„Én sokáig dilemmázok, Nóri meg hatékony és karakán” – Interjú Marton Róberttel és Parti Nórával

– Hogyan ismerkedtetek meg? 
Parti Nóra: A Kőszegi Várszínház nyári produkciójára készültünk, a Sok hűhó semmiért című darabot adtuk elő. A próbafolyamat közben alakult ki a vonzalom. Rá hét évre szintén Kőszegen házasodtunk össze. 
Marton Róbert: Ekkor már megvoltak a gyerekek: Regő hat, Matilda hároméves volt. 

– A gyerekek születése után mennyi idő telt el, mire újra munkába álltál, Nóri? 
P. N.: Egyszer-kétszer vállaltam csak el kisebb szerepeket a Bárka Színházban, de főleg otthon voltam a gyerekekkel, kettejükkel összesen öt évig. Én ugyanis nem lemondásként éltem meg a szülővé válást, és egyáltalán nem féltem attól, hogy valamiről lemaradok szakmailag. A közös fészek volt a legfontosabb. Karrier szempontjából sosem vágytam szédületes magasságokba, megelégszem azzal, amit az élet ad, hálás vagyok a lehetőségekért, de inkább hajlandó vagyok lemondani munkákat csak azért, hogy elegendő időt töltsek a gyerekeimmel. Úgy vagyok vele, hogy ha már engem „választottak” édesanyjuknak, akkor kötelességem részt venni a mindennapjaikban. 

– Egy gyermek érkezésével nemcsak a teljes családi dinamika rendeződik át, de változás állhat be a párok tagjainak habitusában, élethez való hozzáállásában is. Titeket miben változtatott meg a családalapítás? 
P. N.: Én a gyerekek születése előtt egy rendkívül makacs és önfejű ember voltam, aki nemigen tudta elképzelni, hogy valaha valakivel kompromisszumot köt. Vagy most is ilyen vagyok, Robi? 
M. R.: Nyomokban még tartalmazol makacsságot, de ez minden. (nevet) 

P. N.: Régebben mindig mentem a saját fejem után, szabadon, és csak az érdekelt, hogy nekem mi a jó. Mióta a gyerekek velünk vannak, ők a főnökök, és én képes vagyok háttérbe szorítani a saját igényeimet. 

M. R.: Én módfelett szétszórt, túlságosan dilemmázó voltam, olyan, aki nemigen találta a fókuszt. Ezekből a tulajdonságokból mostanra töredékek maradtak. 

– Sosem voltatok egymás szakmai sikereire féltékenyek? 
P. N.: Az a mi szerencsénk, hogy egyikünk sem karrierista, ezért a mi kapcsolatunk mindig is híján volt szakmai féltékenységnek. Örülünk, ha van munkánk, de mint említettem, a családi életünkön van a fókusz. Én egyébként nagyon szeretem, ha Robinak hangszer is van a keze ügyében előadás alatt, mert úgy sokkal szabadabb a játéka. Csodás zenéket ír, a Karinthy Színházban bemutatott A piszkosak című előadásban például énekel, és a dalokat is ő szerezte. A közönség imádta! 
M. R.: Szerintem Nóri a színpadon nem tud hibázni. Elfogult vagyok, tudom, de szeretem, ahogyan létezik a színpadon. A szabadságot minden szerepében meg tudja valamilyen formában mutatni, még akkor is, ha egy karakter egyébként nem enged ennek túl nagy teret. 

– Hogy álltok az ismertséggel? Csak azért kérdezem, mert ha az ember csaknem másfél évtizede szerepel egy napi sorozatban, vagy rendszeresen látható színházban, akkor bizony felismerik a rajongók a boltban, az utcán… 
M. R.: Egyikünk sem úgy kel fel reggelente, hogy az jár a fejünkben, hogy felébredt Marton Róbert színész és Parti Nóra színművésznő, és milyen ruhát vegyünk fel, hogy úgy nézzünk ki, mint a színészek. 
P. N.: Inkább álcázzuk magunkat napszemüveggel, szabad­időruhával. Időnként a hangom szokott lebuktatni. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– „Színpadi smink és jelmez nélkül nem vagyok túlzottan érdekes” – mondtad nekem nem is olyan régen, Nóri. Színészként jóval nagyobb az önbizalmad, mint magánemberként? 
P. N.: Magánemberként nincs túlzott igényem arra, hogy odafigyeljenek rám, jelmez és smink mögött viszont szabadabb vagyok, és bátran szólalok meg.

