Egyre fáradtabbak a határ mentén segítők, tolmácsokra van szükség – „Ha már itt vagyunk, természetes, hogy összefogunk”

Sokan vadásszuk a háborúról szóló híreket, keressük, hol lehet segíteni – így tett Szanyi György hajdúsámsoni református lelkész is, aki a tőlük 130 kilométerre fekvő Lónyán segített egy csoportnyi gyülekezeti tagjával. Lónya a beregi tájegység legészakibb magyarországi települése, amely a Tisza és az ukrán határ közé ékelődve terül el. Békeidőben talán a református templom különleges freskóiról ismernénk, most azonban határátkelője és az oda érkező menekültek miatt szegeződik rá a figyelem. Az ottani határátkelő alapesetben csak nappal üzemel, most azonban éjjel is folyamatosan érkeznek az emberek, rendkívüli terhet róva az ott élőkre.

– Vasárnap istentisztelet előtt csomagokat készítettetek, után pedig magad is mentél a lónyai határra segíteni. Mennyire tudtad azóta kipihenni magad?

 – Nem nagyon, de ez most nem is fontos. A feleségem ugyanígy teszi a dolgát, két kétgyermekes család van éppen nálunk, ők egy ideig maradnak is. Szívesen fogadtuk őket, senkit nem utasítottunk el eddig, és nem is fogunk, ha Isten megsegít. A parókián rajtuk kívül többen is megfordultak, és a gyülekezetünk is fogadott be egy héttagú ukrán családot éjszakára.

– Te magad sem régóta kerültél ide Kárpátaljáról. Több évtizedes szolgálatot hagytál ott. Hogyan, miért szántad rá magad a váltásra?

– 2020 novembere óta szolgálok Hajdúsámsonban, de egészen az utolsó pillanatig nem gondoltam, hogy el fogok jönni Nagyborzsováról. Az Istennek azonban furcsa humora van: a pandémia első hulláma idején online tartottuk az istentiszteleteinket, így találtak meg és hívtak meg a hajdúsámsoniak. Időt kértem tőlük, hogy hadd gondoljam ezt végig, de az Úristen szinte szó szerint rám kiáltott, hogy induljak már. Meggyőződésem, hogy itt kell lennem: noha ízig-vérig kárpátaljai vagyok, és az is maradok, nem tudtam nemet mondani erre a hívásra. Azt hiszem, a helyemen vagyok: ebben erősítenek meg a tapasztalt áldások és azok a lehetőségek, amiket Isten megnyitott előttem.

– A kárpátaljai magyarság elvándorlásáról elsősorban problémaként szoktunk beszélni, ebben a jelenlegi krízisben azonban inkább erőforrásnak tűnik, hogy a most érkezők nagy részének van hova, kihez menniük.

– Valóban sok Magyarországra költözött kárpátaljai mozdult most meg, de nem lenne őszinte, ha azt állítanánk, hogy azért jöttünk el, hogy most, ebben a helyzetben segíthessünk. De ha már itt vagyunk, természetes, hogy összefogunk. Lónyán is sokakkal találkoztam, akikkel konfirmandus hetekről, ifjúsági hétvégékről ismerjük egymást, és akik most adományt hoztak, illetve embereket, családokat fuvaroztak oda, ahova kellett. Ezt jó volt látni, ahogy azt a sok jó szándékú, nagyszerű magyarországi embert is, akik kint állnak a határon, várják az embereket, szendvicset, meleg teát osztanak. Hatalmas élmény volt nekem a tegnap délután, mert erről nem elég olvasni, hanem ezt testközelből kell megélni: meg kell szólítani a félő, fáradt családokat, rá kell beszélni őket, hogy elfogadják a segítséget, bízzanak bennünk.

Csoda, ami ott van.

– Hogyan kell elképzelnünk, ami most Lónyán történik?

