Egy nap a háború kapujában – Egy záhonyi önkéntes visszaemlékezései

Oroszország háborúja Ukrajna ellen óriási humanitárius válsághoz vezetett, aminek következtében emberek ezrei menekülnek nyugat felé. Sokan autóval vagy gyalogszerrel érkeznek Magyarországra, a záhonyi határátkelőnél azonban kifejezetten nagy kihívást jelent a vonattal érkezők fogadása. Édesapám március végén önkénteskedett ott, most az ő szubjektív beszámolója következik.

Záhony
Kép: Yokogawa csapata

„A kolléganőm záhonyi, s látta, hogy mekkora emberhiány van a határon, így az ő hívására vállaltam önkéntes munkát. Konkrétan rajta keresztül, a záhonyi önkormányzattól érkezett a kérés, hogy ha bárki tud menni önkénteskedni, szívesen látják. Tehát mi tulajdonképpen az önkormányzatnak segítettünk, de végig egy nemzetközi szervezet, a World Central Kitchen pultjánál álltunk, mert aki segíteni szeretne, egy civil szervezeten keresztül teheti ezt meg. A magyarok közül még voltak segítők a Mazsihisztől, a Magyarországi Református Egyháztól, a Hit Gyülekezetétől, a nemzetközi színtérről pedig olaszok, amerikaiak, izraeliek és japán orvosok. A gyógyszereket csak ők adhatták ki, azokhoz mi, egyszerű civilek nem is fértünk hozzá. A Híd Kárpátaljáért Egyesület is jelen van Záhonyban, de ők nem a fogadásban, hanem a menekültek elszállásolásában segítenek, így velük nem is találkoztunk.

Az egyik segítőtársunk egy kárpátaljai srác volt.

Ő a háború előtti utolsó pillanatban jött át a határon, viszont azóta sem hagyta el Záhonyt. Hetek óta több műszakban segít a sátrakban, rengeteget tolmácsol, és közben a megtakarításait éli fel. Már ameddig kitartanak…

„Rohanva vitték fel a vonatra és osztották szét a meleg ételt”

A sátor, ahol mi önkénteskedtünk, a Záhonyba érkező vonatok fogadására rendezkedett be. Naponta jellemzően négy vonat érkezik, de ezeket valószínűleg az igényeknek megfelelően indítják, mert volt, amelyik kimaradt. A menekültek száma teljesen változó, egyik alkalommal rengetegen érkeztek, míg máskor alig ötvenen. Jellemzően nők, gyerekek és idősek.

Az ukrán vonatról a menekültek leszállnak, és többnyire megvárják a Budapestre továbbinduló szerelvényt. Persze akadnak olyanok is, akik ott várakoznak: vagy a családjukra a határ túloldaláról, vagy valamilyen magyarországi kapcsolatra, aki segíteni tud. Egy hetven fölötti úr például már akkor három-négy napja várta a családtagjait.

A többség azonnal felszáll a következő Magyarországra tartó vonatra, az átmeneti időben viszont pihenni, regenerálódni tudnak ezen a segítőponton. Az első sátorban regisztrálták őket, majd bejöttek a nagyobb sátorba, ahol meleg ételt, édességet, rágcsálni- és innivalót, higiéniai eszközöket vagy akár gyógyszert is kaphattak. Mi főleg a pult túloldalán, az étel- és adományosztásban, a nyugodtabb időszakokban pedig a sátor rendben tartásában és a szendvicskészítésben segédkeztünk.

Érdekes dolog történt, amikor az egyik vonat valamiért pont úgy ért be, hogy mindössze tíz perc maradt az átszállásra. Nekünk csak az tűnt fel, hogy az érkezést ugyan bejelentették, a menekültek viszont nem jönnek a sátorba.

Nem mertek, nehogy lekéssék a csatlakozást, úgyhogy percek alatt nekiálltunk, s körülbelül száz adag meleg ételt porcióztunk ki műanyag dobozokba, amit az izraeli önkéntesek rohanva vittek fel a vonatra és osztottak szét.

„Cirka három hét alatt elképesztően profi rendszert alakítottak ki”

Gyakorlatilag amióta kitört a háború, Záhony, illetve a helyi vasútállomás iszonyatos terhelés alatt működik. A helyiek beszámolói szerint a kezdeti napok voltak a legnehezebbek: akkor még fűtetlen sátrakban, berendezés és eszközök nélkül, sárban csúszva, a rendszerezetlen adománytenger közepén kellett helytállniuk. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a záhonyi vasútállomás épülete tele van emberekkel, de a mellette felállított sátrakban is nagy a sürgés-forgás. Ehhez képest a WC-t rendszeresen takarították, mindig volt szappan, kéztörlő és WC-papír.

Szóval cirka három hét alatt elképesztően profi rendszert alakítottak ki, és azt kell mondjam, a körülményekhez képest nagyon-nagyon szervezett a segítség. A sátorban hőlégbefúvók, profi mobilpadló, padok, asztalok, kiszolgálópultok és az utolsó darabokig rendszerezett adományok várták a menekülteket. Nekünk igazából csak le kellett venni a polcról a fogkrémet, csokit vagy pelenkát, és átadni annak, akinek szüksége volt rá. Ha bent elfogyott valami, akkor a pár méterre lévő konténerből tudtuk pótolni, ahol szintén rendezetten álltak az adományok.

