Először mozdultam ki a gyermekágyból, és összetörtem az autót
Nemcsak egy gyönyörű, három hónapos kislány anyukájának lenni boldogság, hanem három hónap után először egyedül kiszabadulni a lakásból is csodálatos érzés! Erre az érzésre vágytam, amikor úgy gondoltam, negyedik trimeszteres, cumisüvegszűz kislányomat mostantól heti egyszer-kétszer csak megetetheti a nagymamája is a korábban lefagyasztott anyatejjel. Más szemében nem tűnhet olyan nagy vállalásnak ez, én mégis annak éreztem.
Még terhesen sem hittem el, hogy várva várt gyermekünk érkezése jobban be fog zárni a lakásunkba, mint a covidkarantén. Persze lehet, hogy van, aki ügyesebb nálam, s tud úgy igény szerint szoptatni és naponta enyhén változó napirendet követni, hogy télvíz idején is jön-megy a babával. Nekem ez nem sikerült. És bár minden nagyon jól alakult, megúsztuk a gyermekágy összes várható nehézségét, de valahogy csak a lakás falain belül működtünk zökkenőmentesen. Babakocsiban sírt, s ha másfél óránál tovább kellett hordoznom, akkor én sírtam a medencekörnyéki fájdalomtól.
Mivel a kislányom egyelőre valamilyen különleges érzék következtében csak akkor aludt napközben három órákat, ha a lakás falain belül tartózkodtam, és egy órát (sem), ha az alattunk lévő sétálóutcán nyugiban meg szerettem volna inni egy kávét, tizenkét hetes koráig ennél messzebbre nemigen merészkedem.
Nagyival leegyeztetve izgatottan vártam az első hosszabb (háromórás) ki- és elmozdulásomat.
Mondanám, hogy aludni is alig tudtam éjszaka az izgatottságtól, ha hagyott volna a gyerek ugyebár. Délelőtt még minden a terv szerint alakult, játszottunk egy nagyot, elaltattam, az instrukciókat idegesítően sokszor elskandáltam, édesanyám pedig annyiszor mondta, hogy én csak legyek nyugodt, és engedjem el magam, hogy kezdtem rájönni, valószínűleg elég kötött lehetek idegileg. De mégis nagyon el akartam menni, úgy éreztem, megérdemlem, hogy a kedvenc turkálómban először vegyek a gyermekemnek ruhát azóta, hogy megszületett, azóta, hogy ismerem. A turkáló fél óra autózásra van tőlünk, én négy hónapja nem vezettem autót, de hát, mi történhetne, majd nagyon figyelek.
Boldog voltam. Friss anyukaként vágyunk arra, hogy a régi életünkbe kicsit visszacsöppenjünk: úgy akartam suhanni magabiztosan, mint szülés előtt, de azzal a boldogsággal és megelégedettséggel telve, ami azóta folyamatosan bennem van. Szabadságélményre vágytam, és ezt az autóvezetés meg is tudja adni. Felszabadultságomba azonban elég hamar bosszankodás vegyült: a volán mögé ülve szembesültem vele, hogy a férjem (már megint) olyan erősre húzta a kormányzárat, hogy nem fogom tudni kioldani. Miközben a kormánnyal küszködtem, folyamatosan egy háromórás időkeret éppen a kukába pergő másodpercei lebegtek előttem, és a helyzetet csak súlyosbította a fenyegetés: mi van, ha még azt is meg kell várnom, hogy a férjem leérjen a távol parkoló kocsihoz. Abban a pillanatban vettem csak észre, ahogy pár perc szenvedés után végre megmozdult a slusszkulcs a zárban, hogy nem igazán látok ki a kocsiból, mert a hátsó ülésen kölcsön babacuccok sorakoznak.
Már így is késésben vagyok, nem baj, ha nem látok hátra, tolatni úgy sem fogok, gondolta ekkor az idióta agyféltekém.