Ugyanakkor a munkában is jellemző rám az elbizonytalanodás: minden próbafolyamatot azzal a dilemmával kezdek, hogy vajon alkalmas vagyok-e a szerepre. 

– Te hogy állsz az önbizalommal, Robi? 
M. R.: Én már többször abba akartam hagyni a szakmát, de mindig jöttek olyan impulzusok, amik nem hagyták, hogy hátat fordítsak. Ilyen például mostanság a zeneszerzés és a dalszövegírás. 

– Milyen mintákat szeretnétek továbbadni a gyerekeiteknek? 
P. N.: Igyekszem tudatosítani a gyerekeinkben, hogy mennyire fontos a szabadság, vagyis az, hogy önállóak legyenek, és ne engedjék, hogy bárkitől függjenek. Azt is gyakran mondogatom, hogy legyenek egyenesek, ha valakivel kommunikálnak, mondják meg őszintén, amit gondolnak, még akkor is, ha ez a fájdalmasabb út. És a legfőbb, hogy ne hagyják a belső hangjukat elhallgattatni ebben a zajos világban. 
M. R.: Mindkét gyerekünk sportol – először Nóri hangsúlyozta a mozgás fontosságát, de én is nagyon támogatom. A sport – bármennyire is elcsépelten hangzik – kitartásra és csapatban gondolkodásra tanít. 
P. N.: Engem sok krízishelyzetből hozott már ki a sport. A gyerekeknél is ezt látom: edzés előtt még zizegő kis őrültek, edzés után pedig valóságos kis Buddhák lesznek. 

– Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket különösen szerettek egymásban, és amelyek miatt felnéztek egymásra? 
P. N.: Kezdjük ott, hogy én nem szeretek felnézni. Egymásra nézni – én inkább ezt preferálom. Nagyon szimpatikus Robiban, hogy végtelenül nyugodt. Talán pont azért, mert én lobbanékony vagyok.

Ő egy dolgot több oldalról is megvizsgál, én viszont csak megyek előre, mint egy harcos, sokszor meggondolatlanul. Robi néha rám szól, hogy lassítsak, ami roppant idegesítő tud lenni, vagyis pont az idegesít fel, amit a leginkább szeretek benne, de ez így van jól. Remekül kiegészítjük egymást. Szeretnék Robival megöregedni. 

M. R.: Nóri vehemenciája, és az, hogy inkább az ösztöneire hallgat, néha sokkal hatékonyabb, mint az én megfontoltságom, dilemmázásom. Én igenis szeretek rá felnézni, és nagyon bírom, hogy mindig egyenes és karakán. 

– Másfél évtizede jártok közös úton. Ekkora rutinnal mit tanácsolnátok az újdonsült pároknak? 
P. N.: A mai világban rengeteg impulzus éri az embert. A legtöbben folyton az újat, a szebbet, az izgalmasabbat keresik, rendületlenül vásárolnak, cserélnek, fogyasztanak. Én amondó vagyok, hogy legalább egymást ne fogyas­szuk. Én például újra meg újra felteszem a kérdést, hogy miért is szerettem bele a páromba. Ez segít túllendülni a vitákon. Nyilván könnyebb háromévente új kapcsolatba kezdeni, mint együtt maradni évtizedekig, de szerintem az az út kevésbé gyümölcsöző. 
M. R.: Én úgy látom, hogy az emberek nagy része, amikor megismerkedik valakivel, elfelejt meghozni egy döntést, amihez tarthatná magát hosszú távon. Márpedig egy kapcsolatot érdemes hosszú távra tervezni, és közösen, szövetségben gondolkodni róla. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júliusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.