Dísszel-lélekkel: 60 évnyi szerelem ünnepi gömbökre festve

Korai lecke a túlélésből

„Gyerekként a Partium területén, Szatmárnémetiben ért engem és a családomat a második világháború, emlékszem, ahogy a partizánok lőtték az embereket. Amikor édesapámat is – aki anyakönyvvezető volt – elvitték katonának, mi kétszekérnyi holmival Pusztadarócra költöztünk a nagybátyámhoz. A rossz emlékű felszabadításkor az összes értékünket – ágybetétet, varrógépet, rádiót – elvették. Egy éjszaka meg is támadtak, s ahogy menekültünk, lőttek utánunk. Sosem feledem a fegyverek ropogását, ám szerencsésen átjutottunk Tyukodra a nagymamámhoz, ahol egy picinyke szobában húzódtunk meg öten. Miután édesapám épségben leszerelt, két héten át gyalogolt hazáig, mire ránk talált” – eleveníti fel gyermekkora meghatározó emlékeit, a túlélés élményét Lajos. 

Tizenévesen faipari technikus szeretett volna lenni, mert mindig is irigyelte egy barátját, aki már annak tanult, és rendre egy gyönyörű kék bársonysapkával a fején tért haza a nyári szünetre, amire hatalmas cizellált aranybetűkkel az iskola monogramja volt írva. De mivel a közelükben – Mátészalka környékén – nem volt ilyen iskola, végül gépész szakra jelentkezett, ahová 35 diákot vettek fel, ám ő csak 36. lett a sorban, azaz pont lemaradt. Később értesítették: indítanak még egy osztályt, vagyis a szomorúságból boldogság lett. Úgy véli, ezt is az őt világéletében segítő Gondviselésnek köszönheti.

Út a gépektől a díszekig

Lajos néhány évvel később már gépésztechnikusként dolgozott a felvonógyárban. Időközben megismerte élete szerelmét, a textiltechnikus Mariannát, akivel a hatvanas évek elején – egy a vállalkozókat enyhén szólva sem támogató időszakban – vállalkozni kezdtek: a budai házuk pincéjében lettek műbársonyozók. Felesége kitartására, elhivatottságára így emlékezik:

„Egy harmadik emeleti lakásban laktunk, amikor ő esőkabátokat hegesztett estenként otthon egy géppel, de olyan megszállottan, hogy éjjelente csak három-négy órákat aludt.”

„Egyszer este tizenegy után kértem, hogy fejezze be aznapra, mert láttam, hogy már nem bírja, de ellenkezett. Erre a nyitott ablakon át kihajítottam a gépéből a biztosítékot, ő pedig lement egy zseblámpával, megkereste, és folytatta a munkát… Vagyis nem volt számára lehetetlen. Az apja belvárosi cipészüzemét államosították, ami után a padlóról álltak fel, és nem volt olyan koszos-piszkos munka, amit becsülettel el ne végzett volna. Pedig a maszekokat különösen divat volt szidni akkoriban” – meséli, majd felsorolja, mi mindent – csomagolóanyagokat, játékokat, az autók kalaptartójára azt a bizonyos „bólogató kutyát” – gyártottak kisiparosként az évtizedek során.

Kép

Kép: Szabó Lajos

Vállfákat vontak be műbársonnyal különböző színekben, amikor egy holland úr látogatott el az exportvállalathoz, ahol pont egy ilyenre akasztotta fel a kabátját. Annyira megtetszett neki, hogy hamarosan ipari mennyiségben rendelt belőle, ám mielőtt Szabóék egyáltalán örülhettek volna az üzletnek, az úr autóbalesetben elhunyt. Ugrott a nagy lehetőség, sőt, újabb nehéz időszak jött.

A rendszerváltozás teljesen bezárta az addig működő piacaikat, egyúttal azonban ihletet is adott a karácsonyfadísz-készítéshez.

