„De aranyos vagy, te még hiszel ebben?” – Hitünk és tudásunk a halálról és a túlvilágról

Honnan tudta, mi az a halál? Honnan tudta, hogy aki halott, az mozdulatlan? Azóta eltelt két év, és több családtagot is el kellett temetnünk. A kérdései pedig azóta a legváratlanabb helyzetekben találnak meg. Természetes volt, hogy a nagypapám temetésére is magunkkal visszük a gyerekeket, mert ismerték őt, bár nem találkoztak gyakran. A gyászmisén és halotti toron velünk voltak, de a sírba helyezésre nem jött velük oda a férjem. Szükségem volt arra, hogy ott, akkor kicsit se kelljen tartani magam a gyerekek előtt. A temetés utáni fogadáson a fiam közelebb lépett, és halkan, mintha valami nagy titokra jött volna rá, megkérdezte: „Nem lehet, hogy a dédipapó nem is halt meg, hanem otthon maradt?”

A nagymamám az én gyerekkorom idején sokat beszélt a halálról, úgy beszélt róla, hogy érződött, nagyon várja már. De ebben nem az örökéletbe vetett bizonyosság volt, inkább valamiféle megkeseredettség. Ez gyerekként számomra érthetetlen volt. 

Kicsit haragudtam is rá, mert nem értettem, miért akar meghalni, miért nem akar inkább velünk maradni. 

Nem hitt a túlvilágban, bár világ életében katolikusnak vallotta magát. Kiskamasz lehettem, amikor egyszer újra szóba került a téma, és hatalmas kék szemeivel csodálkozva, kissé gúnyosan kérdezte: „De aranyos vagy, te még hiszel ebben?” Miután meghalt, és a holmijait rendeztük, a noteszában, amit mindig magánál tartott a ridiküljében, találtunk 200 ezer forintot. Még a kórház előtt tehette a táskájába. Volt ebben valami megrendítő, mintha ezzel a pénzzel még kapaszkodott volna a földi világba, hátha jól jön, hátha még segít. Lehet, hogy mégis élni akart.

Ősszel születtem. Az őszi születésnapokban van valami szomorú is egyben, túl nagy hangsúlyt kap az élet végessége. Akarva-akaratlan eszünkbe jut, hogy a fák leveleivel a saját éveink is peregnek egymás után. Hogy nem nyomhatjuk meg a pause gombot, amikor egy kis időre van szükségünk. Nem tudhatjuk le a témát a halottak napjával. Akkor sem, ha azt a pár „nyomasztó” napot megpróbáljuk jelmezbe bújva, bulikon átvészelni. Emlékezni kell, mesélni, a történeteket éltetni tovább. Foglalkoznunk kell a halállal, különben olyan elementáris erővel csapódik be az életünkbe, hogy amikor sor kerül rá, és valakit elveszítünk, beleroppanunk. A gyógyuláshoz idő kell, a szomorúsághoz tér kell, a gyászhoz pedig gyászoló. 

Hogy hogyan sikerül elgyászolni valakit, aki meghalt, abban az elhunytnak is szerepe van: hogy amíg élt, hogyan viszonyult a halálhoz, az elmúláshoz, hitt-e az örökéletben vagy a viszontlátás reményében. 

Nem szeretünk a halállal foglalkozni, talán mert félünk tőle, talán mert olyan távolinak tűnik, talán mert túl közel érezzük. Talán mert nincsenek rá válaszaink, vagy mert éppen a sok válasz között nem találjuk a számunkra igazat. Kényes róla beszélni is, inkább szóba sem hozzuk, mert tiszteletben akarjuk tartani a másik hitvilágát, amivel talán még ő maga sincs teljesen tisztában. De az élet nem hagyja, hogy megfeledkezzünk róla. Évről évre el kell gyászolnunk a nyarat, a természetet, időről időre egy-egy lezárult életszakaszt, és mindezzel gyakorolni, forgatókönyvet gyártani, hogyan küzdjünk meg a szeretteink elvesztésével. A gyerekeinknek pedig válaszokat kell adni, ami egyértelmű kell, hogy legyen, ami nem lehet maszatolás, mert akkor semmi értelme nem lesz. Ehhez előbb viszont el kell, hogy döntsük, mi miben hiszünk.