Elég abból, hogy a korona-krízis a családi, baráti kapcsolatainkat is kikezdi

Nekem konkrétan az elmúlt hétvégémet a koronavírus helyzet miatti viták hada szőtte át. Teljesen lefárasztott, el is határoztam, hogy stratégiát váltok, és nem fogok a szenvedély hevében senkit győzködni a saját álláspontomról, mert az csak gyengíti az immunrendszeremet, amit most éppen hogy erősítenem kéne. Még mielőtt ezt megtenném, azért leírom, hogyan jutottam arra az álláspontra, hogy a jövőben igyekszem távol tartani magam a COVID-19 körüli vitáktól, és megpróbálok picit befelé figyelni, tudatosan „jelen lenni” a családomban.

Egymásnak feszülés a barátnőmmel munkaügyben

Februárban, még jóval az első koronavírusos megbetegedés bejelentése előtt elkezdtünk szervezni egy 20–25 fős kávéházi beszélgetős estet, ami március végén lett volna. Néhány nappal a 100 főnél nagyobb rendezvények betiltása előtt meg is hirdettük. Egy hétig dilemmáztunk, hogy mi is legyen, hiszen akkor még „csak” egy-két megbetegedésről szóltak a hírek. A bizonytalanság és az időnyomás miatt bennünk gyülemlő feszültség végül egy heves szóváltásban csúcsosodott ki, aztán le is fújtuk a rendezvényt. Bár szerencsére szinte azonnal sikerült elsimítanunk a kialakult „feszkót”, elhatároztam, hogy ebben a rendkívüli időszakban sokkal jobban fogok ügyelni arra, a munka kapcsán (is), hogy kordában tartsam az esetleges félelmeimet, tanácstalanságomat.

Ismerősök indulatcunamija a Facebookon

Már korábban is megfogadtam, hogy politikai vitákba a közösségi oldalakon, noha általában megvan a véleményem, nem fogok bocsátkozni, a koronavírus krízis kapcsán meg aztán pláne. Néhány napig bírtam. Borzasztóan károsnak tartom ugyanis a jelenlegi igen nehéz helyzetben a frissen avanzsált „vírusszakértők” ténykedését, főleg, ha politikai észosztással is párosul. Az olyan jellegű indulat- és hangulatkeltést, hogy pl. ez a kormány semmit nem tesz a vírus megfékezése érdekében, nagyon demagógnak tartom. Most senki nem elég okos. A körülöttünk lévő országok vezetői is csak igyekeznek a leghatékonyabb eszközökkel harcolni egy mindenki számára ismeretlen ellenséggel, de a bölcsek köve sajnos senkinek a zsebében nem lapul ott. A széthúzást, a mindent zsigerből kritizáló attitűdöt szerintem most sürgősen jegelni kellene. Szóval kommenteltem egy közeli ismerősöm számomra biztosítékot kiverő bejegyzésére, de megbántam. A helyzeten nem tudok változtatni azzal, ha én is elkezdek okoskodni, vagy fogadatlan online prókátornak állok – akkor meg mi értelme? Csak rossz érzésem lesz attól, ha még egy fronton feszültséget engedek az életembe, szóval befejeztem.

Kép

Kép: Unsplash

Az egyébként csigavérű férjem pánikoló viselkedésének lehűtése

„Budapestet holnap le fogják zárni!” – bár ennek az álhírnek a gyártóját a hatóságoknak már szerencsére sikerült nyakon csípniük, ámokfutásával sokak lelkében sikerült indokolatlan félelmet gerjesztenie. Az egyébként mindig higgadt és optimista férjemet is behúzta a csőbe, hogy több, megbízható ismerőse is egybehangzóan állította, hogy katonai ill. rendőrségi forrásból származik ez az információ. A férjem feszültsége a kialakult helyzetben egyre tapinthatóbbá kezdett válni: ingerültebb lett a gyerekkel, pedig olyan apuka, akinek fát lehet hasogatni a hátán, és komoly aggodalom kerítette hatalmába a szülei és a vállalkozása jövője miatt is. Elment késő este az egyik hipermarketbe és „televásárolta” a kocsit, mivel a fejébe vette, hogy a balatoni nyaralónkba fogunk „menekülni”, mielőtt lezárják Budapestet. Jó pár éjszakába nyúló vitatkozás és megbékélés után mostanra végre sikerült lecsillapítanom a kedélyeket, és helyreállt itthon az egyensúly. Egyelőre.

Az ebédlőasztalnál is a koronavírus volt a téma…

Szombaton anyósomékkal, vasárnap apukámékkal ebédeltünk. Gondolkodtunk, hogy lemondjuk-e, de arra jutottunk, hogy még „utoljára”, mielőtt pár hétre ténylegesen elzárkózunk az emberektől, látni szeretnénk őket. Mindenkit a napról-napra durvuló vírushelyzet foglalkoztatott, nem is tudtunk nagyon másról beszélgetni. A családban vannak cégvezetők és alkalmazottak is, hamar eljutottunk a „kinek mi a felelőssége a kialakult helyzetben?” kérdéskör boncolgatásáig. Bezárás, távmunka, rendes, fizetés nélküli vagy betegszabadság, esetleg elbocsájtás? A „mentse mindenki a saját irháját”-tól, a „vállaljon mindenki részt arányosan a veszteségekből”-ön át a „cégvezetőknek kell lemondaniuk a profitjukról és megmenteni a munkavállalókat”- ig, a skála szerintem minden lehetséges megoldását képviselte valaki, saját vérmérsékletének megfelelően az asztalnál. A végén azt éreztem, talán jobb lett volna, ha inkább mégis otthon maradunk…

Lelkileg totálisan lefárasztottak a történések. Folyamatosan követtük a fejleményeket, és ezek fényében formáltuk a saját családi stratégiánkat, ami több verzió után végül teljesen leegyszerűsödött: mi is csatlakozunk az otthon maradók egyre szélesebb táborához, izolálódunk, amennyire csak tőlünk telik. A férjem lemondta a fogorvost, én a fodrászt és a barátnőimmel tervezett szülinapi kávézást. A gyerek haját most először fogom én levágni, és a mindennapos otthoni főzőcskézésre is berendezkedtem. Tövig húzzuk a kéziféket. Csak a boltba és kirándulni leszek hajlandó a következő hetekben kimozdulni, elsősorban az idős emberek és a várandós kismamák érdekében, hogy a lehető legtovább bírja a növekvő terhelést az egészségügyi ellátórendszer. Nem, nekem sem volt egyszerű ezt a döntést meghoznom, és boldog sem vagyok tőle. Jelen pillanatban nem is tudom ezt a fajta kényszerpihenőt vakációként felfogni. Fogalmam sincs, mi vár még ránk, és a gyomrom össze szorul, amikor látom a kocsiból, hogy még mindig túl sokan vannak az utcákon, és csak reménykedem benne, hogy a többség észhez tér inkább előbb, mint utóbb!