„Maradt a nyolcvanas évekből néhány lerobbant gépem, amiket még a Tungsram-gyárból vettem meg olcsón, és átalakítottam olyanná, hogy félkész üveggömbökből díszgömböket tudjunk készíteni velük – mondja. – Az egyik berendezéssel ezüstözni is lehetett, innen jött az ötlet: miért ne csinálhatnánk ezután karácsonyfadíszeket? Autodidakta módon kitanultam hát az üveggyártást, még ha eleinte összevissza égettem is magam. Az üveg korántsem műanyag, egészen más munkamódszert igényelt, amit nyilván időbe telt elsajátítanom. De sikerült!”

Akadályokon át, a távolból is együtt

Ám a további váratlan csapások sem kerülték el a családi vállalkozást. Amikor néhány éve kigyulladt a tárnoki műhelyük, Lajos hét saját maga által épített, felbecsülhetetlen értékű gépe – azaz vagy húsz év munkája – odaveszett a tűzben. Még most is ott hevernek a díszek, amiket már nem tudott befejezni velük. Szívesen újraépítené a gépeket, ám nyolcvannyolc évesen már aligha lesz erre ideje és energiája, jegyzi meg. – „Rengetegszer újrakezdtük már – mereng, felidézve, hogy más már a nyugdíjas éveire készült, amikor ők egy teljesen új tevékenységbe, a karácsonyok ékesítésébe fogtak. – A feleségem mindig azon aggódott, hogyan fizetjük ki az alkalmazottakat, ha tönkremegyünk. Minden pénzünk elfogyott, mire létrejött a mostani telephely, és a házunkat is eladva ideköltöztünk.”

Szó szerint, hiszen még Lajos hálószobája is a bemutatóteremből nyílik. Ma már csak az övé ez a szoba, pedig két éve még kettejüké volt…

Kép

Marianna és Lajos

2018 karácsonya előtt néhány nappal azonban Marianna visszatért a Teremtőjéhez. Lajost érthető módon a mai napig nagyon megviseli szerelme hiánya. – „Nemcsak a hű társam volt hatvan éven át, hanem a vállalkozás lelke is. Ha kellett, heteken át kísérletezte ki az új színeket. Úgy jutottunk el Frankfurtba egy nemzetközi kiállításra, hogy azzal kereste meg a szervezőket: nem baj, hogy nincs hely, ha valaki az utolsó pillanatban lemondja, mi akkor is azonnal jövünk a helyére! Hívtak is minket, így a világ minden tájáról megismerhették a munkánkat. Olaszoknak, oroszoknak, ausztráloknak, hongkongiaknak is értékesítettünk már.”

Éjjel-nappal karácsony

Lajos a részben Mariannáról őrá is átragadt, részben benne is eredendően meglévő állhatatossággal viszi tovább életük utolsó nagy közös vállalkozását. Az őt hajtó lelkesedésről így beszél: „Gyakran előfordul, hogy éjjel jut szembe valami, olyankor felkelek és csak átsétálok a műhelybe, hogy kipróbáljam. A régi biztonsági őrünk szokta megjegyezni, hogy már megint égett a villany éjszaka, látta ám, hogy akkor is dolgoztam. Nem tehetek a nyughatatlan természetemről, hetvenöt évesen kezdtem el esztergálni is, mert nem tudtam esztergályost fizetni. Mindig jár az agyam, és mindig menetelek, szinte rohanok előre. Ez családi örökség lehet, mert édesanyám szokta volt mondogatni édesapámnak, aki nem tudott lassan menni, hogy »nézd, már megint szalad!«. Én is mindig sietek, és ha egy percig nem gondolok semmire, máris jön egy következő sugallat, ami újabb munkára sarkall.”

A munka továbbra is a családban marad: Szabóék tárnoki üzemében Lajos mellett a lánya, a veje és két fiúunokája is szorgalmasan dolgozik.

A karácsony előtti időszakban – sőt, a tervek szerint jövőre már egész évben – a helyszínen fogadják visszatérő és új vásárlóikat, akik akár arról is megbizonyosodhatnak, hogy a Szabó család tagjai és kollégáik valóban még a legkisebb mintát is kézzel viszik fel a kis gömbökre. Sőt, amikor idejük engedi, még különleges dekoráció-kívánságok teljesítésére is kaphatók (szentképes, nagy-magyarországos, egyedi feliratos díszeket is készítettek már). Marianna lelke pedig a rá jellemző fáradhatatlansággal őrködik a fáradhatatlan kezek felett.