Egy napkeleti bölcs visszaemlékezései a csillagos ég alatt

A nap lenyugodott, és vele együtt nyugovóra tértek a vadak, a madarak, a jó szándékú emberek. Úgy látszik, engem az éjszaka már soha többé nem hagy nyugodni, mágustársaimmal együtt csöndben fürkésszük az égi jelenségeket, az általuk közvetített néma üzeneteket. Várjuk a csodát. A Jupiter, az ég ura jó ideje alacsonyabban jár, nem jósol a közeljövőben királyi uralkodót. A távolban tűz pislákol, valahol áldozatot mutatnak be Kevannak, másik nevén Szaturnusznak. 

Jólesik meghúzódni a folyóparton a gondolataimmal. Az Eufrátesz tükréből köszönnek rám a csillagok. De képzeletemben még mindig azt az egyet látom, a fényesen ragyogót, amelyik húsz évvel ezelőtt hívott Júdea földjére. A Jupiter, a királyi csillag és a Szaturnusz, Szíria csillaga. Nem, én nem hiszem, hogy istenek lennének, hiába mondják a papok. Az lehetetlen. Inkább jelek, üzenetek. Egy gyermek hírnökei, aki az ég szülötte, akinek atyja saját kezével helyezte a csillagokat a végtelen boltozatra, aki maga görgette egybe a Jupitert és a Szaturnuszt. Persze, ezen a vidéken ki hinne nekem? Nevetnek és gúnyolódnak rajtam: „Na, megtaláltad a zsidók királyát? Nyugaton a királyok istállóban születnek és szénában hemperegnek?”  

Jó lehet Júdeában élni, szemtanúként látni a felcseperedő királyt! A zsidóknak könnyű benne hinni. 

Azóta magányos lettem, meg nem értett, már-már kitaszított. Érzik, hogy változtam; mutogatnak rám, hogy elborult az elmém. Valami tényleg megváltozott, de nem elborult, csak kitisztult. Nem a hosszú karavánúton, az új király több hónapig tartó keresése alatt. Nem Heródes palotájában, Jeruzsálemben, ahol újra fölragyogott a remény csillaga. Hanem abban a pillanatban, amikor megállt a csillag a barlangistálló fölött. Ahogy behajoltam, és láttam a fiatal anyát, az erőskezű apát és a pici gyermeket. Az esti csöndben angyalok énekeltek. Békesség, igen, az fogott el. Amit évtizedek alatt próbáltam elérni áldozatokkal, bűbájjal, meditációval, mindhiába. Ott, azon a szent helyen belém költözött a béke, mindörökre. Az állatok leheletével, a friss széna illatával. Tulajdonképpen megértem a babiloni papokat, nevetségesnek tűnhet, ahogy egy öregember istállóról és csecsemőről álmodik. De bárhogy is szeretném, nem tudom kitörölni az emlékezetemből, a sejtjeimből, a holnapomból. 

Vajon két társam, Gathasphar és Beltsaruzur is emlékeznek még?  

Visszatértek Perzsiába? Jó lenne megkérdezni tőlük: ugye nem álmodtam az egészet? Igaz volt, hogy utaink keresztezték egymást Heródes palotája előtt.  
Nagy Heródes, a féltékeny király! Azt beszélik a babiloni zsidók, hogy a hatalomféltés megölette vele saját anyját, feleségét és gyermekeit is. Csak nem ölte meg Őt is? Hogy remegett, amikor az újszülött királyról beszéltünk neki, és amikor az írástudói a tekercsekből felolvasták Mikeás próféta sorait: „És te, Betlehem, Júda földje, semmiképp sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Sötét volt a tekintete, miközben mézesmázos hangon kérte, hogy számoljunk be majd a látogatásunkról az újszülött királynál, hadd hódoljon neki ő is.  

Vagy tényleg álmodtam az egészet? Az angyalt, aki megtiltotta, hogy visszamenjünk Heródeshez, nehogy a gyermek életére törjön. Kerülőúton tértünk haza, de a ravasz király biztosan észrevette a csalást. Mi van, ha katonáival felkutatta a betlehemi házakat, az útszéli istállókat? A kis királyt meg tudta védeni égi atyja? Lenyúlt a magasságból eget-földet mozgató kezeivel? Él még a csecsemő? Vagy miket is beszélek, hiszen lassan felnőtt lesz!  

Lehet, hogy beteljesültek a próféta szavai, és Izrael pásztora lett? 

Istenem, ha még egyszer útra kelhetnék a tevéimmel, ha bírnám az utat erővel és pénzzel! Hiszen nekem nincsenek kincseim. Én csak egy kis tömjént vittem magammal hódolatom jeléül, amit a babiloni papok adtak. Az aranyat Gathasphar hozta, az illatos mirhát pedig Beltsaruzur. Lehet, hogy egy báránybőr takaróval többet értek volna, vagy egy falás cipóval, egy csupor tejjel. 
Egyetlenegyszer látták szemeim, és most az emlékeimből kell táplálkoznom. Ezért keresem minden éjjel a végtelen kezet, mindenek mozgatóját. Hátha egyszer megpillantom a boltozaton vagy a víztükörben.