Egyszázalékos látással sincs lehetetlen – Bertyák Bence, a látássérült fotós

Mindig nehéz hobbit választ

„Anya toxoplazmózist kapott, amikor a pocakjában voltam” – meséli Bence. „A fertőzés ráment a retinámra, részben az agysejteket is károsította, ezért nem lehet javítani a látásomat szemüveggel, lencsével vagy más optikai eszközzel. Nem a fókuszpont van elcsúszva, hanem a feldolgozóegység, amely továbbítja az információt az agyhoz. Olyan szempontból érvágás, hogy jogosítványom egyelőre nem lehet, de ha az lehetne, akkor más dolgok hiányoznának az életemből. Ha a kormány mögé ülhettem volna, gimi után valószínűleg kamionozásba fogok. Kamiont eddig egyszer vezethettem, igaz, nem az MO-s autópályán, hanem zárt térben, de azért nagy élmény volt negyven tonnát megmozgatni a szimulátor helyett.”

Bencéék családjában korábban nem fordult elő látásvesztés, de ez sem okozott számukra megoldhatatlan problémát. Édesanyja együtt tanult vele, mert úgy gyorsabban haladt. Az egyetemen ő olvasta fel az államvizsga-tételeket, édesapja pedig vaktérképet rajzolt a zárthelyi dolgozathoz. Mindenben támogatták, és arra ösztönözték, hogy próbálja ki, amit szeretne.

„Az a vicc, hogy mindig olyan hobbiba szeretek bele, ami már önmagában nehéz és látás kell hozzá. Ilyen volt gyerekkoromban az íjászat, később pedig a csillagászat. Érettségi után csillagásztávcsövet is kaptam, utána pedig jött a fotózás. Mindig beletalálok ezekbe” – nevet az emlékeket felidézve.

„Persze nem direkt csinálom, hanem nyolcvan százalékban azért, mert szeretem, húsz százalékban viszont azért, hogy megmutassam, mi mindenre képes egy látássérült.”

„Nyilván ez egyén és betegség függvénye is” – véli a látássérült fotós.

„A tandemugrás nagyon megmaradt bennem, még egy hét múlva is ugyanolyan drukk és adrenalin munkálkodott, mint az ugrás napján. Felejthetetlen élmény, amikor kiugrasz háromezer méterről, és azt érzed, hogy a levegőben semmi vagy, mégis bármit meg tudsz csinálni. Legutóbb gokartoztam. Bármibe belefogok, legfeljebb azt mondják, hogy így nem vállalják. A legtöbb helyen van arra megoldás, hogy – ha módosításokkal is – valahogy ki tudjam próbálni az adott dolgot.”

A megszokás és a személyiség segít

Bertyák Bence először az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem földrajz szakán vette elő a fényképezőgépet. Eleinte édesapja gépét vitte magával, később pedig vett egy saját eszközt és azt fejlesztgette. A természetfotózásról hamar átpártolt a portréra és az emberábrázolásra, mert az apró élőlényeket nehezebb észlelnie. Jelenleg Pesten dolgozik egy irodában, és a hobbijával hétvégente vagy munka után foglalkozik. „A fotózás kiegészítő tevékenység, de az lenne a cél, hogy egyszer meg tudjak belőle élni. Egyelőre így is jó, mert az egyik tevékenységem kreatív, a másik pedig egyhangú, de legalább nem fásulok bele teljesen” – értékel a nógrádi fiatalember.

Kép

Bertyák Bence

Hogy mit jelent Bence számára a mindennapokban a 99 százalékos látásvesztés, arról így mesél.

„A szemed színét nem tudom megmondani, de ha mutatsz az ujjaiddal egy számot, azt látom.”

„Az ujjaid között a redőket, ráncokat viszont nem tudnám megszámolni. Ha holnap szembejönnél velem, tuti, hogy nem ismernélek föl, csak ha rám köszönnél. Utána már összepárosítom a képet a hanggal. Amikor másodszor találkoztam a mostani barátnőmmel, mellette is simán elmentem” – mulat a helyzet adta komikumon. „Papíron 99 százalékos a látássérülésem. Az orvosok sem értik, hogy ha hiányoznak olyan szervek és érzékelők, amelyek a látást segítik, akkor hogyan csinálom mégis mindezt. Az az egy százalék annyit tesz, hogy egy-másfél méteren belül biztosabban látok. A színek megvannak messzebbről is, de a részletek elvesznek a távolság növekedésével. A 9-10-es betűméret sem a barátom. Ami nagyon apró, azt fel kell nagyítanom, hiába van közel. Sokat számít, ha a hiányosság olyan agyi tevékenységgel egészül ki, amely tudja pótolni a látást. Nekem ilyen a megszokás. Ha egy helyen sokszor jártam, akkor megszokásból megyek; nem a látásomra hagyatkozom, hanem tudom, hogy melyik útszakasz vagy kanyar következik, melyik házat kell keresni. A kettő összedolgozik” – magyarázza a fiatal fotós.

