Dubrovniki üzenet
„Valamit akart mondani, valamit világgá akart kiáltani, oly nagyot és oly hangosan, mint Velence. De a kiáltás torkában rekedt. Ezért csak él – századok óta – rekedten.” Ez írta rólad Márai Sándor, aki pontosan látott mindent és mindenkit. Most mégis vitába szállok vele, hogy megvédjelek. Bár tudom, nem szorulsz rá egy magyar nő még csak erősnek sem mondható karjára. Mégis szólni akarok érted, mert tudom, ősi vetélytársaddal nem vagy összemérhető. Nem azért, mert gyöngébb vagy szegényebb volnál nála, hanem mert más vagy. És én ezért a másért szeretlek jobban, mint a csodálatos, de mégiscsak közhellyé süllyedt Velencét.
Tudom, nincs még egy olyan város, amely évszázadok óta cölöpökre ácsolva állna a tengerben. E hely a gazdagság, a pompa, a szerelem és a szédült nászutasok vágyálma. Velencét az életben egyszer mindenkinek látnia kell. De élni ott? Lakói még ma sem fogadnak maguk közé idegent. Odaköltözni szinte bárkinek lehetséges, odaszületni csak kevesek kiváltsága, és e kevesek hűen őrzik városuk titkait, amelyek egyáltalán nem tartoznak másokra. Még akkor sem, ha az egész világ az otthonaként tekint Velencére. Az átutazók hada zajos léptekkel jár-kel benne, miközben itt csak gondolával vagy lábujjhegyen volna szabad közlekedni. S nemcsak azért, mert süllyed, hanem mert ez a város mítosz, a föli létet is szimbolizáló színes és tünékeny karnevál. A Bizánci Birodalom, a középkor és a reneszánsz utolsó pazar díszlete, Szent Márk oroszlános ereje. Létező varázslat – mégsem élnék benne.
De benned! Akit az útikönyvek suta módon így becéznek: „Adria gyöngye”, „délszláv Athén”. Pedig nincs szükséged turistacsalogató jelzőkre, sem költői megnevezésekre. Magyarként előcitálhatnám a történelmi tényt, amely szerint I. Lajos királyunk elhódított téged Velencétől, és egészen a XVI. századig a magyar korona alá tartoztál. Erre hivatkoznom mégis badarság volna. Másfajta közöm van hozzád.
Egy cseppet sem voltam rád felkészülve, amikor tíz évvel ezelőtt fáradtan lekászálódtam a turistabusz fedélzetéről. Igazi, mediterrán nyári hőség volt, és akkor már napok óta úton voltam. Kezdtem megszokni a vakító fényt, a tenger végtelen kékségét, és azt, hogy a leander, amely kertem legféltettebb kincse, errefelé oly természetes, mint odahaza az ablakba tett muskátli. Ekkorra már telítődtem a sok szépséggel, és a csodák kezdtek hétköznapi jelleget ölteni, veled szemben pedig semmilyen elvárásom nem maradt.
Az első izgalom akkor fogott el, amikor az óvárost védő nagy falaidat megláttam. Rögtön megtetszett, hogy hozzád nem lehet csak úgy besétálni. Majd azt is megértettem, nem Dalmáciát véded, hanem önmagad, hiszen te magad vagy a kincs.
Gyönyörű palotáiddal, díszes épületeiddel, mészkővel borított utcáid hangulatával nem lehet betelni. Nem a tengerben állsz, mint vetélytársad, de az Adria ott van melletted.
Szövetséges hű barátod ő, akinek mindent köszönhetsz. Szent Balázs szobra magasodik fölibéd, nyílegyenes és hosszú főutcád pedig tündöklő barokk sétány, amelynek helyén – nehéz ma elképzelni – ezer évvel ezelőtt mocsár terült el.
Mi tagadás, téged szemlélve mindenütt érezni Velence hatását. Mégis más vagy, mint ő. Más a levegőd, a hangulatod, az üzeneted. Ő mindig be akart kebelezni téged, te pedig legtöbbször hősiesen ellenálltál neki. Ugyanakkor megesett, hogy meglepő módon te ajánlottad fel magad e kapzsi vetélytársnak, ám az igazán meghökkentő mégis az volt, hogy ő ekkor épp nem tartott igényt a szolgálataidra. Amikor pedig te neszelted meg furfangos szándékát, oly gyorsan húztál fel egy erődöt ellene, hogy mire flottája elérte a kikötődet, a sziklára épített monstrum már ott magasodott, falán e latin mondattal: „Non bene pro toto libertas venditur auro”, vagyis: „A szabadságot nem lehet eladni a világ minden kincséért sem.” Azt hiszem, talán nem is egymással versengő városok, hanem egymással civódó, büszke szerelmesek vagytok.
Természetesen, ha komoly érdekeid úgy kívánták, tudtál számító is lenni. Nem rovom fel neked. Az életben maradáshoz nem elég a büszkeség és az önérzet, főképp annak nem, aki a létet századokban méri.
Vadabb, nyersebb, természetesebb vagy, mint Velence. Talán a Balkán teszi ezt veled, amely ritkán vegyíti a szépséget az idillel. Talán az, hogy a régóta önmagukért küzdők erejével élsz. Kissé már rekedt (ennyi idő után nem is csoda) harci kiáltásodat hallhatta Márai Sándor is. Nem értett meg, vagy nem akart megérteni. Vagy csupán tévedett, ahogyan talán én is tévedek most. Hiszen hogyan is festhetnék hű portrét rólad, aki már akkor is voltál, amikor én még nem éltem, s akkor is állsz majd, amikor én már rég nem leszek. Tudhatom-e, ki vagy te, Dubrovnik?
Mégis, amikor szólsz hozzám, akkor a szabadság utáni vágyról beszélsz. Üvöltve, vagy az üvöltéstől már rekedten. Némaságba burkolva, vagy éppen dalmát dalokba rejtőzve. Ez a vágy maga az üzenet. És ezért nem adnálak száz Velencéért sem soha, senkinek.
Utazás térben és időben: legszebb emlékeim a horvát tengerpartról
Utazás térben és időben: legszebb emlékeim a horvát tengerpartról
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
