel 1995-től egészen 2003-ig futballozott. Nagyon más közegbe került?
– Ott sok náció él, az én identitásomat is tudták – még az esküvőmre is eljöttek –, de csak az embert, a teljesítményt nézték. Már ifistaként is kijuthattam volna a válogatottal, ám előtte itthon elütött egy autó, így Izrael helyett a kórházban kötöttem ki. Anyukám akkor is azzal vigasztalt, hogy el fogok még jutni azokra a bibliai helyekre! Amikor pedig már edzőként vittem ki a magyar utánpótláscsapatot, Eilatban megállt a körforgalom közepén egy autós, ahogy felismert a járdán, s kiugrott, odaszaladt hozzám, megpuszilt, majd visszasétált, és ment tovább a forgalom. Belegondoltam, mit jelenthetett a gyerekeknek látni, hogy „a Trezi bá’-t” ott ennyire szeretik! Ezért is érdemes volt elkezdeni a futballt.
– Ráadásul végül valóban végigjárta a bibliai helyszíneket is…
– Igen, de nagyon gyerek voltam még, huszonéves. Olyan harminc körül már átéreztem, mit jelentett ott járni. Jeruzsálemben, Betlehemben elég nagy a zsivaj: sorban állsz a templomban, épp csak letérdelsz a keresztnél, megérinted, s mész is tovább. A sírhelynél, vagy ahol Jézust bebörtönözték, rövid időt lehet csak tölteni, épp csak áthat, hogy ott vagy, ahol ő is járt, de még egy könnycsepp sem tud kijönni, olyan hamar ott kell hagynod, nehogy más rád lépjen. De felmenni a Boldogságok hegyére, ahol Jézus elmondta a nyolc boldogságot, ahová egy templom is épült… Ott folyamatosan lágy, meleg szél fúj, hallod a susogását, rálátsz Tiberiás tavára, és el tudsz mélyülni.
Elképzeled, ahogy ott járt Jézus, tanította az embereket, becsukod a szemed, süti a nap az arcodat, elmélkedsz, imádkozol. Órákat tudnék ott eltölteni! Virágok mindenütt, mindenki csendben van, álom az a hely…
– Rám is hatással van, ahogy mindezt meséli. Itthon van kinek átadnia ezeket a gondolatokat?
– Hogyne, a feleségem, akivel harminc éve együtt vagyunk, a testvéreim s a két gyermekem. Patrik főiskolás, Petra gimnazista. Sokat beszélgetünk az izraeli időszakról, főleg karácsonyra készülve, de látják a fotókat, tárgyakat is körülöttem. Elmélyedünk témákban, legutóbb például abban, hogy Jézus nem az igazakért jött le a Földre, hanem inkább a hamisakért, hogy változtasson a gondolkodásukon. Imádkozom, a Jóistenre gondolok lefekvés előtt, hogy hálát adjak. A koronavírus rajtam is átment, nagyon nehéz időszak volt, akkor is kértem az irgalmát, hogy el ne veszítsük egymást a családdal.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
A család szíve – Marco Rossi Magyarországról és a világ közepéről
– Mit tapasztal, mennyire jellemző a cigányságra ez a fajta mély vallásosság, amit ön is megél?
– Manapság divat megszólni azt, aki imádkozik vagy keresztet vet, hogy csak ezért vagy azért csinálja, a fiatalok esetleg cikinek is érzik. De én hiszem, hogy legalább az ünnepekkor, az adventi időszakban, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor a szüleiktől, nagyszüleiktől, akár a dédszüleiktől ők is kapnak egy olyan képet az életről, amelyikben jelen van a Jóisten. Aki pedig megéri, hogy megöregedjen, az a legvégén nagyon vágyik azokra a pillanatokra, amikor közel lehet hozzá! Olyankor megváltoznak az emberek. Cigányok, nem cigányok egyaránt. S aki jól mesél, az át tudja adni mindezt a családjának is.
Pisont István edzői hitvallása
„Ahogy focistaként, úgy edzőként is fokozatosan érdemeltem ki a tiszteletet. Fontos a szakmai és emberi következetesség, rajtam áll, milyen kép alakul ki rólam az alapján, ahogy viselkedem a játékosokkal. Ebben a szakmában keménynek is kell lenni, de nem átlépve az emberi méltóság határait! Lehet a lélek mentén közelíteni a sportolóhoz, de ehhez meg kell őt ismerni, ezért fontosak az egyéni és csoportos beszélgetések. Hogy kirajzolódjon, te milyen vagy és ők milyenek. Érdemes egymásra hangolódni, megtalálni egymás lelkét, ebből a futballban is szuper dolgok tudnak kijönni!”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
