Egy fuldokló anyuka, egy bögrényi figyelem

Péntek délután volt, szokatlanul meleg, és hamarabb érkeztem a kisfiamért. Rettenetesen kiszáradtam, szinte vánszorogtam az egész heti fáradtság után. De mit számít ilyenkor a szomjúság, amikor jön a hétvége?
Senki sem várakozott rajtam kívül a bejárati ajtó előtt. A kisfiam a karomba repült, és belekezdett az élménybeszámolójába. Engem pedig elkapott a száraz, fojtogató köhögés. A kisfiam beszélt – hiszen anyának nem lehet baja, ő a biztos pont –, én pedig lekaptam a maszkom, és levegőért küszködtem. Úgy éreztem, még ki sem préseltem az előző köhögést, már jött a következő, és nem hagytak lélegzetvételnyi időt sem.

A lépcső aljába guggoltam, és nem tudtam, hogy leszek túl az egészen.

Sem szülő, sem óvodai alkalmazott nem bukkant fel. És ekkor a hátam mögül váratlanul megszólított egy hang. Csakis angyal lehetett, ráadásul bariton, aki a megmentésemre jött. A kerítés mellett állt, az óvoda melletti iskolához tartozott. Megkérdezte, hozzon-e vizet. Bólintottam. Hang nem jött ki a torkomon; sem a fuldoklástól, sem a meglepetéstől.

A férfi – aki tanár lehetett – bement az épületbe, és azonnal hozott egy bögre vizet. Nem eldobhatós, műanyag pohárban, hanem porcelánbögrében. Nem érdekelte, hogy megfertőzöm-e, ha beleiszom. Abban a pillanatban segíteni akart.

Pár perc kellett, hogy a szervezetem megnyugodjon, de csillapodott a köhögés. Egy pohár víztől, egy bögrényi figyelemtől.