„Elfogadtam, hogy nekem soha az életben nem fog kinőni a lábam” – beszélgetés Oláh Attila para-kerékpárossal
Oláh Attila sokáig szégyenkezett születési rendellenessége miatt: bal lába nem fejlődött ki megfelelően, ezért kétéves kora óta protézist hord. Ennek ellenére örökmozgó gyerek volt, aki később a kerékpársportban találta meg az örömét. Az elmúlt tíz évben 94 versenyt teljesített és 68 ezer kilométert tett meg – egy lábbal. Kijutott a 2016-os riói paralimpiára, két évvel később pedig saját egyesületet hozott létre. Kitartására és elért eredményeire nemcsak családja és barátai büszkék – szülővárosában, Kézdivásárhelyen is felnéznek rá, ahol nemsokára megnyílik a róla elnevezett fogyatékkal élők központja. Bár fogyatékossága korábban a párkapcsolatokban is hátráltatta, most boldog férj és családapa.
– A szüleid tudták, hogy mozgássérült babájuk fog születni?
– Nem, ez a rendellenesség csak a születésemkor derült ki. Csak később jöttek rá, hogy mi okozta a problémát. Nekem volt egy ikertestvérem, aki az anyaméhben nyomta a bal lábam, ezért a csontképződés során nem fejlődött ki a térdrész és a felső combrész, csak a lábfej. Az ikertestvérem sajnos a születés másnapján agyvérzésben meghalt. Nem is született más testvérem, egyedüli gyerek vagyok.
– Akkor nem csoda, hogy a szüleid annyira féltettek és óvtak gyerekként. A fogyatékosságod miatt ritkán jártatok közösségbe, igaz?
– Igen, így van. Én mindig szégyelltem magam az emberek előtt, bántott, hogy annyira megbámulnak az utcán. A szüleim is úgy voltak vele, hogy inkább nem mutatják, milyen probléma van a lábammal, ezért nem mentünk olyan helyekre, ahol ezt észrevehették. Ha mégis elmentünk strandra vagy olyan helyre, ahol le kellett húzni a hosszú nadrágot, akkor az emberek szeme rajtam maradt. Ez rosszul érintett. Alapjáraton viszont sokan csak annyit láttak, hogy sántítok, nem tudhatták, hogy protézisem van.
– Gyerekként különösen nehéz lehetett műlábbal az élet. Az iskolában hogyan viszonyultak hozzád a többiek?
– Gyerekként mindig úgy keltem fel, hogy megint lesz egy rossz napom az iskolában, amikor ismét kicsúfolnak és kiközösítenek. Még a barátok is tartották tőlem a távolságot. Volt olyan, hogy megbeszéltük, holnap elmegyünk focizni, de közben másnap elindultak nélkülem. Pedig én nagyon szerettem a focit – de csak akkor kellettem, amikor hiányzott egy ember a csapatból. Az osztályban is mindig én voltam az, akit utolsónak választottak ki a különböző tevékenységeknél. Most felnőttként teljesen másként látom a dolgokat.
Huszonegy év kellett ahhoz, hogy el tudjam fogadni, mozgássérült vagyok, és hogy nekem soha az életben nem fog kinőni a lábam. Eldöntöttem, hogy másként fogok gondolkodni.
Nem fog érdekelni, mit gondolnak rólam az emberek, az sem, ha megbámulnak vagy ha sértő szavakat mondanak. Egyszerűen nem veszem őket figyelembe.
– Mi segített abban, hogy el tudd fogadni önmagad?
– Volt egy versenyem 2010 szeptemberében Belgrádban, amelyen rajtam kívül legalább négyszáz mozgássérült vett részt. Ott jöttem rá, hogy ha ők tudnak olyan életet élni, hogy sportolnak, jó eredményeket érnek el, és nem érdekli őket mások reakciója és véleménye, akkor én is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy hazajöttem a versenyről, és egyből minden megváltozott. Kellett körülbelül egy hónap, hogy fel tudjam ezt dolgozni. De tény, hogy a kerékpársport sokat segített abban, hogy el tudjam fogadni magam.
– Pedig először focista szerettél volna lenni.
– Igen, mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd bekerülök egy profi focicsapatba. De fogalmam sem volt, hogyan tudnám megvalósítani ezt az elképzelésem. Aztán hatévesen megtanultam kerékpározni, és ez nagyon megtetszett. 2010-ben pedig jött a lehetőség, hogy csatlakozzak egy profi kerékpárcsapathoz. Azt mondtam, adok neki egy lehetőséget, és ha jól megy, akkor tovább folytatom.
– És jól ment – olyannyira, hogy 2012-ben már a londoni paralimpiára készültél.
– Igen, de végül nem sikerült kijutnom. Pedig nagyon sokat készültem rá. Két személy már kijutott a csapatunkból, én lettem volna a harmadik, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem adták le a pályázatomat, úgyhogy én itthon maradtam. Ez annyira rosszul érintett, hogy abba is akartam hagyni a kerékpársportot, azt mondtam, inkább elmegyek valahova dolgozni. De ez az időszak csak másfél hónapig tartott, addig egyáltalán nem bicikliztem, de éreztem, hogy hiányzik, és hogy muszáj folytatnom.
– Elhatároztad, hogy részt veszel a 2016-os riói paralimpián, de előtte komolyan lebetegedtél. Hogy élted meg a verseny előtti hónapokat, napokat?
– A kihagyás után elkezdtem szponzorokat keresni a biztos kijutáshoz, sokat edzettem, részt vettem világbajnokságokon, Európa-kupákon, világkupákon. 2015-ben összesen 11 ezer km-t bicikliztem, viszont ez az intenzív felkészülés az egészségem kárára ment, szinte havonta kórházba kerültem. Többször is műtöttek veseproblémák miatt, ráadásul a műtétek után komplikációk léptek fel, ezeket vesegyulladások sorozata követte. A kiutazás előtt egy héttel ismét kaptam egy fertőzést, megint kórházba kerültem. Az orvosok azt mondták, nem utazhatok el, mert ez most tényleg komoly gyulladás, és legalább három hétig nem is biciklizhetek. Fejben már megírtam a támogatóimnak és a követőimnek, hogy le kell mondanom Rióról és az álmomról.
De szerencsére voltak olyan személyek mellettem, akik bíztattak, hogy ne adjam fel ilyen könnyen, próbáljam meg, merjek kockáztatni.
Másnap beszéltem az orvosokkal, hogy saját felelősségemre elhagyom a kórházat. Péntek délután öt órakor kiengedtek, és másnap hajnali négy órakor már mentünk a bukaresti repülőtérre.
– Milyen érzés volt ezek után kijutni Rióba és végigcsinálni a versenyt?
– Amikor megérkeztem az olimpiai faluba, és leszálltam a buszról, kicsordult a könny a szememből. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült kijutnom. Igaz, az első három-négy nap úgy telt, hogy csak reggelizni, ebédelni és vacsorázni keltem fel, a többit az ágyban töltöttem. A negyedik nap kezdtem el tekerni – először csak 15 percet, másnap már 30 percet, és így szép lassan fejlődtem. Részt tudtam venni három versenyszámban – bár úgy versenyeztem, hogy tele voltam fájdalomcsillapítókkal és antibiotikumokkal. De hál’ Istennek mind a három versenyt be tudtam fejezni. A legjobb elért eredményem pedig a tizennegyedik hely lett.
– Ez nagyon szép teljesítmény! Rió után pedig a tokiói paralimpiát emlegetted mint újabb célt.
– Igen, úgy volt, hogy Rió után jön Tokió, de a betegség nekem azt mondta, hogy akkor itt most megállj, ne tovább! Így abbahagytam a profi kerékpározást, úgy döntöttem, inkább valami mást csinálok, amiben örömömet lelem, és nem megy az egészségem kárára. Ezért már nem járok külföldre, csak itthon versenyzem. Keresem az újabb kihívásokat: indulok olyan versenyeken is, ahol csak én vagyok az egyedüli mozgássérült, illetve most már a terepkerékpározást is művelem.
– Emellett több karitatív célú bringázáson is részt veszel. Ezek közül kitűnik a balatoni, mert ez volt az eddigi leghosszabb táv, amit megtettél biciklivel, jól tudom?
– Igen, az egyik barátom nemrég elveszítette az egyik lábát csontrák miatt, és robotlábra gyűjtött ezzel a túrával. Nekem az volt az álmom, hogy egyszer letekerek egy több mint 200 km-es távot. Mindig kerestem az időpontot, a helyet, a motivációt, és itt jött képbe, hogy ezzel segíthetek egy sorstársamon. Ezért kiutaztunk a Balatonhoz, és letekertem a 207 km-t 7 óra 15 perc alatt. Ez volt az egyik legnehezebb bringázásom.
– Ezzel a barátoddal később motivációs előadássorozatba kezdtetek, több erdélyi iskolában is megfordultatok. Miről beszéltetek a fiataloknak?
– Szerettük volna átadni a gyerekeknek mindazt, amit mi átéltünk mozgássérültként, mert sok helyen még mindig kiközösítenek, kicsúfolnak személyeket a fogyatékosságuk miatt – ezen próbáltunk meg változtatni. Saját magunkról meséltünk, sportról, kitartásról.
– Hogy reagáltak a gyerekek a történetekre?
– Általánosságban nyitottak voltak. Voltunk olyan osztályban, ahol a gyerekek olyan sokat kérdeztek, hogy másfél óra után a tanárnak kellett leállítani őket. De voltunk olyan helyen is, ahol egy órán keresztül csak mi meséltünk magunkról, mert senki nem mert kérdezni, szégyellték. De amikor beléptünk egy osztályba – általában rövidnadrágban mentünk, hogy lássák, mi a probléma –, mindenki arcán láttuk a megdöbbenést. Sokszor összesúgtak, hogy „nézd, milyen robotlába van”. De ez már egyáltalán nem zavar, sőt, mi nagyon élveztük, hogy amikor beléptünk, legalább fél percre megfagyott a levegő.
– Saját egyesülettel is büszkélkedhetsz, amelyet 2018-ban hoztatok létre a feleségeddel. Milyen céllal alapítottátok meg?
– A Kendu Egyesülettel (a név a You can do! rövidítéséből és magyarosításából jött) elsősorban az volt a célunk, hogy anyagi hátteret biztosítsunk a további versenyeimre. De közben jött egy olyan ötletünk, hogy segítsünk a fogyatékkal élőknek abban, hogy el tudják fogadni magukat, és ne féljenek közösségbe járni. Az első kerékpárversenyünkből végül egy mini paralimpia lett, mert olyanok is részt vettek rajta, akiknek nem volt kerékpárjuk, vagy épp nem tudtak biciklizni, és jöttek tolószékkel, görkorcsolyával. De volt olyan is, aki lesétálta a versenyt. Első évben 45 személy vett részt ezen, második évben 75-en voltak, tavaly pedig már 97-en. Úgyhogy van érdeklődő, és ez nekünk nagyon sokat jelent.
– Ha nem biciklizel vagy versenyzel, akkor a családoddal vagy. A fogyatékosságod nem hátráltatott korábban a párkapcsolatokban?
– De, nagyon is hátráltatott. Nem volt túl sok tapasztalatom a párkapcsolatokban, mert mindenki félt, hogy ez ragályos, vagy ha megöregszem, akkor tolószékbe kerülök. De hál’ Istennek rám talált a szerencse és a szerelem. A feleségem az a személy, aki teljes mértékben, már az első pillanattól kezdve el tudott fogadni úgy, ahogy vagyok.
– 2020 augusztusában pedig megszületett a fiatok, Soma. Milyen most hármasban az élet?
– Teljesen a feje tetejére állt. Nem az van, amit én akarok, hanem amit a kisfőnök diktál. Ha nagyon nyűgös, akkor az edzéseket is inkább átteszem más időpontra, alkalmazkodom hozzá. De mindent megér, hogy megtapasztalhatom az apaság érzését. Még az át nem aludt éjszakák ellenére is nagyon jó.
– Milyen terveid vannak az idei évre?
– Szeretném, ha meglenne a századik versenyem – ehhez még hatot kell teljesítenem.
Ha megvan a száz, jöhet a következő cél, elmenni százötvenig. Mire elkezdődnek a versenyek, Soma is hét-nyolc hónapos lesz, úgyhogy tudunk majd utazni vele. Folytatjuk az egyesület projektjeit, és ha eszünkbe jut valami új, akkor azt megpróbáljuk megvalósítani.
– Mire vagy a legbüszkébb az elért sikerek közül?
– Arra, hogy eljutottam a riói paralimpiára, részt vettem rajta és tizennegyedik helyet értem el. De az is nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy hamarosan meg fog nyílni a rólam elnevezett fogyatékkal élők központja Kézdivásárhelyen (szerényen mosolyog).
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>