Bence élete az után fonódott össze a fényképezőgéppel, hogy elment egy fotóstáborba. Ott egyrészt olyan baráti társaságra tett szert, akikkel főként a fotózás köti őt össze, mégis mintha a testvérei lennének. Másrészt a mentorfotósok közül közelebbi kapcsolatba került Déber Gáborral, aki kihívásnak tartotta, hogy egyénileg is foglalkozzon a tehetséges látássérülttel. OKJ-s tanfolyamon is részt vett, amelyet kiváló eredménnyel zárt. Közben indult a Big Shot fotós tehetségkutató versenyen is, ahol több ezer jelentkezőből eljutott a legjobb százig. Bence a kulisszatitkaiba is beavatott.

„Egy jó portré az a fotókategória, amelynél az érzelmeket kell megörökíteni. A portréfotózás nálam úgy telik, hogy a modell előre tudja, nem fél vagy egy órát vesz igénybe, hanem inkább két órát. Nem szokott gond lenni, ha egy kicsit közelebb megyek, hogy egy hajtincset odébb söpörjek az arcából, vagy megnézem, belóg-e valami.

Sokszor csak beszélgetünk és adódik egy jó pillanat, amit megörökítek. Ezek gördülékenyebb, lazább alkalmak, nem kőbe vésett tablófotózások.

Kültéren jobban szeretek dolgozni, mert természetesebbek a képek és oldottabb a hangulat. Sokat számít a fotós személyisége is, hogy ne egy citromba harapott valaki legyél, aki nem tudja megnevettetni a másikat.

Nem a külső a fontos

A munkámhoz ugyanolyan standard eszközöket használok, mint bárki más. Igazából nincs speciális felszerelés; nem tudom, rajtam kívül van-e még valaki itthon, aki ezt ebben a formában hivatásszerűen űzi. Az a titok, hogy a gyakori használattal megtanulom, mi fog változni, ha valamit eltekerek. A portréfotózásnál könnyebb újragenerálni azt a kompozíciót, amelyik a legtökéletesebb. Egy esküvő picit más, azt egy fotós barátommal másodfotós beosztásban szoktam megoldani. A kreatív vagy páros fotózást elviszem én, a szertartásokat pedig ketten fotózzuk. Ez mindenkinek jó, mert a párnak több képe lesz, nekem meg ott van a biztonsági játék, hogy biztosan megörökítjük a gyűrűhúzást és a csókot. Régen előfordult, hogy szűken fotóztam, túl nagy részét tette ki a portréalany a képnek, lemaradt az ujja vagy a fejtető, és ezzel csak otthon szembesültem. Ezért inkább nagyobb képet kattintok, a kivágást pedig otthon megoldom” – avat be Bence a praktikumokba.

Kép

Bertyák Bence

Hozzáteszi, hogy az utómunkálatokat is maga végzi számítógépen. Ott bele tud nagyítani a képbe, elmolyolhat vele. „Az a pluszpoén, hogy a többség azt hiszi, egy kattintásból áll az egész. Pedig a munka hetven százaléka otthon történik, amit ők nem látnak. Ilyen szempontból kicsit otthonülős feladat ez. Egyik csoporttársam pont azért választotta a fotózást, mert előtte műkörmözött, és a háta tropára ment. Mondtuk neki, hogy ezzel sem lesz jobb sajnos” – mosolyog az életvidám fiatalember.

Bence célja az, hogy minél előrébb jusson a fotózással, akár nemzetközi szinten is. Persze a napjait, amiknek a 24 órájához szívesen vásárolna kiegészítést, nem csupán munkával tölti, hanem barátnőjével és ismerőseivel. Számára egy kapcsolatban nem a külső a legfontosabb, mivel az változó, hanem az őszinteség, az elfogadás és az empátia.

Arról is beszélgettünk, mi változna, ha az egyszázalékos látását is elveszítené.

„Ha teljesen lekapcsolnák a villanyt, akkor sem ülnék otthon a sarokban és sírnék egész nap.”

„Nem tudom, lenne-e más hobbim, talán sportként a csörgőlabdát választanám, mert vakként sokkal korlátozottabbak a lehetőségek. Biztosan eltelne néhány hónap vagy év, amíg feldolgoznám a veszteséget.”

Azért még van egy – földrajzos múltjából származó – vágya, az utazás. Szeretne eljutni Izlandra és más északi területekre.

Bertyák Bence honlapja: www.benopictures.net