A gyerekeknek berendeztek egy külön játszósarkot is, amelynek a falára az általuk rajzolt képeket is feltűzték. Nagyon érdekes volt, hogy a rajzok egyáltalán nem szörnyűségeket ábrázoltak, szinte alig szóltak a háborúról.

A legtöbb gyerek azt rajzolta, hogy mennyire szereti Ukrajnát, és alig várja, hogy visszatérhessen a hazájába.

„Többen elsírták magukat a hálától”

Mindenféle adomány érkezett – egy csomó olyan is, amelyik előtt értetlenül álltunk: például hatalmas kiszerelésű prémium csokoládék, desszertek. A sátorba érkező menekültek először ugyancsak értetlenül álltak ekkora mennyiségű és változatos adomány előtt, és bátortalanul kérdezgették, hogy ezekből most tényleg ingyen vehetnek-e. Többen elsírták magukat a hálától, s jellemzően csak annyit és azt kértek, amire tényleg szükségük volt. Még ők szóltak, ha túl bőségesen szedtünk nekik a meleg ételekből, hogy ennyire azért nem éhesek, maradjon másnak is.

Kép
Záhony
Kép: Yokogawa csapata

Érdekes módon a húsmentes fogások és a szendvicsek nagyon jól fogytak, míg meleg ételből egyértelműen a káposztás cvekedli volt a kedvenc. Zömében magyaros ételeket készítettek a folyamatosan működő helyi konyhán: például pörköltet krumplival – na, ezeknek az elmagyarázásával azért meggyűlt a bajunk. A tarhonyát sehogy sem tudtuk lefordítani, így végül kuszkusznak hívtuk. A legtöbb fiatal beszélt angolul, és szerencsére nagyon hálásan reagáltak arra is, amikor mi, idősebbek a 30-40 éves orosztudásunkkal megpróbáltunk makogva kommunikálni velük.

„Anyja ukrán, apja orosz, és nem tudja, hogyan kéne viselkednie ebben a helyzetben”

A menekültek nagy részén nem a kilátástalan szomorúság látszik. Fáradtak persze, de mire a határra érnek, már inkább felszabadultak, hogy maguk mögött hagyhatták a háborút. És persze végtelenül hálásak minden segítségért.

A nagy rohanásban viszont igazán mély beszámolókra nem adódott lehetőség. Egy lány volt, akivel hosszabban tudtunk beszélgetni, ő messziről, Donyeckből jött. Kérdeztük tőle, hogyan éli meg ezt az egész háborús helyzetet.

Elsírta magát, és azt mondta, képzeljük el, hogy az édesapja orosz, míg az anyja ukrán, így egyikükkel világ életében oroszul, a másikkal meg ukránul beszélt. És egyszerűen nem tudja, hogyan kéne éreznie, viselkednie ebben a helyzetben.

Emellett volt egy kijevi férfi, aki igencsak jómódban, egy külvárosi nagy kertes házban élt – akkor már az édesanyjával, mert az ő panelházát bombatalálat érte. Egyik nap kigyulladt a szomszédos ház, hamarosan pedig megjelentek az orosz katonák. Bevonultak hozzájuk, és közölték, hogy el kell hagyniuk az otthonukat, mert a ház stratégiai szempontból igen jó helyen van, úgyhogy lefoglalják. Azt mondta, nem voltak durvák vagy agresszívek, megígérték, hogy igyekeznek vigyázni a berendezésre, de ettől még azonnal menniük kellett.

„Az emberek felszabadultan tették a dolgukat”

A záhonyiak és a külsős segítők brutális terhelés alatt vannak, amióta kitört a háború. Ennek ellenére jól szervezettek, és nagyon jó volt a hangulat is. Én arra számítottam, hogy egy ilyen válság közepén mély letargiát, szomorúságot fogok tapasztalni, de a segítőkészségen túl az emberek jókedvűek voltak, viccelődtek, felszabadultan tették a dolgukat. Segítségre persze azóta is mindig szükség van. Ági, a minket fogadó és irányító hölgy folyamatosan hol ebben, hol abban segített hetek óta, és a polgármester is naponta többször megjelent, megkérdezte az ott dolgozókat, hogy mire van szükség.

Az éjszakai műszakunk során is történt egy érdekes eset. Az utolsó aznapra várt vonat végül nem futott be, úgyhogy a csendes időszakra való tekintettel úgy döntöttünk, betérünk egy közeli kocsmába kifújni a gőzt. Egy civil szervezet kötényében mentünk, amit egész nap kötelező volt viselnünk, hogy megkülönböztessük magunkat.

Amikor beléptünk, és a helyiek meglátták, honnan jöttünk, ragaszkodtak hozzá, hogy minden rendelésünket állják, bármit kérjünk is a pultnál.

Majd egymás után több ízben megköszönték, hogy ott voltunk segíteni...”

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti