Életem kilincsei – „Nem egyszerűen egy tárgyat dobtam el magamtól, hanem emlékeket”

Itt van például az első számú családi gyűjtögető, a férjem, aki komolyabb és kevésbé komoly gyűjteményei mellett a régi, kinyúlt zoknikon keresztül a „valamire még jó lesz” dobozokig semmit nem dob ki, mindezzel arra kényszerítve becses nejét, hogy „erkölcstelenül”, a háta mögött végezze el a piszkos munkát. A gyerekek gyűjtöttek, gyűjtenek és gyűjteni fognak szalvétát, kártyát, figurákat, legót, plüssállatot, csokipapírt, könyveket, képregényeket, mindezt hullámzó lelkesedéssel, sokszor a mennyiségi elveket a minőség rovására érvényesítve. Szűk családunk határait kissé tovább feszegetve, gyűjtenek a rokonok köveket, kártyanaptárakat, festményeket vagy kis porcelánfigurákat. Folyamatosan bővítik zenei, családtörténeti vagy lakberendezéssel foglalkozó könyvtáraikat is, és van olyan közeli családtag, aki szó szerint mindent gyűjt, ami megtetszik neki.

Egyedül én lógok ki ebből a sorból. Semmit sem gyűjtök.

Volt régen néhány próbálkozás: gyűjtöttem bélyeget pár hónapig, még bélyegszakkörre is jártam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy Béla bácsi azért csinálja az egészet, mert a gyerekeket könnyebben át tudja rázni a cserékkel, mint a hivatásos bélyeggyűjtőket a klubban. Volt egy elég komoly szalvétagyűjteményem is, sajnos, fogalmam sincs, hová lett. A kis porcelán nippekből is hamar kiábrándultam.

Nagyon szeretek olvasni. Mondhatnám azt, hogy gyűjtöm a könyveket. De bármilyen szépen és magasztosan hangzana is ez, sajnos nem igaz. Igazán szeretem a szépirodalmat, a szakácskönyveket, de nem gyűjtöm őket. Ha meglátok egy olyan könyvet, ami megtetszik, hát megveszem. De nem vezetek katalógust, nem csinálok táblázatokat, nem számozom be őket és nem hajtok bizonyos szerzőkre.

Határozottan nem vagyok gyűjtő típus, sőt… Épp ellenkezőleg, egy időben inkább azzal foglalkoztam, hogy hogyan szabaduljak meg a tárgyaimtól. Volt rá példa, hogy kifejezetten teszteltem magam, meddig tudok elmenni az adakozásban, kidobálásban. Igyekszem nem ragaszkodni a holmikhoz; számos kedvenc tárgyamat, tollamat, sálamat, csecsebecsémet ajándékoztam el látszólag könnyű szívvel, aztán csendben szenvedtem. Sokáig. Mert nem volt olyan könnyű megválni a megszokott dolgoktól, és hiába edzettem a lelkem, máig sajnálok egy-két, ilyen pillanatban elajándékozott darabot. És azt is tudom, hogy miért.

Mert nem egyszerűen egy tárgyat dobtam el magamtól, hanem egy tárgyat, tele emlékkel. És nem kell, hogy ezek fontos emlékek legyenek, csak valami megszokott, ami hosszú időre jó érzést adott.

Már nem csinálok ilyesmit – most már inkább az élet szakít el a tárgyaktól, csak az emlékük marad.

Épp a múltkor döbbentem rá, amikor a lakásunk ajtaját nyitottam, hogy mennyire más ez a kilincs, mint az előző otthonunk kilincse volt. És hirtelen belesajdult a kezem, hogy nem, már soha többé nem fogom meg azt a kilincset, soha többé nem lépek be abba a lakásba. Már nem az enyém – már csak az emléke az. És ekkor, hirtelen megindult bennem a lavina: az imádott szobám kilincse a régi házban… az öreg kertkapu keskeny kilincse, a kis, balatoni nyaraló nehezen lenyomható, napszívott fában nyikorgó kilincse, ahol annyi vidám, álmodozó, kamaszos nyarat töltöttem. A főiskolai koleszszobám kilincse, a bohémélet, a gondtalan vidámság helyszíne. Az ott gyűjtött élményekből a mai napig táplálkozom. Az első „kinti” lakásunk kilincse. Az Oude Markt, a sörök. Az arany diákélet. Hollandia, a hideg üvegkapu gombkilincse. A csengőnk hangja. A szomszédos „frit” üzlet illata. Mind megvan, szinte rámozdul a kezem, ahogy elképzelem magamban.

Életem minden fontos állomásának a színhelyén volt egy kilincs, amely még ma is úgy simul gondolatban a tenyeremhez, ahogy régen, és én zuhanok vissza velük a múltba – hozzák, szinte lökdösik egymást az élmények, a szagok, az érzések.

Én meg nosztalgiázom, sírva vagy nevetve, pedig a kezemben sincs – csak a fájó hiányát érzem azoknak a régi kilincseknek. Ha tehetném, valamennyit összegyűjteném. Értékes darabként mindet nagy becsben megőrizném. Ha tehetném…