Elindultam. Közlekedés közben kicsit elvártam volna, hogy autóvezető társaim a piros lámpáknál elismerően bólintsanak a friss, de már kiszabadulni képes anyának, aki szuperül szült, és életben tart egy majdnem három hónapos csecsemőt. De senkit nem érdekeltem. Egészen addig, amíg a babaillatfelhő agyam el nem homályosítá, és tolatni nem kezdtem a világ legtermészetesebb módján, mert most az egyszer persze nem volt hely a turkáló előtti parkolóban. Folyamatosan járt a fejem jobbra-balra, figyeltem a többi parkoló autót a visszapillantóban, és gyökkettővel, nem is, inkább eggyel mentem. Mégis…
Sosem fogom elfelejteni azt a mély megdöbbenést, ahogy egy századmásodperc alatt valami megállít a tolatásban, majd a hátsó szélvédőt szilánkosra töri.
Na, most már egy páran valóban felfigyeltek rá, hogy miket tud ez a nő(ci)!
Szerencsémre nem egy másik autónak mentem neki. A később felkeresett autószerelő műhely női (!) vezetőjének hangjából csak úgy sugárzott az együttérzés a telefonban: igen, ismerem a kocsitokat, az a kombi, alacsony padlós ráadásul, abból egy nő egyszerűen nem tud kilátni… Biztos te is egy tűzcsapnak mentél neki, ugye, szegény?
Nem, én nem – mondtam, én egy fát nem vettem észre!!! Egy FÁT! Pont ott volt ugyanis a már említett doboz a kocsiban, az takarta ki, de teljesen. Hát, ilyen ez. Amikor a babaillat ködfelhőt képez az agyon, és nem hagyja a fogaskerekeket forogni.
Végül egy-két telefonhívás után beálltam a parkolóba, áprilisi szellő fújdogált az üveg nélküli kocsiban, és kezdtem magam összeszedni, mert a férjem sem harapta le a fejem, csak felvilágosított, hogy a javítás nem ötvenezer lesz, ahogy én gyorsan meggugliztam. Ekkor realizáltam, hogy még két óra hátravan a kimenőmből, nehogy már feleslegesen törjem össze az autót, én bizony bemegyek turkálni.
A két kiló csodás babaruhát aztán nem kis teljesítmény volt üvegszilánkmentes területre pakolni az autóban.
Pár napig eléggé szomorú voltam, nem voltam így magam alatt, amióta gyerekem volt. Kiderült, hogy a kocsi teljes hátsó elemét ki kell cseréni, nagy szerencsénkre legalább egy bontóból sikerült szerezni egyet. Nagyon nem volt olcsó, mondanom sem kell. (Itt köszönöm meg az égnek, hogy az autónk már nagykorú, lehet, hogy nem ülnék többet autóba, ha egy új autót török szét!)
Az volt a legérdekesebb, hogy úgy éreztem, mindenki máshogy állt az esethez, mintha ez a kislányom születése előtt történt volna. Milyen jó, hogy nem ült benn Bori, mondták azonnal. Persze én azt gondolom, ha őt is vittem volna, több ponton máshogy alakult volna a történet, de ez valójában már mindegy is.
Az autószerelő műhely vezetője írt egy együttérző emailt, aminek a veleje az volt, hogy egy három hónapos csecsemő életben tartása, a szoptatás és a szülés sokkal nagyobb szó, mint ha valaki kiválóan tud tolatni. Hirtelen még egy óriási hiba is más megvilágításba került, „csak” azért, mert az a gyönyörű csecsemő ott szuszogott a lakásunkban. Magamra sem haragudhattam annyira, mint régen hasonló helyzetekben, mert nem hagyhattam, hogy magam alá temessenek a rossz érzések, és ennek a kislányom lássa kárát.
Milyen érdekes, hogy az új szerepem ilyen hamar ennyire beleszól még egy trauma feldolgozásába is!
Azt hiszem, ez a védőháló lett az igazi jutalom, nem a volán mögött musicalfilmesen tapsoló emberek.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>