Elvárások egy kapcsolatban- szerelmesek vagy hivatalnokok vagyunk?

Ha arról kezdenek szólni a mindennapok, hogy miért nem hozol haza több pénzt, mikor csinálsz már rendet, legyen vasalt ing a szekrényben, hallgattasd már el azt a gyereket, miért nem vagyunk többet együtt, bezzeg más férjek, bezzeg más feleségek – az a kapcsolat lassú halálát jelenti. Az elvárásokkal ugyanis együtt jár a követelőzés, elégedetlenség vagy akár a becsapottság érzése az egyik oldalon, a feszültség, harag vagy az értéktelenség érzése és az értékesség bizonyításának kényszere a másikon.

Sokszor nem is a párunk elvárásai okozzák a problémát, hanem a saját elvárások magunkkal szemben.

Él bennünk egy kép arról, hogy milyennek kellene lennünk, mint jó feleségnek, jó férjnek: elégedettek lehetünk-e magunkkal és megfelelünk-e a magunkkal? Tudom-e hozni a mindig fiatalos, hatékony, sikeres férfit? Az a vonzó és „tüchtig” asszonyka vagyok-e, mint amilyennek szeretném látni magam?

Nem létezik kapcsolat elvárások nélkül. Személyiségünk rejtett zugaiban mindig megbújhat egy főkönyvelő, aki hegyezgeti a ceruzát, és figyeli az egyenleget: követel – tartozik. Majd váratlanul benyújtja a számlát, például egy veszekedés vagy egy érzelmi zavar képében. Ne próbáljuk meg teljesen száműzni az elvárásainkat, mert úgysem sikerül.

Néha fontos lehet, hogy egyértelművé tegyük, mit várunk a másiktól. Segít, ha jól tudjuk kifejezni a másik felé az igényeinket. Úgy, hogy az valódi kérés legyen, ami meghagyja a másik számára a döntés szabadságát, és ne követelés, zsarolás vagy ultimátum. Ettől azonban még legfeljebb csak „korrekt” lesz a kapcsolatunk.

Elvárásaink kordában tartásának legjobb módja, ha felismerjük, mik is a valódi igényeink, és beszélgetünk ezekről a párunkkal. Így felfedezhetjük, hogy miben hasonlítunk egymásra, miben vagyunk mások, mit tudunk adni egymásnak és mit nem. A valódi, nem elvárásokon, hanem kölcsönösségen és bizalmon alapuló kapcsolatban megkapunk és megadunk sok mindent, amire szükségünk van.

Nem követelünk, nem tartozunk, mégis egyensúlyba kerül a legfontosabb belső „nyilvántartás”.