„Egyszer csak »valakik« becsöngettek” – Január hatodik napján, vízkeresztkor

Az ünnepkör végén, pontosabban vízkereszt ünnepén illik a karácsonyfát is leszedni. Én azonban saját liturgikus naptár szerint élek, vagyis a hónap közepén (a névnapomon) vagy a végén (a születésnapomon) szoktam elvégezni e barbár rituálét. 

Az egyik esztendőben azonban a fa nem adott nekem ennyi időt. Már az ünnep első napjaiban zöld tűlevélzápor hullott a szobára, a karácsony éke pedig inkább hasonlított egy szomorúfűzhöz, mint fenyőfához. Megtépázott volt és esengő. Január végi – január elején. Fájó szívvel álltam meg előtte, még beszéltem is hozzá. Valami olyasmit, hogy többet vártam tőle, és hogy azt hittem, elkísér még ebben a hónapban, velem lesz, ahogyan „szokott”, a szürke és zord januárban. Korholtam szegényt, csalódtam benne. Ő pedig szégyenkezve és erőtlenül lógatta az ágait, néhány piros gömböt már el is ejtett. Feladta. 

Megsajnáltam. Ha nem szúrt volna annyira, tán meg is ölelem. Megértettem, az ideje lejárt, nem kínozhattam tovább. Lassan, komótosan szedegettem le róla a harangocskákat, angyalkákat, szaloncukrokat (szaloncukorpapírokat). Elbúcsúztam tőle. Mai, divatos szóval élve: elengedtem. Ám a kis fa nagy űrt hagyott maga után, még napokig nem találtam a helyem a lakásban. Hiányzott, sivár lett nélküle a szoba. Túl korán (vagy hát mégiscsak időben) befejeződött az ünnep, én meg csak ténferegtem a színes égők, a fenyő gyermekkori karácsonyokat idéző illata nélkül. 

Aztán egyik reggel hó esett, és a sejtelmes köd felszállt. Az ünnep meleg fényeit felváltotta egyfajta józanabb világosság. A szobából már nem hiányzott semmi, vagy legalábbis nem úgy, hogy fájt volna. Munkába indultam. Egész álló nap arra gondoltam, hogy január hatodik napja valójában az év első napja. Ma kezdődik el „valami”, persze nem tudtam, hogy mi. És nem is történt semmi különös. 

Estefelé azonban ismeretlen neszekre lettem figyelmes. Közeledő lépteket hallottam, valakik épp az én ajtóm előtt verték le a havat a lábukról. Füleltem, figyeltem. És egyszer csak ezek a „valakik” becsöngettek. Míg a kulcs után nyúltam, belém hasított a felismerés, hogy egész nap (vagy talán egész életemben) őket vártam. Ajtót nyitottam. Csakugyan ott álltak előttem, hárman voltak. Három sohasem látott ismerős. „Végre megjöttetek”, mondtam nekik. „Végre, hogy beengedsz minket”, felelték ők bölcs mosollyal. És koronáikat a nagykabátjaikkal együtt az előszoba fogasára akasztották.