– A lónyai határátkelő négy-öt kilométerre van a település központjától. A művelődési házban alakítottak ki melegedőhelyet, ahol van wifi, enni és tisztálkodni is lehet, a segítők próbálják odairányítani az embereket. Rengetegen jönnek, nagyon más háttérrel, teljesen nincstelenek és luxusdzsipes családok is – hiába, Ukrajna mindig is a szélsőségek országa volt. Az ide érkező ukránok közül a legtöbbeknek megvan az úti céljuk: jönnek értük Csehországból, Szlovákiából, Lengyelországból és Németországból az ott dolgozó ismerőseik, rokonaik. Őket kifejezetten nehéz meggyőzni arról, hogy ne fagyoskodjanak a sötétben, hanem jöjjenek be Lónyára melegedni, amíg megérkeznek értük. A magyarok közül is sokan tudják, hova igyekeznek, de jönnek olyanok is, akik nem tudják, merre tovább.

A legnehezebb a tömegesen menekülő, magyar ajkú cigányok helyzete, akik nekiindultak a semminek, mert megijedtek. Hozzájuk külön infrastruktúrára, szakemberekre, szálláshelyre lenne szükség, de erre egyszerűen nincs elég erőforrás.

– Hogy láttad, mire volt helyben a legnagyobb szükség?

– A legfontosabb az lenne, hogy minél több tolmács legyen jelen helyben. Bocsánat, hogy így mondom, de olyan nagybeszédű, rámenős kárpátaljaiak kellenének, akik rá tudják venni az ijedt, vacogó embereket, hogy a vaksötétben, a semmi közepén üljenek be az idegen autókba, hogy segíthessünk nekik. Sokan tartanak attól, hogy rossz emberek, taxishiénák át akarják verni őket, és nehéz bennük bizalmat ébreszteni. Fárasztó szolgálat ez. Mi is úgy kerültünk Lónyára segíteni, hogy beszéltem a lónyai lelkésznővel, aki maga is kárpátaljai – ő mondta egy elejtett félmondatban, hogy a falubeliek már nagyon ki vannak merülve. Nagyon hálás vagyok a talpraesett sámsoni asszonyainkért, akik rögtön feltalálták magukat: adományokat csoportosítottak, ellátták az érkezőket, nem is kellett nekik mondani. Több nagy segélyszervezet munkatársaival is találkoztam, az ő dolgukat eléggé megnehezíti az információ és a helyismeret hiánya, nekik is kell a határozott vezetés, iránymutatás.

– Vannak híreid az előző szolgálati helyedről?

– A falu kiürült. Volt nálam egyik presbiterünk, négygyermekes édesapa, akit a felesége úgy zavart el otthonról, hogy „menj át, inkább legyél messze, csak ne legyél golyófogó”.

Nagyon megviselte, hogy mindent ott kellett hagynia. Az emberek tartanak a fosztogatóktól, attól, hogy a hadiállapot idején elkobozzák az egész életük munkáját. A legtöbb helyen már tényleg csak a legidősebbek maradtak otthon – volt ismerősöm, aki egy-egy vadászpuskát nyomott az apja és az apósa kezébe azzal, hogy „amit tudtok, védjetek meg”. Ezek felfoghatatlan helyzetek.

– Van, akit féltesz?

– Igen, a kollégáimért nagyon aggódom, ahogy azért a néhány eltökélt fiatalemberért is, akik önszántukból maradtak, hogy segítsenek, szervezzék a segélycsoportokat, támogassák az ottmaradt, kiszolgáltatott időseket. Hála Istennek, a szűk családomból mindenkim itt van.

– Akik eljöttek, szerinted mire számítanak?

– Arra, hogy hamar lezárul a háború. Akikkel beszélgettem, mindannyian azt remélik, minél hamarabb véget érnek a harcok, és akkor vissza tudnak menni. Kárpátalját egyelőre nem érintették a harcok, reméljük, ez így is marad.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti