„Ezeknek a festőknek még a kecskéjük is kék” – A győri kékfestők híre a japán császárig is eljuthatott

Gerencsér Enikő, a legifjabb kékfestő a családban, aki édesanyjával, Tóth Ildikóval, aki a negyedik generációhoz tartozik, karöltve vezet végig a parasztbarokk házban kialakított műhelyen. Érzem a festéshez felhasznált anyagok illatát, csodálom a századelős gépeket és azt a mintegy hétszáz darab, százötven évesnél is korosabb mintafát, amelyek türelmesen várják, hogy sorra kerüljenek. „Nézd, ez a kedvencem” – emel le egy csíkos, aprón pöttyözött darabot Enikő a polcról. 

„Szeretem az egyszerű mintákat, mint a kis virágosat vagy a csíkosat, de legjobban a pöttyöset, amelyet a népművészetben babosnak hívunk. Látod ezen az apró pontokat? Szúrágta, attól ilyen szép, ez adja neki azt a többletet, amitől érzed, hogy évszázados darabbal alkothatsz. De itt van a csodaszarvasos vagy ezek a nagyobb virágmintásak, amelyek nem akarnak újnak és modernnek tűnni. Ezeknek a mintafáknak az értéke abban rejlik, hogy ősi motívumokkal díszítettek.”  

Hallgatom ezt a huszonéves egyetemista lányt, aki az általa tervezett és készített ruhában olyan nagy tudással beszél a kékfestésről, hogy arra a Torontál vármegyei szépapa is büszke volna. 

Gyakorlott mozdulatokkal mutatja a folyamatokat, miközben a színmintázási technológia gyökereiről mesél. Megtudom, hogy a kékfestés alapjai évszázadokkal ezelőtt Ázsiában már jelen voltak, onnan jutottak az európai régióba a XVI. század környékén. Magyarországon a XVII. században honosodott meg a negatív mintázási technika, kombinálva az indigófestéssel. A festőmesterek az ázsiai mintákat egyre inkább a saját népművészetükben jelen lévő motívumokkal helyettesítették, így Magyarországon a tulipános és a virágos minta lett jellemző. 

Az ipari fejlődés következtében a kézi nyomást a XIX. század közepén háttérbe szorította a francia, szakaszos működésű nyomógép, a perrotine használata, amelyből egy a mai napig működik a győri festőműhelyben. Az I. majd a II. világháborút követő nagy nyersanyaghiány és a városiasodás következtében a népviseletben bekövetkezett változás tovább csökkentette a műhelyek számát. A Festő utcában árvízveszély miatt 1908-ban betöltötték a folyómedret, a vízhiány egyre több munkahely bezárását vonta maga után. Az Éhling család műhelye azonban megmaradt. Megvették az elhagyott kis üzemek mintakészleteit, eszközeit, és a folyó helyett a telephelyen végezték a mosást. 

Ma már csak öt településen – Tolna, Tiszakécske, Bácsalmás, Nagynyárád, Győr – foglalkozik aktívan egy-egy család a kékfestéssel.  

A „kék” család

„Ezt a munkát leginkább férfiak végezték, és aggódott is a dédapám, hogy ki viszi tovább a műhelyt, miután három lányuk született” – idézi fel a múltat Ildikó, aki látván a mesterség nehézségeit, kezdetben nem gondolt arra, hogy folytatja a családi hagyományt. A mára a népművészet mesterévé vált népi iparművész azonban a nagymama unszolására elvégezte a textilfestő tanulmányokat, átvette a vállalkozást, beleértve a harmincas években megnyitott kékfestő kisboltot is. 

„Édesanyám pedagógus lett, de ő is kitanulta a mesterséget, akárcsak a többi lány, és a boltban még ma is szívesen besegít. Édesapám pedig a győri textilgyárban dolgozott, és másodállásban festett. Olyan szerencsénk volt, hogy a családba került férfiakat is mindig érdekelte a kékfestés, és tevékenyen részt vettek a munkában. A férjem sem kivétel, akinek gépészi szaktudására is nagy szükség van” – mosolyog a háttérben dolgozó Zsoltra. A régi eszközök felépítése, javítása mind az ő keze munkáját dicsérik. „És a hideget is jobban bírja, mint mi” – szól közbe nevetve Enikő. 

„Nem hiába mondták azt, hogy ez a munka Szent György napjától Szent Mihály napjáig tart – folytatja Ildi. – Nem volt fűtés, emlékszem, amikor annyira hideg volt a műhelyben, hogy apám a jeget törte az üstön. Persze gyerekként minket ez nem annyira érdekelt, ott rohangáltunk az udvarban, meg a műhely körül bújócskáztunk az utcabéli gyerekekkel. Apukám ezt nem szerette, mert nagyon féltett minket. 

Egyszer az egyik fiú elbújt a festőkád mögé, és amikor hazament, az anyukája nem tudta lemosni róla a kék színt. Mondta apámnak: »Jóska, csináljon valamit ezzel a gyerekkel!« Hát megfestettük a ruháját kékre, ez volt a megoldás.

A nehéz időkben, amikor édesanyám gyerek volt – előfordult, hogy tojással, jószággal fizettek a munkáért az emberek. Egyszer egy kecskét hozott valaki, az meg összevissza ugrándozott, és beleesett a kipába (festőkút). De túlélte, mert kihalászták, teljesen lemosni a szőrét azonban nem tudták. Kéken legelt a közeli réten, aztán aki meglátta, csak annyit mondott: »Ezeknek a festőknek még a kecskéjük is kék«. Ma sem árt az óvatosság, a folyamat minden lépésénél ügyelni kell a pontosságra, a tisztaságra” – hangsúlyozza, aztán részletesen beavat, miként lesz a nyersanyagból meseszép késztermék. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Önkifejezés, közösségben

A fehér természetes anyagot – len, pamut – negyvenöt percig főzik kilencven fokon. Így megszabadul az összes szennyeződéstől, a szövéskor hozzáadott segédanyagoktól. Visszakapja az eredeti hosszát és szélességét, vagyis egy harminc méteres végből lesz huszonhét méter. Kivasalják, majd jön az előrajzolás kerületmeghatározással, átlóhúzással. Ez abban segíti a kézművest, hogy tudja, hol a közepe. Mintafák segítségével a mintázóládából (sasi) felvisznek egy agyagból és gyantából álló szigetelőanyagot (pap) a textilre. Ez olyan kemény réteget képez, hogy a festés során nem kerül alá az indigós keverék. Az egész véget mintázzák, majd utána festik a három-négy méteres festőkútban, a kipában. 

A festék indigó, vasgálic, mész és víz keveréke. Évekig használják az indigófürdőt, majd két-három év múltával, amikor már nem elég csak adagolni a hozzávalókat, lemerik a tetejéről a vizet, középről az indigót, amelyet újra használnak, az alsó mészréteg pedig jó a szőlőbe vagy a cseresznyefa alá, mivel pótolja a vasat. Egy kerékre, a vasráfra akasztják az anyagot S- vagy csigavonalban, így közé lehet nyúlni pálcával, hogy ne ragadjon össze, amikor kiveszik a festékből. Tizenöt-húsz percig lapul a textil a folyadékban, majd a kiemelés után oxidálódik. Először sárga, aztán zöld lesz, majd a szemük láttára válik kékké. A kívánt színmélységtől függően ismétlik a folyamatot akár hússzor is. 

„Ez hosszadalmas eljárás, attól függ, hogy mennyit pihentetjük” – fűzi hozzá Ildi. 

„Van egy nagynyárádi kollégánk, aki azt mondja, akkor húzza fel és engedi újra vissza, amikor a templom harangja negyedóránként kongat.” 

Sokáig nem lehet bent hagyni a textilt az indigófürdőben, mert az anyag feldagad és aláfestődik, ezért kell többször ismételni a mártást és a szárítást. A festést követi a savazás ecetes vízzel, ami által egy pillanat alatt eltűnik róla a fedőmassza. Hideg vízzel öblítik át többször – a nagyon finom anyagokat a mai napig kézzel –, végül az udvaron, az erre a célra készített lécsoron szárítják.  

„A vékonyabb, finomabb anyagokból sálakat, a pamutból kötényeket, ruhát, a lenvásznakból háztartási textíliákat festünk általában” – mutatja az asztalon sorakozó termékeket Enikő. A gazdag szimbólumtár teszi különlegessé a magyar kékfestést. „Nagyon szeretek tervezni, a sok tudás és háttéranyag lehetőséget ad a modernebb és a hagyományos mintázatú textilek tervezésére is. Ez számomra az önkifejezés eszköze, amely rengeteg kreatív lehetőséget rejt. Ha elrontottam a festést, akkor szabással úgy alakítom, hogy mégis jól nézzen ki. A legjobb az, amikor igazán beindul a műhelymunka, és együtt fest az egész család. A nagyi is itt van, a nővérem is a férjével, és mindenki tudja, hogy mi a dolga. Nagyszerű érzés ez. Ja, és most született meg az unokaöcsém, szóval megdőlt a lányrekord a családban, de szerintem majd ő is, és az én gyerekeim is tovább viszik a kékfestést, ha meglesz bennük az az indíttatás, amelyet mi is éreztünk kicsi gyermekkorunktól fogva.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Bárhol a világban kuriózum

Enikő alapdiplomája – vizuális kommunikáció – megszerzése után, jelenleg kulturális menedzsment szakirányon tanul a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Az is foglalkoztatja, hogy miként lehetne a szellemi tulajdont, a népművészetet jogilag jobban védeni és előtérbe helyezni. Szeretne egy olyan alkotóközösséget létrehozni, amelybe más művészeti ágból is bekapcsolódnak emberek. Fontos számára, hogy a kékfestésre ne csak hagyományként, hanem művészeti formaként tekintsenek az emberek, amit a hétköznapi öltözködésbe, lakáskultúrába is be lehet emelni. Tapasztalata szerint, kezd kialakulni egy olyan tudatos vásárlói réteg, amelynek fontos, hogy vásárlási döntéseikkel ne a túlfogyasztást, hanem egy hagyományt támogassanak. 

Igaz ugyan, hogy a kékfestés sok eszközt és műhelyt igénylő tevékenység, „de ami itt készül, azt még a következő nemzedékek is használhatják vagy hordhatják”. És nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világban. Egy alkalommal betért a műhelybe egy japán hölgy, aki nagy szakértelemmel válogatta a méterárut. 

Kiderült, hogy Hirohito császár kimonókészítő csapatának a tervezője volt. A magyar koronás textíliát választotta, hiszen tudta, hogy ez ősi, magyar motívum. Azóta már valószínűleg a japán császári család ruháit díszíti.  

Az év során számtalan meghívás és bemutató kíséri a győri kékfestő család életét. Szeretnének egy látogatóközpontot kialakítani a Festő utcában, hogy egész évben fogadni tudják a gyerekeket és az érdeklődőket. Vágyuk, hogy megmutathassák az 1900-as évek elejéről megmaradt régi eszközöket, és méltó módon megismertessék az Unesco Szellemi Kulturális Örökség részeként számontartott kékfestést, amely egyszer talán a hungarikumok között is elfoglalhatja megtisztelő helyét.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2024. júniusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.